Mai olvasnivalónk ismét Flare-nek köszönhető, egy amerikai rockmagazin érdeklődik a Kiss Me Kiss Me Kiss Me album formátumáról, de nagy szerepet kap benne a Killing An Arab körüli politikai színezetű mizéria. És mindezt egy dekadens, verekedésekkel tarkított rock'n'roll éjszaka után...

A Wild Mood Swings hetedik dala. Tengerparti hullámmorajlás hangjaival indít, majd egyre erősödő, madárhangra emlékeztető "csettegés" után elindul amolyan suta keringő alapritmusú alkotás, akusztikus gitárral, nagyon finom szintijátékkal és szinte bukolikus szépségű basszus-aláfestéssel. Hosszas felvezetés után jön Robert éneke, amely néha visszhangosítással, néha pedig több szólammal díszített. A refrénre váratlanul megemelkedik Robert hangja, a szinti is előtérbe kerül, és kissé megtörik a dal intim hangulata. Emlékezetes még a dal vége felé Perry szépséges gitárjátéka. A dal - már előrevetítve a kétezres évek divatját - kifejezetten hirtelen ér véget, igaz a hullámmorajlás a végén is feltűnik. A szöveg egy égbőlpottyant randevú költői leírása. Egyike annak a három WMS-dalnak, amit már 1995-ben is játszott az együttes, aztán 1996-ban mindig felcsendült: ezután pedig 2000-ben, 2004-ben, 2014-ben és 2016-ban is játszották néhányszor. Egy 2004-es párizsi fellépésen nagy meglepetésre nyitódal is volt. Az egyik legszebb dal a Wild Mood Swings-korszakból, amely valamiért mégsem igazán talál utat a szívemhez, unalmasnak, fakónak tűnik, nem is igazán illik a csillogó-villogó, ezerszínű Wild Mood Swings-korszakba. 5/10

A Lovesong kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots második CD-jén a tizenharmadik dal. Roger O'Donnel első saját szerzeménye az együttesen belül. Szellős dobokkal indul, amelyre Porl egy kifejezetten félelmetes, kicsit "náthás" hatású gitárjátékot játszik. Látszik azért, hogy szintetizátoros alkotta: hatalmas teret ölel át a dal, és számtalan szintetikus hang van benne zongorától hidegrázós szintieffekteken át üvegkocogásig (ez utóbbiaknál lehet, hogy Lol elpusztított tartalmú borosüvegeit használták?). Érdekes, hogy a hosszú instrumentális felvezetés után szinte teljesen elhalkul a dal, majd mikor már azt hinnénk, hogy véget is ér, jön Robert hidegrázós, visszhangosított éneke, mintha dideregve énekelne. A jellegzetes Cure-képeket halmozó szöveg után egy váratlan hangosítással újra visszajön a felvezető instrumentális rész, majd a végén Robert újra suttog egy részt a szövegből. Érdekesség, hogy az eredeti címe Fog (Köd) volt, amely három betű kiadja a dal végső címének a kezdőbetűit is. Rendkívül atmoszférikus, ám kissé indokolatlanul hosszú alkotás, csaknem 7 percnyi ötlet nincs benne. 7,5/10

Egy kiadatlan dal a Three Imaginary Boys korszak előtt, ami végül a Curiosity nyitódalaként került nyilvánosságra. Egyetlen ismert fellépésen, 1977-ben játszották el, stúdióminőségben soha nem játszották el. Kifejezetten punkos, Ramones-hatású alkotásról van szó, amelyben Porl erőteljes gitárhangzása az uralkodó. Az éppen első etapját az együttesben töltő Thompson egy figyelemre méltó gitárszólót is lenyom a dal vége felé. A szöveg sem ad hozzá sokat az élvezethez. A dal valóban igazi "kuriózum", kevés Cure-os értékkel bír. 5/10

