Mai olvasnivalónk ismét Flare-nek köszönhető, egy amerikai rockmagazin érdeklődik a Kiss Me Kiss Me Kiss Me album formátumáról, de nagy szerepet kap benne a Killing An Arab körüli politikai színezetű mizéria. És mindezt egy dekadens, verekedésekkel tarkított rock'n'roll éjszaka után...

---------------------------------------------------------------------------------------

Robert Smith késik. Úgy tűnik, a nyughatatlan frontember az elmúlt estét kiadós ivászattal töltötte, Simon Gallup, Lol Tolhurst és Boris Williams Cure-tagok társaságában – Porl Thompson, az együttes ötödik tagja már hazatért Angliába –, s jelenleg hotelszobájába zárkózva próbálja kiheverni a másnaposságot. Ez nincs különösebben örömére az egy éjszakáért 300 dollárt számító manhattani St. Regis Hotel alkalmazottainak, akik érthető módon aggódnak, hogy az egzotikus külsejű brit popsztár,aki duplára zárta ajtaját és félretette a telefont, talán már arccal lefelé lebeg a fürdőkád vizében.

Az énekes megjelenésekor a hotel biztonsági embere láthatóan megkönnyebbül. Smith nagyon is életben van, és úgy dönt, hogy szobája nem alkalmas terep az interjúkészítésre, mivel tegnap éjjel kissé „átrendezte” azt. Amíg másik szobát biztosítanak számunkra, Smith megbizonyosodik arról, hogy Tolhurst előző éjjel nem szenvedett súlyosabb sérülést a bárban, Galluppal folytatott verekedés során. S máris kezdhetjük a beszélgetést, azzal a céllal, hogy felhívjuk a világ figyelmét a Cure Kiss Me Kiss Me Kiss Me című új dupla albumára.
– Tehát igaz, hogy a Cure kedveli a bunyóval színezett, kamaszos éjszakai szórakozást. Hm, Robert?
– Így van, bár ez a mostani helyzet elég furcsa. Nem is a tizenhat évesek, inkább a hatévesek görbe estéire emlékeztet… Rengeteg görbe este – és személyi változás – zaljott le azóta, hogy Smith egy évtizede megalapította a The Cure (korai szakaszában Easy Cure) nevű zenekart Crawleyban, London középosztály-lakta elővárosában. Az első Cure-lemez, az 1979-ben megjelent Three Imaginary Boys (Amerikában némi változtatással, Boys Don’t Cry címmel) fanyar, háromperces popdalai dacosan szembeszegültek az uralkodó punk-széljárással, akárcsak a rákövetkező Seventeen Seconds és Faith albumok sötét látomásai (az USA-ban dupla albumként, Happily Ever After címmel). Az 1982-es Pornographyn Smith lidércnyomásai már kritikus szintet értek el. Ez utóbbi nyomasztó, ugyanakkor kényszerű krónikája annak, amit a művész mostanság „feszültséggel telített, önpusztító életszakasznak” nevez.

A Cure Pornography-felállása az erősen lehangoló album súlya alatt széthullott, Smith pedig elszegődött gitárosnak a Siouxsie And The Bansheeshez, közreműködve a csapat Nocturne és Hyaena című albumain. Eközben társult a Banshees basszusgitárosával, Steve Severinnel, akivel összehoztak egy lemezt The Glove néven. A részmunkaidős stúdió-létbe visszaszorult Cure – Smith és a hűséges, dobosbillentyűs Tolhurst párosa – ezalatt rögzített három, rájuk nem jellemzően vidám kislemezt (Let’s Go To Bed, The Walk és a profétikusan játékos The Lovecats), valamint a zavaros hangzású The Top albumot. 1984-ben Smith lelépett a Bansheesből és figyelmét ismét a Cure-ra összpontosította, öttagú felállást toborozva, melyben újra helyet kapott a gitáros Thompson – aki tagja volt már egy korai, stúdiófelvétel nélkül maradt Cure-inkarnációnak is –, és amely a Concert című élő albumon hallható.