A The Only One kislemez B oldalas dala. Azonnal, agresszíven kezdődik Robert hangos énekével, csilingeléssel, háttérbe húzódó basszussal és Porl gitárnyávogásával. Középtempónál valamivel lassabb, keszekusza alkotás kerekedik ki hamarosan, Robert teljesen egzaltált énekével. Ami viszont ellensúlyozza az ötlettelennek, éppen ezért túlzsúfoltnak tűnő hangzást, az Jason meglepően összeszedett dobolása, és a meglepetésre felbukkanó zongoradallam, amit valószínűleg Robert játszhatott fel a stúdióban. A kifejezetten korrekt bridge-et és a "szódával elmegy" refrént teljesen szétcsúszó versszakok ellensúlyozzák, nem igazán sok sikerrel. A szöveg egy disneylandi kirándulásról szól, élénk, kissé Wild Mood Swings-korszakra emlékeztető szóképekkel. Előjönnek a régi állatfigurák is, az A Japanese Dream majmai és a Wailing Wall keselyűi. A hirtelen kezdődő dal természetesen minden előzmény nélkül véget is ér. Zsúfolt hangszerelésű dal, kicsit amolyan "tegyünk bele mindent", amely nem igazán segít a néhány jó ötlet felfedezésének. 4,5/10

A Faith album utolsó, nyolcadik dala. A The Drowning utolsó hangjaiból négy dobütő-összekoccintás után indul be a dal. Végletekig monoton dob, uralkodó, hipnotikus dallamot játszó basszusgitár és háttérbe húzódó gitár alkotja a rendkívül atmoszférikus alkotást, amely a már említett hipnotikus monotonitásával, és kifejezett hosszúságával emelkedik a Cure-alkotások között az egyik legelőkelőbb helyre. Hosszas instrumentális felvezetés után jön Robert panaszos, megfagyott szívvel énekelt szövege egy kigúnyolt templomi emlékről,  a teljes kilátástalanságról és a hit hiányáról. A szöveg vége felé az egyre erőteljesebb szövegre rásegít egy rémülten kiáltó másik Robert-hangszólam is. A két utolsó sort énekelve a dalnak kifejezetten hosszú instrumentális levezetése van, amelyben Robert gitárja már több szerepet kap. Ezt a részt szokták - néha hihetetlenül hosszúra - elnyújtani koncerten: a dal igazi aranykorszakában, a Prayer Tour zárószámaként gyakran negyedóránál is tovább elhúzták. A dalt 1982, 1984, és 1985 kivételével minden évben előszedték koncertekre. Legemlékezetesebb előadása 1989-ben Rómában volt, ahol az egyébként apolitikusnak mondható Robert aznapi pekingi vérengzések hatására vérfagyasztó sikolyokkal és őrjöngő szövegekkel tette feledhetetlenné az aznapi előadást. A mi szívünknek talán még emlékezetesebb az 1989-es Kisstadion-beli, és a 2005-ös szegedi felcsendülése a dalnak. E sorok szerzőjének ez utóbbi időpontban és helyszínen esett le Robert kedvenc Cure-alkotásának (!) az igazi varázsereje a vakító színpadi fényekkel és a monotonan, hálásan tapsoló közönséggel. Ragyogó alkotás. 9/10

Flare-nek köszönhetően egy rendkívül emberi Robert Smith-portréval üdvözölhetjük ezt a kánikulai napot. Az énekes a Cure időleges szétesése, Simon távozása utáni napjairól ír, amikor éppen semmi dolga nem volt, ám így is izgalmasan teltek a napjai. És már körvonalazódnak az új tervek: felvetül a balett ötlete, ami később meg is valósult a Siamese Twins című dalra, sőt - bár ez lehet, hogy belemagyarázás - mintha a New Day című dal előkészületeiről is szó esne. A dal eredeti címe ugyanis Kiáltás volt...

A Bloodflowers-korszak egy ki nem adott, ám letölthető dala, ami végül nem került fel egy kislemezre sem. Már a dal legelején kiderül, hogy ennek egyszerű oka van: egy kifejezetten könnyed hangszerelésű, már-már slágeres dalról van szó, amelyeknek a kilencvenes évek óta az a sorsa, hogy B oldalra kerüljenek, vagy még oda sem. Nem igazán lehet tudni, hogy miért nem került fel egy hanghordozóra sem ez a dal, mert egy határozottan kellemes hallgatnivalóról van szó. Noha gitáralapú, azért belecsempészték a kilencvenes évek végi elektronikát, amely - mint kiderült - nem igazán illett a Cure-hangulathoz. A szöveg is kifejezetten jó, őszinte szembenézés egy szakadék felé tartó élettel. Kellemes színfolt a depressziós Bloodlflowers-érában. 7/10