A mostani Cure – Smith, Tolhurst, Thompson, Gallup basszusgitáros (aki 1979-ben elfoglalta az alapítótag Michael Dempsey posztját, majd a Pornography után kilépett) és Williams dobos – első munkája az 1985-ös The Head On The Door volt, ami igazi piaci áttörést hozott az együttes számára az USA-ban, ahol a könnyed popdalok, köztük az Inbetween Days és a Close To Me (valamint a hozzájuk készült, Tim Pope-rendezte videók) segítségével a megújult csapat lelkes, fiatal közönséget hódított meg magának. A zenekar népszerűsége Amerikában a kislemezeket egybegyűjtő Standing On A Beach album tavalyi megjelenésével tovább erősödött.

A Standing On A Beach révén a Cure egyúttal viták kereszttüzében landolt: a nyitó szám, az 1978-as Killing An Arab – egy erőszakellenes röpirat, ami Albert Camus Közöny című regényének egyik jelenetén alapul – ugyanis félremagyarázva, egyes rádiós dj-k által rasszista himnuszként értelmezve került a köztudatba. Az Amerikai Arab Diszkriminációellenes Bizottság hivatalos tiltakozását követően Smith és az együttes amerikai kiadója, az Elektra a borítóra a dal indíttatására rávilágító matricát rakatott, és megkérték a rádióadókat, hogy többet ne játsszák a számot.

– Kompromisszum volt, de ránk kényszerítették – mondja Smith. – Több más megoldás is kínálkozott, de mindegyik csak még fájdalmasabban érintett volna minket. Ragaszkodhattunk volna hozzá, hogy maradjon minden a régiben, ám muszáj volt tennem egy gesztust, hogy az emberek megértsék a helyzetet… Kétségbe voltam esve amiatt, hogy közbe kell lépnem és magyarázkodnom kell, emellett nagyon zavart az Elektra kezdeti ötlete, mely szerint lehagyják a számot, de tovább árusítják a lemezt. Nem hagytuk. Megmondtam nekik, hogy ha akarják, leállíthatják a forgalmazást, de a dalt nem szedhetik le az albumról.

A számot 1976-ban szereztem, 16 évesen. Egy crawleyi kocsmában játszottuk. Akkor nem tűnt úgy, hogy közben ránk szakadna az ég, számomra tehát elég nevetségesnek látszott, hogy tavaly hirtelen ügyet csináltak belőle. Csak akkor kaptam észbe, amikor valaki említette, hogy kész hírverést kerítettek köré. Aggódtam, hogy durván el fog fajulni a dolog, és kértem, hogy ne adják le többet a rádióban – csak hogy nyilvánvaló legyen, hogy nem áll érdekünkben állandó témát csinálni belőle. Szerencsétlen dolog volt, hogy így ránk támadtak.

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me, a Cure első új zenét tartalmazó albuma a The Head On The Door óta, egyszerre mutatja meg a zenekar szélsőségesen popos (Why Can’t I Be You, Catch) és leginkább szorongásteli (Fight, Snakepit) oldalát. Mivel úgy tűnik, hogy ez az album valószínűleg kulcsfontossággal bír majd a Cure amerikai zeneiparban befutott karrierjére nézve, és mert manapság már senki sem készít dupla albumot, a Cure jogképviselete nem csekély kétkedéssel fogadta Smith ragaszkodását ahhoz, hogy a kiadvány csorbítatan, négy lemezoldalas formában jelenjen meg.

– Igen, hallottunk mindenféle károgást arról, hogy ez kereskedelmi szempontból öngyilkosság és a többi – mondja Smith. – Azt akarták, hogy amerikai hangmérnököt alkalmazzunk, olyasvalakit, mint Bob Clearmountain, aki elfogadhatóbbá tenné az egésznek a hangzását az amerikai közönség számára – már ahogy ők az amerikai közönséget elképzelik. Az összes eddigi amerikai kiadónk (ez már a negyedik a sorban) folyamatosan ezzel nyaggatott minket, de mi sose hallgattunk rájuk. Minden, amit valaha is alkottunk, nagyon önös indíttatással jött létre, és nyilvánvaló, hogy rajtunk kívül elég sok embernek tetszik ahhoz, hogy így folytathassuk tovább.