A Pornography nyitódala. A kezdés kopogó, pergetésekkel tarkított dinamikátlan dobrésze a Cure-életmű egyik leginkább emblematikus darabja. A dal igazi félelmetes ereje azonban Simon meglepően egyszerű, ám rendkívül hatásos basszusában, és főleg Robert emlékezetesen agresszív, félelmetes dallamot játszó gitárjában rejlik. És ha még ez nem lenne elég a sötét, "góth" hangulatból, a háttérben egy Robert által feljátszott (!), két hangot variáló szintetizátor festi még sötétebbre, méginkább "feketemisésre" a hangulatot. A monotonnal tűnő, ám amúgy igencsak variálós dobjátékkal állítólag igencsak meggyűlt a baja Lol-nak, ami hozzájárult ahhoz, hogy az alapító tag inkább a szintetizátorokra álljon át (Jason nem is igazán tudja eljátszani ennek a számnak a dobtémáját, a mostani koncerteken ennek a dalnak egy része szalagról megy!). A szöveg drogos lázálmok halmaza, agresszív, őrjöngő hangvétellel, amely egyre inkább siránkozásba csap át. A dal csúcspontja a dal címének kimondása, amelynél Robert megemeli a már addig is rendkívül hatásos hangját, és amely után a dalt kísérő gitárdallam is megemelkedik egy oktávval. A dal óriási koncertklasszis, nem véletlenül szerepel két koncertlemezen is, és igazán huzamosabb ideig ki se nagyon került a koncertrepertoárból. Kétszer hanyagolták valamennyire: meglepetésre a Prayer Touron és az 1990-es fesztiválokon, valamint a Swing Touron, de ezeken is felcsendült háromszor-négyszer. 2002-ben, 2005-ben és 2016-ban is eljátszották Magyarországon. Kifejezetten hosszú, programadó, rendkívül sötét, igazi "lehúzó" alkotás, a Cure életmű egyik emblematikus darabja. 8/10

A The Cure album tizedik dala. Minden felvezetés nélkül indul el meglepően kemény dobokkal, mérges gitárokkal és Robert szörnyen éles énekével. A torz, "garázszenekaros" keverés - az újabb albumok rákfenéje - itt nagyon élesen megmutatkozik: nincs tér a dalban, csak összekompresszált hangszerek támadnak ránk egyetlen hangtartományban. Az első refrén után egy alig hallható, kattogásszerű éles szintihang tűnik fel;ezt kellett volna jobban előtérbe hozni, mert így a dal - az üvöltöző refrénjével, és az óvodás jellegű szövegeivel - egyike lesz a selftitled lemez legidegesítőbb alkotásainak. Az utolsó perc még a legtürelmesebb rajongókat is próbára teheti. Csak 2004-ben játszották koncerteken. Nem a Cure-életmű csúcspontja, még a sovány kétezres éveket tekintve sem. 3,5/10

A Just Like Heaven kislemez egyik B oldalas száma, a Join The Dots második lemezén a negyedik szám. Lendületes dobpörgetéssel indul, ám aztán némi csalódást keltve egy kifejezetten komótos dal indul el a kezdő másodperc után. Tipikus Kiss Me Kiss Me Kiss Me-hangzás: erős, friss dobok, precíz basszusok, hangulatos gitár, és a refrén alatt alig észrevehető, ám a dalon nagyot dobó szintetizátordallamok alkotják a számot. A szöveg is nagyjából tipikusnak mondható, bár a nagyívű természeti képek korábban nem igazán voltak jellemzői Robert szövegeinek. A kellemes-ártatlan dalocska meglehetősen mostoha sorsra jutott: Robert többször is nyilatkozta, hogy nem igazán tartja a Cure-életmű csúcsának, és jópár rajongói fórumon is olvastam, hogy ez a dal sokak szerint igen gyatra alkotás. Én nem tudok ennyire szigorú lenni: kellemes, "térhatású", hangulatos dalocska, még a Kiss Me...-korszakban is volt nála bőven gyengébb (pl. Breathe). Talán valahogy a lehetőség maradt benne: akár még egy szép sláger is lehetett volna, ha feszesebb, és főleg, ha gyorsabb. 6,5/10