Igazából sose jutott volna eszünkbe, hogy dupla albumot kéne készítenünk, amíg el nem jutottunk a stúdiómunkálatok végéig. Huszonöt számot vettünk fel, majd heves vita után tizennyolcat választottunk ki az albumra. Ha tovább szűkítjük a dalok körét, az vagy túl popossá tette volna a lemezt, vagy túlsúlyba kerültek volna a hosszabb, atmoszférikusabb számok – egyik megoldás sem biztosította volna az album kiegyensúlyozottságát. Megjelentethettük volna két szimpla albumként is, de én jobb ötletnek tartom, ha rögtön kiadjuk, amivel elkészültünk, hogy aztán rátérjünk a következőre.

Smith úgy érzi, a lemez stílusbeli sokszínűsége nagyrészt annak tudható be, hogy a zenekar többi tagja, ahelyett, hogy csupán előadta és kiszínezte volna Smith befejezett kompozícióit, az alkotás fázisában is közreműködött.

– A The Head On The Dooron nagyon lusták voltak, ezért megmondtam nekik, hogy a következő lemezünk készítésekor elvárom, hogy legyenek ötleteik, különben nyilvánosan meg fogom őket alázni vagy ilyesmi. Ragaszkodtam ahhoz, hogy hozzanak kazettákat a saját anyagukkal. Aztán leültünk meghallgatni a magnófelvételeket, és pontoztuk őket. Azokat használtuk fel, amelyek a legtöbb pontot kapták. Mint egy dalfesztiválon.

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me készítését megelőző időszakot Smith a Cure múltjának feldolgozásával töltötte, összeállítva a Standing On A Beach-hez társuló, Staring At The Sea című videoanyagot, és befejezve egy hamarosan megjelenő könyvet, ami a zenekar első évtizedét dokumentálja.

– Amikor a könyvön dolgoztam, néhány sör társaságában végighallgattam az összes felvételt, amit a Cure valaha is készített. Ott ültem egy nappalon és egy éjszakán át. Leírtam, mit gondolok az egyes dalokról, és egész meglepődtem, miről hittem mindig is, hogy szeretem vagy nem szeretem. Így hát újra elmerültem bizonyos hangulatokban és stílusokban, amiket korábban feldolgoztunk, és amelyekről úgy gondoltam, hogy még nem hoztam ki belőlük annyit, amennyit tudnék. Gondolatban jegyzeteket készítettem róluk, és néhányat közülük fel is használtuk az új lemezen. Az új album tehát bizonyos szempontból majdnem a folytatása mindannak, amit az évek folyamán alkottunk. A fele előre tekint, a másik fele próbálja összegezni, amit a csapat a múltban alkotott. Nagyon furcsa volt végignézni az összes régi filmfelvételt, elolvasni az interjúkat. Olyan volt, mint egy időutazás; egy ponton maga alá gyűrt ez az őrült érzés. Abszolút nem voltam tisztában azzal, hogy valójában hol tartok. Egészen megdöbbentem, különösen amikor elérkeztem a Pornographytól a The Topig terjedő időszakhoz, olvasva az akkori megnyilatkozásaimat. Mintha nem is én lettem volna!

A Standing On A Beach megjelenése Smith szerint hasznos szünetet biztosított az albumok között; a zenekar kifújhatta magát.

– A The Head On The Doorral az ismertségnek egy magasabb szintjére kerültünk. Jó volt, hogy továbbléptünk, és nem kellett aggódnunk amiatt, hogy miként tudnánk azonnal kiaknázni a helyzetet. Rengeteg időnk jutott a következő albumról való töprengésre, és ez arra ösztökélt minket, hogy menjünk vissza a stúdióba, és csináljunk valamit. Ostobaság lett volna, ha megpróbálunk kiizadni valamit a The Head On The Door vonalát követve, azáltal, hogy a Cure poposabb oldalára összpontosítunk. Úgy hiszem, a mostani lemez után tényleg tiszta lappal indulunk: megjósolhatatlan, hogy mivel állunk elő legközelebb. Biztos vagyok benne, hogy a következő lemezünk készítésekor a zene természetes és egyértelmű módon fog megszületni, és valószínűleg nagyon távol áll majd attól, amit eddig csináltunk.

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me készítéséről így vall:

– Számomra az elmúlt tíz év legélvezetesebb időszaka volt. Provence-ban vettük fel, Dél-Franciaországban, egy régi vidéki kúrián, aminek saját szőlőskertje volt. Teljes elszigeteltségben dolgoztunk, a felvételeket senkinek se mutattuk meg, amíg el nem készültünk az egésszel – egyáltalán, még a családtagjainknak se. Nagyon „belterjes”, elzárkózó életmódot folytattunk, mivel olyan jól szórakoztunk, hogy nem akartuk, hogy
bárki is megjelenjen, és megtörje a varázst. Teljesen valószerűtlen helyzet volt: tíz hét abszolút elszigeteltség, külső ingerek nélkül. Nem volt tévénk, nem volt semmilyen közlekedési eszköz, hogy eljussunk a legközelebbi kisvárosba, ami tőlünk öt mérföldre esett. Az összes kaját egy furgon hozta reggelenként. A munka felénél tartottunk, amikor a csajok eljöttek, hogy találkozhassanak velünk. Megkértem Maryt (Smith barátnője 13 éve), hogy üljön ott a stúdióban, amikor egyes dalokat énekelek. Nagyon különös volt, hogy tulajdonképpen neki énekeltem, ilyet még sohasem tettem azelőtt. Ezen kívül csupán egyszer történt meg, hogy jelen volt a stúdióban: a Pornography felvételénél, ha jól emlékszem, egy széken ült és engem nézett, ahogy a Siamese Twinst énekeltem. Érdekes, nagyon nehezemre esik másoknak énekelni, ha túl közel vannak hozzám. Mindig is sokkal könnyebben tudtam énekelni egy színházteremben, mint egy klubban. Szóval nagyon furcsa volt, hogy Mary ott ült és figyelt. És amikor a Shiver And Shake-et énekeltem, az egész csapat bejött, és bámult engem, hogy kényelmetlenül érezzem magam, és ingerülten énekeljek. Sok-sok ilyen bizarr dolgot kipróbáltunk.

Bár a Kiss Me Kiss Me Kiss Me bizonyos részei a Cure Pornography-korszakát idézik, Smith új dalszövegei általában derűsebb érzéseket hordoznak.

– A szövegek nagy részére hatással volt, hogy hol tartózkodtam a megírásuk idején – mondja. – Egy kis, kétszobás házban laktam, amit fák vettek körül. Kiváló hely az ámodozásra. Ahelyett, hogy a balsorsomon rágódtam volna, sokat gondoltam arra, milyen szerencsés is vagyok tulajdonképpen; talán ebben különbözik leginkább az új lemez a korábbiaktól. Azt hiszem, újdonság a részemről, hogy nyilvánosan felvállalom ezt az érzést. Nem is tudom… Egyszerűen csak nagyon elégedett és életvidám voltam akkor. Viszont vannak olyan időszakok is, amikor ugyanez a környezet elsöprő erejű depressziót vált ki belőlem – sajnos ez a kettő nálam szorosan összetartozik.

Sokat elemzett dalszerzési módszeréről a következőket vallja:

– Nincs benne logika, és a mai napig nem tudom, miért vagy hogyan csinálom. Ma délután teleírt lapok közt ébredtem, és kötelességtudóan elraktam mindet, hogy pár hónap múlva kihámozzam belőlük, ami felhasználható. Folyamatosan érnek benyomások. Most hónapokig nem csinálok semmit, és ez az egész csak egyre halmozódik bennem, végül aztán rámtör a sürgető késztetés, hogy mindent kiadjak magamból.