A Seventeen Seconds ötödik dala. Ez az első tagja a Seventeen Seconds közepét alkotó instrumentális hangkollázsnak. Matthieu félelmetes zongorajátéka festi alá Robert végletekig lehalkított szövegét, ami miatt gyakran instrumentálisnak tűntetik fel ezt az alkotást. Néhány szövegrészletet lehet csak elkapni, illetve a nagybetűvel kezdődő részek a Seventeen Seconds remasterert kiadványának a szövegkönyvéből származnak. Fél perc után kifejezetten húzós dobalap indul be, ésa zongorával és Simon basszusával kiegészítve egy határozottan ijesztő, sötét alkotás kerekedik ki. Noha a szám csak két és fél perces, mégis kifejezetten emlékezetes. A Forever - a koncertek visszatérő improvizációs dala - ebből a dalból kerekedett ki 1981-ben, így tehát mondhatjuk, hogy ebben meglehetősen sokat játszották koncerten ezt a dalt. Sötét, vésztjósló, emlékezetes kis szösszenet. 8,5/10

Instrumentális dal, az A Forest kislemez B oldalasa, a Join The Dots első CD-jén a hatodik szám. Tulajdonképpen a pár hónappal korábbi Jumping Someone Else's Train-nek egy instrumentális verziója, amelyet az új felállású együttes prezentálásában hallhatjuk. A megváltozott basszusmenetet immáron Simon játssza, és az új elemként feltűnő, vészjósló hangulatú szintetizátoron pedig a másik új fiú, Matthieu játszik. Később egy gitár is színesíti az összképet, amely ezúttal már nem az egy évvel korábbi posztpunk-dallamot, hanem kifejezetten "gótos" dallamot játszik. Robert szerint ez a dal "egy szándékos húzás volt, önmaguknak a korábbi Cure hangzástól való elhatárolásának egy módja". 1979-től 1981-ig nagyon kedvelt dal volt ez koncerteken, aztán némi meglepetésre 1983-ban is felbukkant egy koncerten. Minden alkalommal a Jumping Someone Else's Train után játszották, mintegy egybemixelve az "ős-alkotással". Szerethető, táncos dal, a fényből a sötétbe tartó együttes egy izgalmas lenyomata. 7/10

A The 13th kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots harmadik CD-jén az utolsó, tizenötödik dal. Vonóshangokkal és basszusgitárral kezdődik, a háttérben mintha az End gitárpengetéseit hallanánk, aztán elég hamar elindul Jason puha, ezúttal kissé túldíszített dobjátéka. A vonósok jelentik a dal emlékezetes részét, szenvedélyes játékukkal helyenként ügyesen csempésznek feszültséget a kissé lagymatag, középtempójú dalba. Szépséges, költői szövegeket írt Robert ehhez a dalhoz, amely az öngyilkosságról, többek között Kurt Cobain-éről szól. Robert kedveli ezt a dalt, rá is tette volna az albumra, de szerinte nem illett volna a lemez koncepciójába (ebben egyébként ezúttal egyetérthetünk vele). Jellegzetes Wild Mood Swings B-oldalas alkotás: kissé puha, kissé erőtlen, vonósokkal teletűzdelt, és nem igazán sikerül fülbemászóra, de amúgy nincs vele különösebb probléma, a szöveg pedig további pluszpontot jelent. 6,5/10