Smith sohasem rejtette véka alá, hogy dalszövegeihez nagyrészt az álmaiból merít ihletet. Viszont…

– Kicsit ugyanaz a helyzet ezzel, mint az ivással: a mítosz részévé vált. Nem hiszem, hogy többet álmodom, mint bárki más – nem tehetem, mivel kevesebbet alszom, mint egy átlagember. Csupán arról van szó, hogy meg vagyok áldva vagy verve azzal, hogy emlékszem az álmaimra. Amikor 11 vagy 12 éves voltam, ébredés után rögtön lejegyeztem őket, és ezt csináltam is vagy két évig, végül rájöttem, hogy nincs rá szükségem. Egyszerre jó és rossz dolog: rettenetes azzal az emlékkel ébredni, hogy az imént mészároltunk le baltával egy 15 tagú családot. Egyáltalán nem vagyok az a típus, aki elfojt magában dolgokat, és nem kontrollálom túl magam, ezért az álmaim általában nagyon cifrák. Bensőséges, közvetlen dalszövegei és vonzóan szokatlan személyisége révén az énekes megszállottan lelkes és/vagy labilis rajongókra tett szert.

– Na igen, tényleg van néhány furcsa tisztelőnk – ismeri el. – Nem bánom különösebben, egy csomó oldalát egyenesen élvezem. A többiek viccet csinálnak belőle, próbálnak nyomasztani vele. „John Lennon, John Lennon!” – suttogják a fülembe. Nem foglalkoztat az ilyesmi. Volt pár ember az évek során, aki aggodalommal töltött el. Egyszer egy lány öngyilkos lett, és a nővére elküldte nekem a naplóját. Meg volt győződve róla, hogy ismer engem, és hogy minden, amit írok, neki szól. Aztán volt még valaki, egy elég durva eset… De ez tulajdonképpen már nem olyan magától értetődő most, hogy népszerűbbek lettünk. Manapság általában csak küldenek egy levelet: „Miért lettetek népszerűek?” Aztán lemorzsolódnak.

Bár már kevesebb Cure-rajongó tekint rá szellemi tanácsadóként, a világszerte bálványozott Smith külseje nagyobb publicitást kap, mint valaha. Ezrek hördültek fel tavaly, amikor közvetlenül egy nagyobb amerikai turné előtt Smith megszabadult védjegynek is beillő borzas tincseitől (haját azóta újra megnövesztette a Pornography-korszakban viselt, kevésbé feltűnő hosszúságúra).

– Franciaországban országos napilapokba is bekerült, hogy levágtam a hajam – nagyzol Smith. – Miután megtettem, bementem a Fiction (az együttes brit kiadója) irodájába, ahol halálos csend fogadott. „Hiszen pár nap múlva fel kell lépned Amerikában!” – mondták. Én meg azt feleltem: „Nem tört el a lábam, semmi bajom, itt vagyok.” „De hát levágtad a hajad!” És akkor rá kellett jönnöm, hogy még akik évek óta ismernek, azok is teljesen hozzászoktak ahhoz, hogy a hajamat fontosnak tartsák. Késő éjszaka csináltam, az ital hatása alatt, bár igazából már egy hónapja meg akartam tenni, csak nem mertem. Néztem magam a tükörben, „Még az átkozott hajam miatt is aggódom” – gondoltam, aztán nekiálltam levagdosni. Azt hiszem, ez egy jelképes cselekedet volt a részemről, de volt egy nagyon prózai oka is: elegem lett abból, hogy állandóan felborzoljam. Emellett rájöttem, hogy túl különleges, olyan mesébe illő; és kicsit elszántabbnak, valódibbnak akartam látszani. Olvastam egy beszámolót az egyik koncertünkről, amiben az állt, hogy mennyire cuki vagyok, én pedig nem akartam, hogy ilyen jelzőket ragasszanak rám. Az emberek azt hiszik, azért nézek ki így, mert egy zenekar tagja vagyok, hiszen a különféle együttesek tagjai közül magánemberként sokan teljesen máshogy néznek ki, mint a színpadon – ez különösen a heavy metal-zenészekre jellemző. Én viszont még bevásárolni is ilyen külsővel megyek.

Annak ellenére, hogy sajátos hajviseletét és öltözködését seregnyi rajongó utánozza, Smith nem vágyik divatdiktátori babérokra.

– Igazából túl ápolatlan és trehány vagyok ehhez. A Seventeen Seconds borítóján is ugyanezt a pulóvert és farmert viseltem, szóval sose aggódtam az ilyen dolgok miatt. Ha találok valamit, ami tetszik, addig viselem, amíg le nem rohad rólam.

– A nadrágom miatt most nagyon mérges vagyok – mondja, gyászos képpel meredve farmernadrágja jobb térdére. – Hónapok óta, ha Simon meg Porl odajönnek hozzám, állandóan a térdemet kapirgálják, és tessék: ez a lyuk lett belőle! Most vehetek újat… A ruhatárát megtizedelő zenésztársakkal szemben tanúsított tolerancia is azt mutatja, hogy Smith mennyire elégedett a jelenlegi Cure-ral; a maga három évével a mostani felállás az eddigi legtartósabb.

– Úgy látom, az együttesben most mindenki egyre nyugodtabb, magabiztosabb – mondja Smith. – Azt hiszem, kezdik megérteni, hogy mindig is kifejezetten ilyen munkamódszerekre törekedtem. Igazi csapat lettünk. Korábban a legtöbb tagcserére azért került sor, mert nem tudtuk kezelni a zenekaron belüli feszült helyzeteket. Noha manapság is vannak ilyenek, mindenki tudja, mikor kell abbahagyni. Egyszer már átéltünk egy válságot, ami bizonyos tekintetben felőrölte a zenekart, ezért már előre tudjuk, mikor kell vigyázni. A mostani tagok inkább visszahúzódnak a szobájukba, mielőtt a vita komolyan elmérgesedne.

Bár úgy tűnik, az Elektra bízik abban, hogy a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-vel a Cure az USA-ban hamarosan kiugró anyagi sikerre számíthat, Smith továbbra is szkeptikus.

– Ha megnézem, milyen lehangolóan nyálas lemezek szerepelnek az amerikai eladási listák első ötven helyén, el se tudom képzelni, hogy itt egyszer mi is sikeresek lehetünk. Az itteni közönségünk évről évre növekszik, de személy szerint úgy gondolom, van egy határa annak, hogy mekkora sikert érhetünk el itt, Amerikában. Hogy őszinte legyek, egész meg vagyok lepve azon, hogy idáig eljutottunk. Az amerikai toplistákat nézve persze szeretném, ha a Cocteau Twins az 1., az Echo and The Bunnymen a 2., a Jesus and Mary Chain a 3., a Cure pedig a 4. helyen állna. De nem valószínű, hogy valaha így lesz, és ez nem is bánt. Viszont képtelen vagyok megérteni, hogy bár sikerül eladnunk itt egy bizonyos mennyiségű lemezt, mégsem szerepelünk a rádióban. Ez igazán bosszantó, hiszen nem ajánlhatsz olyan választási lehetőséget az embereknek, amiről nem is tudnak. Mindig is azt akartam, hogy a zenénk mindenféle emberhez eljusson. A zenei sznobizmus egyáltalán nem jellemző ránk. Szerintem rettenetes hülyeség úgy tenni, mintha azt akarnánk, hogy a zenénket csak bizonyos típusú emberek hallgassák. Noha a Cure mainstream elfogadottsága a The Head On The Door óta határozottan megnőtt, Smith úgy véli…

– A Cure túl különös, túl egyedi ahhoz, hogy valaha is passzoljon a többi közé. Amikor Írországban próbáltunk, megrendeltünk huszonötöt az ötven legsikeresebb lemez közül, hogy esténként meghallgathassuk őket. Csak hogy lássuk, mit vesz a nép. Végül a Pogues-album és a Kate Bushkislemezgyűjtemény kivételével mindegyiket falhoz vágtuk. Az összes többi szörnyű volt, tényleg – bár Simon próbálta megmenteni még a Madonna-lemezt.

Smith mindazonáltal az egyik legkedveltebb brit poszterhős, a csapat népszerűsége pedig elég alapot nyújt a The Cure In Orange című új koncertvideó megjelentetéséhez.

– Még mindig furcsának tartom, hogy képeslapok és poszterek készülnek rólunk. Nagyon kínos, amikor repülőtereken várakozva röhögünk mások képeslapjain, aztán megfordulunk és ott látjuk a sajátunkat is. Egyébként nem nagyon foglalkozom ezzel, mert amikor éppen nem a Cure-ral vagyok, teljesen normális életet élek.