A Wish kilencedik dala, és harmadik kiadott kislemeze. Egy rövid dobpergetéssel indul, majd olyan nyugodt, szellős hangulatban folytatódik, mintha a Pictures Of You-t egy kicsit még tovább lassították volna. Akusztikus gitár, lusta, puha dobok, elkent basszus, és - a dal fő ismertetőjeleként - Perry egyszerűen nagyszerű szintijátéka jellemzi a dalt. A dal közepénél aztán kicsit meglódul minden: Robert szenvelgő hangja két szólamban szólal meg, bejön egy szépséges, Kiss Me-hangulatú szintidallam, és Porl is eljátszik egy nagyon hangulatos gitárszólót. A szöveg - levél jellegéből adódóan - nem rendelkezik refrénnel, viszont költőiségében, szépségében a Cure-dalok szűk élmezőnyébe tartozik. Már 1991-ben játszották koncerteken, mint új dalt, aztán 1992-ben természetesen jópárszor elhangzott, bár nem annyiszor, mint az album sok más dala. 1997-ben volt még kétszer, aztán hosszú szünet után 2005-től csendült fel jópár koncerten, de mindig csak mint "csemege", soha nem játszották tíz-tizenöt koncerten megszakítás nélkül. 2005-ben Szegeden viszont hallhattuk, majd 2008 után 2016 következett az előadásban. Nem igazán slágeres, viszont szépséges, szeretnivaló alkotás. 9/10

Az Inbetween Days kislemez egyik B oldalas száma, a Join The Dots album első lemezén a tizenkilencedik szám. Ez volt az első dal, amelyet a Cure Simon visszatérése után felvett, és érezhető is a dalon a jókedv, a felszabadultság, és a kirobbanó energia. Simon lendületes basszusjátékával kezdődik a dal, majd Porl teret ölelő szaxofonjátéka következik, amelyre - immár az ugyancsak új fiú, Boris élettel teli dobolása alatt - Lol ugyanazon a dallamon játszott szintiszólama felelget. Robert akusztikus gitáron játszik, és akárcsak az A oldalas párjánál, itt is hihetetlenül lendületesen festi alá az amúgy is energiától kicsattanó dalt. Szinte érződik, hogy a Cure megtalálta azt a kohéziót - a "nagy felállását" - amely aztán remekművek elkészítésére fogja őket predesztinálni. A szöveg Robert szerint magáról szól: "Túl sokat iszom, túl sokat eszem, túl sokat gondolkodom… ah! Szeretnék szétpukkadni. Gyönyörű halál lenne.". Koncerten 31 évig nem játszották, ami akár furcsa is lehet, hiszen ekkortájt a maxik első kislemezének a B oldalát még szokták játszani koncerteken (Splintered In Her Head, Happy The Man, A Japanese Dream). Aztán eljött a 2016-os turné, a Cure jutalomjátéka, amikor hatalmas meglepetésre háromszor is előadták ezt az alkotást. Ragyogó dal, tavasz lesz tőle, és szinte tennivágyásra sarkallja az embert. 9/10

A Three Imaginary Boys tizenegyedik száma. Dögös, zsíros, még a hetvenes éveket idéző gitárral indul, és később is inkább valamifajta lassabb Ramones-dalra emlékeztet, csak Dempsey díszes basszusa jelzi a későbbi Cure-hangulatot. Robert hangja még az album többi számához képest is idegenebbül hat, néha mintha nem is ő lenne az (szóvicc!). A dal utolsó perce unalomba fullad a szám címének ismételgetésével, igaz az utolsó néhány másodperc újra érdekes; a dal leállása után egy üvöltés, majd egy csapódás hallatszik, majd még néhány basszusgitárhang is feltűnik, hogy aztán hirtelen véget érjen a dal. Néhány 1979-es fellépést követően meglepetésre többször is reaktiválták 1989 és 1993 között; igaz legtöbbször csak lerövidítve, egyfajta kivonatot játszottak belőle. Aztán sokáig csak néhány hangpróbán tűnt fel (például a 2005-ös forró szegedi délutánon is felcsendült), majd 2011-ben játszották a Reflections-koncerteken. Tipikusnak mondható Three Imaginary Boys-szám, nem is a legjobbak közül. 6/10

Folytatjuk a Disintegration-időszakban megjelent interjúkat. Ezúttal egy valamivel könnyedebb hangvételű cikk következik az olasz Ciao 2001 magazinból. Pszichedélia, dalszövegírás, legjobb és legrosszabb külföldi élmények, és minden, ami érdekes a Cure történetének egyik csúcsévéből.

A 4:13 Dream album hatodik dala. A múlt héten említett Sirensong félbeszakadása után ez a dal kezdi a megkülönböztethetetlen rockdalok során a 2008-as lemezen. Itt van minden, ami jellemzi ezt a félresikerült lemezt: Porl tolakodó, mindent beborító gitárjátéka, Robert fülsértő éneke, Jason dög nélküli, cinező dobjátéka, és Simon háttérbe húzódó, elkent basszusa - no meg a szintis fájó hiánya... És itt van Robert kapuzárási pánikos szövege, ponográfiába hajló szövegekkel, furcsa, értelmezhetetlen sorokkal, és a végén megint üvöltözéssel. Rossz szám. 2008-ban kétszer játszották, azóta egyelőre nem, ne is tegyék. 3/10

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me album második dala, és második kiadott kislemeze. Számolással kezdődik, majd egy lány dobpergetés után elindul egy gyönyörű, lassú szám méltóságteljes dobokkal és basszussal, egy hegedűszerű szintetizátoreffekttel, és Robert védjegyszerű dudorászásával. Lágy, krémszerű, szépséges hangulatú, merengő hangulatú alkotás kerekedik ki a meglepően rövid (alig több, mint két és fél perces) dalból, amelynek a hegedűszerű, hajszálvékony dallamon kívül egy akusztikus gitárszóló a legemlékezetesebb része a dal közepén. A szöveg egy lányról szól, akire Robert visszaemlékszik egy másik lány megpillantásának köszönhetően, de van egy olyan értelmezés is, miszerint a kissé keszekusza szöveg egy bizonyos kedvenc drogról szól... 1997-ig többé-kevésbé mindig szerepelt a koncerteken (rá is került az 1992-es Paris koncertlemezre), aztán 10 év szünet után 2007 óta játsszák újra. Mégis hallhattuk Magyarországon: Szegeden a hangpróbán eljátszották a dalt, és azóta is szórványosan elő-előkerül. Bájos, törékeny, leheletfinom alkotás, amelyhez szervesen hozzátartozik a gyönyörű, dél-Franciaországban forgatott klip a maga napfényes borszagával. 8,5/10

A Cut Here kislemez B oldalas dala, a Join The Dots negyedik CD-jén a tizenharmadik dal, de tizenkettedikként is szerepel egy akusztikus verzióval. Egyre erősödő zajjal kezdődik, amelyben néhol Robert hangja is meg-megbújik, ám aztán az embert próbáló első másodpercek után egy egészen konvencionális rockdal kerekedik ki az alkotásból. Hangulatos basszus ágyaz meg a friss, tempós hangzásnak. Roger szintijátéka csak aláfesti a dalt, itt Perry gitárjai az uralkodóak (ellentétben a dal A oldalas párjával, a Cut Here-rel). A refrén alatt egy alig hallható fémes effekt teszi kicsit elidegenítővé a dalt, amelynek a szövege amúgy is egy indulatos kirohanás, amelyet akár a rajongók is magukra vehetnek. A dal végén - az újra megerősődő zajban, amelyre jól rímel a szöveg és a cím - egyszer mintha véget is érne minden, de aztán újraindul még pár levert sor erejéig. Nagy meglepetésre 2005-ben előszedték koncertre is (a The Big Hand óta az első B oldalas volt, amit koncerten játszottak - érdekes, hogy azóta azt is előkaparták), és azután is 2008-ig fel-felbukkant a setlistben. Így nemcsak, hogy felkerült a 2005-ös Festival DVD-re, de még Szegeden élőben is hallhattuk. Az együttes nagyon kedveli a dalt, arról is volt szó, hogy ezt teszik A oldalra, a Cut Here-t pedig a B-re. Jó hír, hogy nem ezt tették, ez a dal nem ér fel a Cut Here-hez, de egy kifejezetten jól sikerült alkotásról van szó, amely meglepően kiábrándító mondanivalójával az új évezred legsötétebb Cure-pillanatai közé tartozik. 7,5/10

A The Walk kislemez egyik B oldalas dala, a Japanese Whispers albumon a negyedik szám, a Join The Dots első CD-jén pedig a tizenkettedik. Mintha félbevágva kezdődne, az első másodpercben már halljuk a dal egész hangszerparkját. Rendkívül friss, elektronikus, táncos alapokon egy bájos, "cicás", tipikusan Japanese Whispers-es szintihang felelget egy hangulatos gitárral. A dalban ez az egyedüli nem szintetikus hangszer; mint a basszus, mind a dob hallhatóan szintetizátor-alapú. A szöveg incselkedő, furcsa képekkel zsúfolt, ám az egész albumon végigvonuló álom-koncepció itt is elfogadhatóvá teszi a keszekusza képeket. Koncerten soha nem játszották. Slágeres, bájos alkotás, a Cure-bulik örök tagja, hiszen az egyik legtáncolhatóbb, leginkább mozgásra ingerlő Cure-dalról van szó. 8/10

A Disintegration nyolcadik dala. Halkan indul, erősödő zajokkal, amelyekből hamarosan egy gyászos basszusgitárhang, és némi háttérbe húzódó zongora kerekedik ki. Hamarosan megérkezik a basszusgitárra felelgető elektromos gitárhang, majd a teret ölelő, hangulatos, felpörgetésekkel dúsított lassú dobjáték. A dal igazán emlékezetes pontját viszont Roger durva, félelmetes, visszatérő szintetizátorhangjai adják, amelyre egy szinte cincegő gitár felelget, mintha a nagy vihar előtti sötét, mély hangokra a földi halandó csak valami egércincogás-szerű hanggal felelne... Roger szintijátékának legemlékezetesebb része, amikor egyszerre két oktávban játssza a monumentális, gyászos, vonósokra emlékeztető dallamot, ezzel is növelve a dal terét, és Pornography-hangulatát. A szöveg visszhangosított, rövid, (viszont igencsak sokat kellett hozzá forgatni a szótárt), és a nyilvánvaló időjárás-hangulatkép megfestése mellett a tehetetlenségről, a mocsokról szól. Koncerteken három nagy fellángolása is volt: a Prayer Tour után - némi meglepetésre - a Swing Touron csendült fel nagyon sokszor, majd átmentődött a kilencvenes évek végi fesztiválfellépésekre, és - természetesen - a Dream Tourra is; majd pedig egy újabb szusszanás után 2008-ban reaktiválódott újra, általában a koncerten második dalaként. Emlékezetes a koncerteken a "raaaaaiiiiiin" szó hosszas kitartása. Monumentális, félelmetes, lenyűgöző alkotás. 9/10

Closedown egy újabb remek cikket bocsátott a rendelkezésünkre, köszönet érte! A téma - a mostani Disintegration-remaster korszakra jól rímelően - ismét a Disintegration-korszak. Megtudhatjuk, hogy mi Robert szerint az album kulcsdala, hogy melyik két Cure-lemezt tartja minden alkalommal az autójában az énekes, és hogy kinek a dedikált fényképét tartja Simon az ágya melletti asztalon... És ha már Disintegration-hangulat: holnap - az ünnepre való tekintet nélkül?! - egy emblematikus 1989-es dallal köszöntöm olvasóinkat!

A Catch kislemez egyik B oldalas száma, a Join The Dots második lemezén a harmadik szám. Az egyik leggyönyörűbb Cure-ballada. Zongorával, szépséges gitárokkal és szintetizátorral kezdődik, majd fél perc után elindul Boris dobjátéka (a háttérben még valami más ütő-rázó eszköz is hallatszik a dalban!), és kikerekedik egy tipikus, szépséges Cure lassú szám, ami már a Disintegration-Wish (B oldalas) korszak éteri szépségű dalait vetíti elő. A legszebb rész a versszakok közötti zongora és gitár egymásra felelgetése. A szöveg is szíveket olvasztó: aranyló, nyári képekkel egy gyermekkori élmény elevenedik meg, költői képekkel, és igazi Robert-féle elesettséggel. Csak egy kicsit ront az összképen a hirtelen lezárás, valamint hogy Robert a dal végén átvált az addigi visszafogott előadásmódból egy jóval erőteljesebbre, hangdobálósabbra. Érdekesség, hogy az "All I want is summer" sor Simon-tól származik, és ez indította el Robertben a dal szövegéhez szükséges ihletet. Az egyik legszebb B-oldalas száma az együttesnek, és jól jellemzi a ragyogó Kiss Me...-korszakot, hogy így sem fért fel az albumra. De hát az ilyen dalok miatt mondják a Cure-ra, hogy más együttes csak a B-oldalasaiból karriert csinált volna... 9/10