Smith-t nemrég egy kellemetlen élmény emlékeztette személyes ismertségére, amikor az új album felvétele után átutazott Franciaországon (ahol a Cure rendkívül népszerű).

– A legeldugottabb, legkisebb helyeken szálltam meg, és reggel mindig arra ébredtem, hogy kb. 30 ember tanyázik a hotel előtt, mivel kinyomozták, hol alszom. Szemét egy rémálom volt, és hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem a sikernek ezt a fokát. Nagyon nehéz volt megbirkóznom ezzel, és ha már mindenütt elburjánzana, akkor eltűnnék, az együttes meg leállna. Jelenleg zajló turnéjukon az ötöst a Psychedelic Furs turnégárdájából átcsábított Roger O’Donnell billentyűs egészíti ki, aki Smith szerint valószínűleg a jövőben is velük dolgozik majd. Már ha lesz folytatás.

– Bármit is teszünk, mindig úgy gondolok a dologra, hogy ez lesz az utolsó – mondja Smith.– Amikor legutóbb Amerikában turnéztunk, minden este bejelentettem, hogy „na, most játszunk utoljára ebben a városban”. Tavaly, mielőtt a Pier színpadára léptünk, azt mondtam: „Ez lesz az utolsó New York-i koncertünk.” „Tavaly is ezt mondtad” – felelték a többiek. „Igen, de ez most tényleg az utolsó alkalom” – bizonygattam. Mindig megvan ez az érzés, és őszintén jön. Amikor ezt a lemezt csináltuk, komolyan úgy gondoltam, hogy „ez kell legyen a legjobb Cure-album, mert ez lesz az utolsó.”

A rajongóknak mégsincs okuk a kétségbeesésre.

– Mindenképpen akarok készíteni még egy Cure-lemezt – hangsúlyozza Smith. – Máris azon gondolkozom, hogy mit csinálhatnánk legközelebb, de semmiképpen sem szeretném erőltetni. Biztos vagyok benne, hogy vágyni fogok arra, hogy valami mást csináljak a zenekarral, és ha majd úgy érzem, hogy itt az ideje, akkor belevágunk. De ez nincs előre megtervezve, mert teljesen ötletszerűen dolgozunk, nem következetesen.

– A zenekar azért jött létre, mert csinálni akartam valamit – folytatja. – A tétlenségtől való rettegés ösztönöz arra, hogy alkossak. Az együttes azért létezik, mert szükségem van rá. Ha senki se hallgatná a zenénket, akkor is lenne, csak azért, hogy elfoglalhassam magam. Igazából nem valamiféle karrierlehetőségnek tekintem. A Cure azért van, mert még mindig vágyom arra, hogy beleüvöltsek az emberek képébe. Aztán arról beszél, hogy már gyűlnek benne azok a hatások, amelyek várhatóan feltűnnek majd a következő Cure-lemezen.

– Most szereztem be életem legcsodálatosabb gitárját, egy szitár-gitárt. Csak pár száz darab készült belőle, és már hét éve vadászom egyre. Most végre rátaláltam. A boltos fazon odaadta cserébe az egyik gitáromért. Életem egyik legboldogabb pillanata volt; mielőtt kipróbáltam, tíz percig csak ültem és fogtam a kezemben. Gyönyörű hangzása van. Most próbálom elképzelni, hogyan fog szólni a következő albumon.

Végül a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-ről Smith így vélekedik:

– A legtökéletesebb lemez, a jelenlegi tudásunkat tekintve. Jó ötlet volt ilyen szórakoztató lemezt készítenünk, mert ez lehetővé teszi, hogy a köztudatba bekerülve egy időre abbahagyjuk, majd visszatérjünk esetleg valami iszonyatos dologgal, amit az emberek úgyis kénytelenek lesznek meghallgatni, mert ravaszul rávettük a médiát, hogy játssza a zenénket. Ez mindig nagy szerepet kapott nálunk: felkeltjük az emberek figyelmét, hogy aztán rátérhessünk a lényegre.

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr442077851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása