Az első haláleset a Cure tagjai közül: rövid ideig tartó súlyos betegségben (=rák) meghalt a kedvenc Cure-dobosom, Andy Anderson :(

"A zenekar teljesítménye: 5

Setlist: 4

Hangosítás/akusztika: 3

Kifelé spottingoltam TA tévést, aki éppen megjegyezte, hogy „nem volt igazi koncert”. Igaz, a főműsorból tényleg hiányzott a koncepció, bár a hangulat végig nagyon jó volt még azzal együtt is, hogy Smith tényleg óvatosan bánt a hangjával, és akadtak nagyon kellemes meglepetések.

Számomra talán a Seventeen Seconds ráadás volt az egésznek a csúcspontja. És bejött a jóslat, a 4:13 Dream nyolcadik évfordulóján 3 dal is elhangzott az utolsó albumról.

Egyrészt hiányoltam pár fajsúlyosabb számot, jó lett volna hallani valamit a Faith-ről, a Pornography-ról is játszhattak volna még egy számot (természetesen az újak helyett), Give Me It helyett csodás lett volna a Disintegration stb., másrészt egyértelműen látszott, hogy a közönség jelentős része a slágereknek örült a leginkább.

A hangzás hagyott maga után némi kívánnivalót, hogy ilyen naftalinszagú közhellyel éljek. A Sportaréna akuszikája ennyire előnytelen, vagy a zenekar cucca nem ilyen jellegű helyszínre lett összeállítva, belőve? Szívesen olvasnék szakértői véleményt erről.

Egyébként nekem a két új(?) dal borzasztóan tetszik. Remélem, titokban már fel is vettek egy új lemezt."

---

Számomra minden elvárást felülmúlt. Shake kezdés (Open rinya azonnal megoldva, komolyan megtisztelve éreztem magam, hogy nem at ooent kapjuk). Utána rögtön Fascination Street... Bivalyerős kezdés. Óriasi volt a Pictures if you, a Kyoto song és a Give me it. Csúcspont: 17Sec-set, abból is elsősorban At night-M. Továbbá Burn. Fura, de nekem nagyon ott volt a Push, a Lullaby és a Pictures of You is. Mélypont: Alt.end és a záró set. Nem értem, hogy az utolsó ráadás dalaiban miért nem dominálhatott a szinti. Kicsit kompenzálhatta volna a nagyon-nagyon fáradtnak tűnő Robertet, főleg a Lovecats és a Why cant szólt emiatt gyengén, enerváltan.

A setlistre nem gondolom, hogy lehet panasz. Kimaradtak nagy közhelyek: Lets go to bed, High, Walk, End of the world.

Robert elég kedves, jópofa hangulatban volt. Sokat spórolt az énekkel, de mégis úgy érzem, odatette magát, felülkerekedve a látható fáradtságon, de legalábbis olykor erőlködött. A hangosítás kifejezetten tetszett! Normál állóban voltam, és meglepve tapasztaltam, hogy milyen kellemesen halk az egész. Nem torzult, nem ütött a mély, de erőteljes volt az összhangzat. Minden sáv tisztán hallatszódott, talán Simon és néha Reeves volt túltolva.

Összesítve nekem 10/9!

---

Egyetértek, és bár én a 100 years-t nem nagyon szeretem, nagyon jó volt meghallgatni, talán a Give me it helyett egy Prayers for rain - Disintegration kettőst szívesebben vettem volna. De egyébként szerintem is az elmúlt napok parázása ellenére, jó setlistet kaptunk. Viszont az meglepett, hogy az It can never be the same kimaradt.

A három egyedi gyenge pont volt: Sleep when I'm dead, The hungry ghost és ami tényleg nagyon-nagyon fosul szólt, csak a hangulat elmosta a Friday I'm in love. Csak nekem tűnt úgy, hogy a Pictures of you-ban összevissza énekelte a szöveget??  

---

Szerintem fantasztikus este volt! Az előző napi bécsi erőtlenség után kicsit féltem, mi lesz itthon, de messzemenően túlszárnyalták az elképzeléseimet. Igen erős kezdés és egy teljesen megkavart setlist... Parádés! Ilyet is csak a Cure tud! Nálam még a Sleep When I'm Dead és a kevésbé hallgatott és szeretett The Hungry Ghost és alt.end is jól működött élőben. És a 100 Years + váratlan Give Me It zárás eszméletlen feszes és erős volt! Majd a 17 sec blokk már teljesen kifektetett, a végén pedig a "nem-hardcore"-oknak is kedvezni kellett, de ez így volt kerek. Mindenki tud mondani pár dalt, ami hiányzott, de ez annyira egyéni (az Index cikkében pont a Walk és a Let's Go To Bed hiánya emelkedett ki, mások pedig hálát adnak, hogy helyette kaptunk egy Kyoto Song-ot, vagy egy 100 Years-t), én is elhallgattam volna még 40-50 dalt (csak a legszükségesebbeket :-) ). De ettől Cure a Cure, és ha 2016-ban itthon megtöltenek egy Arénát (amit nem hittem volna) és lenyomnak egy közel három órás szettet ekkora erővel és energiával, akkor le a kalapom! És már nagyon várom a következő turnét... 10/10

---

Én előzetesen ezt mondtam: 

Mai wishlist: 100 years, Charlotte sometimes, Forest, Prayers for rain, Disintegration

ezek legyenek, a többi nem számít

Ok, kettő megvolt, a Disintegrationt nagyon sajnálom, mert koncert verziók nagyon pörgősek szoktak lenni, de a Kyoto Song kárpótolt, mint meglepi, és a Doing the unstuck majdnem olyan jól szólt, mint a Disi :)

Összességében nagyon boldog voltam, vagyok most is. Most hallgatom vissza az egészet :) 

---

Fantasztikus, katartikus élmény volt - megint. A '89-es koncerten kívül a többi hazai koncerten ott voltam, és szerintem a setlist most volt a legeltaláltabb, bár tudom, ez erősen véleményes... Egy dolog nem tetszett: nem tudom, ki hogy van vele, de számomra érthetetlen, hogy 2016-ban olyan hangzást kell elviselni, mint ami tegnap volt. Tudom, nem egy MüPáról van szó, de akkor is. 2000-ben, a Bloodflowers-turnén, Bécsben különb hangzás volt, és azóta valószínűleg fejlődött a hangosítástechnika, de talán még a SzIN-en is jobb volt. Én az állótéren voltam (nem a színpad előtt, hanem kissé hátrább), és hát ami lejött, az egy kásás-maszatos massza volt, enyhén túlvezérelt mélyekkel, minimális magasokkal. A szintetizátor volt a legbénább: alig hangzott belőle valami, holott a Cure hangzásvilágának egyik meghatározója ez a hangszer. Jó, tudom, nem várható olyan megszólalás, mint amit otthon kapok a Trilogy DVD-ről, de ha 2016-ban ennyire képes egy (vagy több) hangmérnök és hangtechnika, az eléggé kiábrándító...

Még valami: súlyos kórtünet az is, ahogyan körülöttem minden tizedik ember a nyavalyás telefonjával, f@szbúkozásával volt elfoglalva, vagy kimentek sörér' az At Night alatt... De mindez csak az én finnyásságom: maga a Cure él és virul, épek, egészségesek, erősek - tartsa meg őket az Ég sokáig!

Om mani Padme Hum

---

Őrült jó volt.

Nem az első, de mondjuk a második sort sikerült megcsípni.

Semmi gond nem volt a beengedésnél, egy ütemes sétával simán meg volt a jó pozíció.

Mondjuk az első 2 dalnál nagyon megijedtem, azok borzasztóan rosszul szóltak elől, de aztán csináltak valamit és a hangzás utána ott már tökéletes volt.

A setlist csodás volt, amit itt össze görcsöltünk rajta az elmúlt napokban, hát, rendesen bebaszták a kirakatot. :D

---

Kigondoltam, szubjektíve a Sleep When I'm Dead-et cseréltem volna be a Primary-re, és az alt.end-et a Disintegration-re. Meg kell hagyni, hogy nagyon ügyesen ékelték be ezeket a számokat a szettbe.

Nem csak a Pictures Of You-ban volt néhány apró szövegtévesztés, de számomra semmit sem rontott az élményen. Amúgy a végén egy pillanatra úgy tűnt, hogy Roger már majdnem lelépett, amikor belecsaptak a WCIBY-ba.

---

pictures of you-nál én is bekönnyeztem, nahát

de mások is törölgették a szemüket az első sorban, úgy láttam :D

---

Sziasztok!

Nem szoktam ide írni, de olvasni rendszeresen. A tegnapi koncert után úgy gondoltam, el kell mondjam, hogy remek koncert volt. Volt több csúcspont is, de egyáltalán nem éreztem, hogy egy percre is unatkoznék. Először a Szigeten láttam őket annak idején. Csak arra emlékszem, hogy egy hosszú „érfelvágós” főműsor után volt néhány pörgős szám a koncert végén.

Persze azóta jobban megismertem őket. Tegnap viszont nem volt megállás. Húzós műsor volt. Szerintem jó volt a slágerek aránya, és bár maradt ki sok kedvenc, azért dögivel volt ebből is.

Ami furcsa volt, az a közönség. Szépen megtelt a csarnok, de sokan fesztiváloztak. Néhány számonként sörért mentek, aztán amit megittak, azt adták ki magukból. Mások a Facebookot nyomták végig. Én fényképezős vagyok (tudom, ezt sem értik sokan), de a koncertet végig nézem, hisz azért fizetek. Furcsa volt, hogy bár sokan azért mennek állóra, hogy bulizzanak, de felülről nagyon statikus volt a közönség, itt-ott volt csak mozgás, meg néhány nagy sláger elején.

A hangosítás nem lett volna rossz, ha képesek úgy összehozni, hogy mindenhol jól szóljon. Nekem tisztának tűnt a felső szektorból, de annyira visszhangos volt, hogy sokszor nagyon csörömpölt az egész. Úgy látszik, ahány sarok, annyi hangzás. Pedig lehet a csarnokot jól hangosítani, mert hallottam itt már jó koncertet.

Sokan lehúzták a slágereket, de én még egy Close To Me-nak is nagyon örültem. Nekem meglepetés volt. A Pictures Of You csodálatos volt, a tévesztésekkel együtt, a főműsor lezárása frenetikus volt. És akkor ott volt az A Forest, a meglepetésemre remek Never Enough, és én is azok közé tartozom, akiknek bejött az utolsó blokk. De a többi számról is lehetne mesélni.

A koncert képekben: https://goo.gl/photos/ARiKuwwDQt4Q5DB38

Igazán kiadhatnának már egy jó anyagot ők is BD-n. Ebből lehetne.

---

Váoooo! A tegnapi koncert hatalmas volt! Jó látni, hogy itt is vannak egyesek, akik ott voltak. Így megbeszélhetjük az észrevételeket. Szabad pálya volt. Nagyon tetszett!

---

89-ben, 22 evesen a Kisstadionban ott voltam, eletem egyik legemlekezetesebb koncertje volt.

Ez, itt, most - a masik ... dobbenetesen profin, kemenyen, tisztesseges koncertet nyomtak, a sok playbackezo nyikhaj zenekar, enekes peldat vehetne.

---

Első alkalommal írok ide a fórumra. (Üdv!)
Szeretném megfogalmazni, hogy számomra mit is jelentett ez a koncert. Először is kezdeném azzal, hogy fiatal koromból kifolyólag a mostani volt életem első Cure koncertje. (Bízom benne, hogy nem az utolsó.) Emiatt valódi viszonyítási alapom nem volt, csupán azon régi (legendás!) ill. újabb koncertfelvételek, amelyek az interneten is fellelhetőek. (Irigykedem is rátok, akik már a kezdetektől ott lehettetek!)
Ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznom azt, amit abban a pár órában éreztem, azt mondanám: katarzis!!! Fantasztikus, meghatározó élmény volt ez, a mennyben éreztem magam. Egyes számoknál (pl.: Give Me It) annyira táncoltam/ugráltam, hogy azt hittem lerepül a fejem. Hatalmas érzelmi töltet volt bennem, a Pictures Of You-nál folytak a könnyeim. Azt akartam, hogy ez az egész örökké tartson!
Mivel az első sorban feszítettem (önkívületben), abból hogy a közönség mennyire volt aktív, nem túl sokat láttam. Annyit tudok, hogy mögöttem tomboltak jó páran, valaki még majdnem rám is esett.
Csak a youtube-on visszanézve támadt egy kis hiányérzetem. Nem láttam a közönségen azt a fajta lüktetést, vadságot amelyre számítottam. Persze vannak akik máshogy élnek meg egy-egy koncertet, és az is igaz, hogy a rajongók java része már nem 20 éves. Ennek ellenére azért reménykedtem, hogy legalább valami hasonló összképet láthatok majd, mint azokon a régi felvételeken. Hisz olyan rég koncerteztek már itt.
Ettől a kis negatívumtól eltekintve, iszonyatosan élveztem az estét. A zenekar maximálisan odatette magát, és a setlisttel is elégedett vagyok. (Persze sok-sok dal van még amiért ölni tudnék, hogy élőben halhassam, de hát kinek nincs ilyen.)
Köszi The Cure!!! (Robertet meg tudtam volna zabálni! :D)

---

Én a sima álló részen voltam, és ott is csak ritkán és rövid időre érzékeltem aktivitást. A Forest végén tapsolták a ritmust, a Play For Today-ben énekelték a szintidallamot, meg néha ordítottak egy-egy szövegrészt, meg néhány szám, főleg a rádióbarát megaslágerek elején felordítottak, aztán ennyi. Az olyan, másokra tekintet nélküli bulizás hiányát, mint a lökdösődés vagy pogó, a legkevesbé sem bánom, de nekem is jobban tetszett volna, ha a színpadról áradó energiából ennél többet sugárzik vissza a közönség. Így a közeg miatt én is visszafogtam magam, bár egyébként sem vagyok egy vezérszurkoló típus. :)
Lényeg a lényeg, nem vagyok biztos benne, hogy a kiemelt állójegy bevezetése miatt csökkent volna a közönség aktivitása. Ott is voltak régi nagy rajongók, pl. erről a fórumról is felfedeztem párat a fotókon.

---

Ha már ez a téma, akkor én is kifejtem, hogy én is a kiemelt állón voltam. Középen, kicsit jobbra, a második sorban.

És én is picit nagyobb nyomulásra számítottam. Alig volt buliizás...

Én azért minden szám alatt "billegtem" :) meg léggitároztam, énekeltem, na jó, nem mindegyik alatt, csak amiket szeretek. Néhány esetben pedig ugráltam is stb, de körülöttem végig érthetetlen nyugalom uralkodott, néha rendesen zavart is ez a rideg hozzáállás.

Furcsa volt, moziztak az emberek.

Csak a Forest alatt indult be a bulizás.

---

Én amúgy a koncerten, a második sorban egy picit elfáradtam.

Így a koncert legvégén, az utolsó szám alatt el is búcsúztam és kifelé vettem az irányt, meg egy picit levegőre volt már szükségem, az utolsó ráadásblokk amúgy sem a szívügyem.

Kifelé menet azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb buli a söröspult környékén van, ott néhányan már teljesen bezombulva támolyogtak és minden ragadt a szétlocsolt sörtől, tisztára sziget hangulat volt.

Itt amúgy a hangerőtől akár zavartalanul beszélgetni is lehetett, sokan így is tettek.

Még kijjebb haladva azt láttam, hogy odakinn vagy egy dohányzó, dugig emberekkel! Úgy beszélgettek, pöfékelés közben, mint egy kávézóban. Az utolsó szám után ki is mentem közéjük, amikor jött egy őr és betessékelt minket. Ekkor többen megkérdezték: "Miééééért, ez komooooooly, már vége a koncertnek? Most akkor több szám már nem is lesz? Ne mááááááár!"

---

erről jut eszembe, hogy két kisebb bunyó budapesten is volt

ott elöl volt egy feltűnően magas fiú, aki egész koncert alatt szinte mozdulatlanul állt, míg a Want-nál őrületes ugrálásba kezdett, de csak fel-le, mint egy pingponglabda

ezt valaki mögötte igen hamar megelégelte és hatalmasat taszított rajta, a fiú beesett előre a többiekre, borultak azok is és utána a tömeg miatt borult is vissza az egész

senki sem értette a dolgot, a lökő fiú meg pikk-pakk, ököllel felállt az áldozatnak, hogy most akkor játsszák le

a biztonsági őrök azon nyomban közbeléptek és rend lett

én meg nem értettem, hogy egy cure koncert, annak szellemisége hogyan jön össze azzal, hogy egyből ilyen durván lökdösni kelljen egymást...

aztán volt egy olyan pillanat is, amikor néhány másodpercre az egész stadion sötétségbe borult, ebben a pillanatban az őrök sem láttak semmit és hátulról megindult néhány ember és erővel mindenkit maga mögé próbált taszítani

ez persze nem tetszett nekünk, akik elöl álltunk amire az volt a válasz, hogy "kussoljatok, eddig ti álltatok elől, most mi jövünk!"

hát, ilyesmit azért durvább koncerteken sem tapasztaltam még, itt meg végképp meglepő volt, hiszen ezt a két momentumot leszámítva semmilyen komolyabb nyomulás nem volt tapasztalható a koncert során

---

Most már tényleg nagyon öregek vagyunk.(a zenekar is)

Én pl azért vettem ülőjegyet mert attól tartottam hogy azt a 3-4 órát nem bírom már ki állva,de aztán már a derekam is megadta magát ülve-nem volt jó az se.Itt jegyezném meg hogy valami elbaszott ez a sportaréna lelátói nézőtér,a BS sokkal jobb volt a kör alakú formájával.Itt ha leülsz és magad elé nézel ,nem a színpadot látod hanem a túloldalt.Ki kell tekerned a nyakad meg az egész gericoszlopodat mint a vágni való csirke hogy lásd a színpadot.

Nekem már az előzenekarnál beállt a nyakam,a koncertet megy 1óráig bírtam.Aztán már később nem hajtották el az embert az ülöhelyek feletti erkélyes részről,beálltam inkább oda,onnan már úgy-ahogy élvezhető volt nekem is."

Íme: 

A Recorder blog ragyogó cikke, még a koncert felvezetéseként

Egy leginkább "aranyos" cikk

Személyes hangvételű cikk, még mindig a koncert előttről

Ismét Recorder blog: lelkendező írás a prágai koncertről

Ez már a koncert utáni össznépi lelkesedés: még az Index is csak pár dalt hiányol

Hozzáértő cikk a nullahategyről

A HVG a nagy lelkendezésben elfelejtette lezárni a cikket, de így is nagyon ajánlott

A Lángológitárok jó kis írása

Petőfi Tévé, videóinterjú

A Blikk írása

Angolul tudók előnyben

A 444 nem erőltette meg magát

Nagy lélegzetvételű bemutató cikk, szubjektív csemegékkel

Az Origo a látványra helyezte a hangsúlyt

Menjél haza, geci! - remek írás a player.hu-ról

A szeretlekmagyarorszag-nál is értenek a Cure-hoz

Az MNO kicsit fanyalog

A Reset.hu a videókra helyezte a hangsúlyt

A Rockstation blog is odatette a magáét

Érfelvágástól a happy finish-ig

A hirado.hu a képekre koncentrált

Elkapkodottnak tűnő, de lelkes beszámoló a fesztblog-ról

A shockmagazin nemcsak a Depeche Mode-hoz ért

A mandiner sem tolta túl a tájékoztatást

A koncert.hu két beszámolót is készített, itt az első,

És itt a második

A zene.hu lelkendezése

A ringmagazin is ringbe szállt

A tesztvilag.hu is nagyon rajong

A gépnarancs indokolatlannak tűnő személyességgel csak 2002-ről ír

A Magyar Narancs is meglepetésre nem politizált

Hát, ezek már a családos emberek problémái. Rohanva beesni koncertre, náthásan, mert a gyerek hazahozott valamit oviból, aztán utána napokig érlelni az élményt - a fenéket érleltem, egy percem nem volt a meló-család-alvás háromszögben írni valami épkézlábat a budapesti Cure-koncertről. Időm most sincs, színvonalat most se tudok ígérni, valami rohanós, kapkodós írásra számítok magamtól - de legalább írni akarok róla, mert különben az emlékek rárakódnak, és még a végén azt fogom hinni, hogy nem is voltam Cure-koncerten...

Kíváncsi lettem volna a Twilight Sadre, hát hogyne lettem volna kíváncsi, bár a koncert előtt futtában megismert anyagai nem mutattak túl izgalmas zenekart, de lehet, hogy élőben kibontakoztak volna - de hát persze sok meló, későn értem haza, aztán a gyerekek nem akartak elengedni, utána autó, parkolóhely jó messze... majdhogynem a koncert előtt pár perccel érkeztünk csak meg a (kiemelt álló)helyünkre. Nagyon jó volt látni a z utcákon tömött sorokban vonuló - hát kiket is? Gruftikat biztos, hogy nem, meglepően szolid öltözékeket láttam magam körül, mintha a Cure-t az elmúlt év(tized)ekben jellemző alterrockos vonala elmosott volna minden határt öltözködésben. Ezzel nincs gond persze, furcsán is nézett volna ki egy szemmel láthatólag jutalomjátékát prezentáló zenekar BS-fellépésén, ha valaki egy koporsóval a hátán jelenik meg. Szóval bent kellemes tömeg, a kiemelt állóhelyen viszont igencsak szellősen álldogáltak az emberek, minden további nélkül oda tudtunk sétálni a tizedik sor környékére, Kb. Rogertől egy kicsit még jobbra, nagyjából a hangfalakkal egy magasságba. 

Sokat okoskodtam én is korábban a setlisttel kapcsolatban, hogy nyilván most úgy jön ki, hogy az Opennel kezdenek, meg hogy mindig lesz a The Walk - ehhez képest, amikor negyedórás (az semmi) késés után egy mormogó, igencsak darkos intro után kijött a zenekar a sötét színpadra, és beálltak egy kezdőpózba, bennem már minden megmerevedett: ááááá, ez a Shake Dog Shake!!! Így is lett, a koncert egyik legnagyobb élménye volt, ahogy ezzel a ragyogó nyitódallal mindenfajta különösebb intrózás nélkül belevágtak a dalba. Wake Up In The Dark! Két probléma már azonban ebben a pillanatban is látszott, bár egyik sem a zenekarral kapcsolatos. Először is, a nyitó másodpercekben történő ugrálásomra és légdobolásomra úgy reagáltak körülöttem az emberek, mintha egy moziban tettem volna ugyanezt. Ők inkább telefonnal vették a koncert első másodperceit, majd visszasüppedtek a mozizásba és telefonnyomkodásba. A második probléma az volt, hogy a náthától erős folyadékveszteségem volt, amit nem pótoltam kellően a koncert előtt (vízről beszélünk, nem iszom koncerten alkoholt, nem akarok kimászkálni), így néhány taktus ugrálás után némileg meglepve kellett magamon tapasztalnom, hogy én se biztos, hogy végig fogok ugrálni egy háromórás koncertet, így innentől sokkal visszafogottabban folytattam. Szóval Shake Dog Shake... nagyon örültem ennek a kezdésnek, még korábban poénkodtam is, hogy ha Robert valami csoda folytán figyelné azt, hogy milyen dalokkal kezdte az eddigi magyarországi koncertjeit, és ezeket összeveti az idei négy koncertnyitó dallal, akkor kiesne a Plainsong (1989, Kisstadion), az Out Of This World (2002, Sziget), és az Open (2005, Szeged) kezdés, így maradna a Shake Dog Shake, ami elhangzott már a két utolsó koncerten, csak éppen nem nyitódalként. Nem valószínű, hogy Robert figyelt erre valóban (mert pl. az első ráadás csont ugyanaz volt, mint Szegeden), de mégis óriási volt bennem a lelkesedés a nem várt remek The Top-nyitódal hallatán. Egy kicsit talán túlzott is volt ez a lelkesedés, egy ilyen kezdés után titkon valami régi darkos setlistben reménykedtem, de innentől a dallista jelentős része kifejezetten szokványos volt. Persze, az is tény, hogy amíg 2002-ben még viszonylag outsiderként (bár dehogyis...) mentem a Szigetre, és a szakadó eső és a nem igazán szokványos (tendenciózusan közönségoszlató dalokat dalokat tartalmazó) setlist nem tett feltétlen hívővé, és nekem a szegedi 3 óra volt a Cure-releváció, most ehhez képest már jelentős elvárásokkal (milyen dalokkal indult már ez a turné!...) és kissé színpadias élményre számítva érkeztem a koncertre. És hát egy kicsit így is jártam, valahogy kevésszer tudtam igazán átmelegedni, igazán felfogni, hogy előttem játszik életem egyik legkedvesebb és legfontosabb zenekara. bár persze az említett nátha és az ezzel járó konstans, erős szomjúság is elvett az élményből. 

Shake Dog Shake után a Fascination Street jött, egy kicsit talán kevésbé éreztem feszesnek, mint kellene, talán a Bestivalos felvételre emlékeztetett. Az A Night Like This elejét jól elrontották, összevissza játszották, aztán jót röhögtek ezen. Szemmel láthatólag jó hangulatban volt a banda, bár csak Simon szántotta be szokás szerint a színpadot, sőt, megkockáztatom, hogy ennyit még egyetlen általam látott (2002, 2005) magyarországi Cure-koncerten sem mozgott. Robert szokás szerint hangulatváltozás-szerű arcokat vágott, közönségkommunikáció címen néhányszor monologizált a számok között, hogy pl. nem jutott eszébe, hogy hogy kell köszönnie magyarul, aztán eszébe jutott, hogy "Sziiijjjja" - hogy is felejthette el? (ebből a szövegéből egy szót sem értettem, szerencsére a koncertet nagyon is élvező, amúgy Cure-ban viszonylag outsider életem párja mellettem sokkal jobb füllel rendelkezik az elharapott angol szövegek tekintetében). Jasonből pont nem sokat láttam, mert a faarcú Roger takarta előlem, Reeves pedig baromi öregnek tűnik a zenekar többi tagjához képest (bár Jason is kezd szépen hozzáöregedni a bandához). Jasonről egy mondat még: sokat ekéztük a dobolási stílusát, meg a (miatta?) lelassított dalokat (hallgassatok 1995-ös koncertfelvételeket, ahol Jason még próbaidőzött, némelyiket kín hallgatni), és az agyoncinezett, "karibi" stílusát, nos ezekből kb. semmit nem mutatott, halálpontos, kemény dobos lett belőle az évek során, hiba nélkül lehozta a budapesti koncertet is, jár a kalaplengetés neki is, és talán már Borist is egyre kevesebben sírjuk vissza (bár az igazi trú arcok egyértelműen Andy Anderson ősi törzsi pörgetéseit számítják a Cure csúcspontjának!)

Az elmaradhatatlan, egymással immáron konstans összeragadt Push-Inbetween Days páros következett; a Push elfogadható volt, bármennyire is nem szeretem, az Inbetween Days-re pedig először mozdultak meg az állóhely bizonyos részei is. Roberték pedig ekkor úgy gondolták, hogy nehogymár beinduljon a buli (ezt később eljátszották még párszor), és bedobták ide a két idei új szám közül a gyengébbnek tűnőt, a Step Into The Light-ot, ami egyrészről alaposan leültette a bulit, másrészről viszont viszonylag korrekt alkotás, az elmúlt 2 lemez néhány hallgathatóbb dalát idézi (The Perfect Boy, talán kicsit Sirensong). Összességében elmondható volt, hogy a lemezeken tapasztalható néhány dal közti óriási különbséget elmosta a tökös rockhangzás: nagyon kiemelkedő, viszont nagyon elhagynivaló dalokat sem hallottam a koncerten, még az új dalok is működtek. 

A koncerten elvileg hálás blokk következett, jött a Pictures Of You, a kedvenc dalom, amelyet ráadásul még nem hallhattam az előző két magyarországi Cure-koncerten. Sajnos azonban itt Robert trollkodta szét az örömömet, ugyanis már-már a Prayer Tour soundboardos felvételeit idézően keverte összevissza a szöveget. A művészi szabadság teljeskörű támogatójának gondoltam magam ezeddig, de ez az összevissza éneklés, a versszakok ismételgetése nekem hatalmasat elvett az élményből. A Lullaby hozta meg az első közönségfelhördülést, a hangulatos kivetítés nekem tetszett, a dal is jól szólt. A Disintegration-blokkot egy szorosan 1989-hez kötődő, bár korábbi dal szakította meg, az este (kisebb) meglepetése, a Kyoto Song. Különös módon ennek a dalnak jobban áll a Prayer Touros lelassítás, így az albumverzió reprodukálása kevésbé volt átütő. A Disintegration-vonalhoz történő visszalépés (Lovesong) után jött egy újabb bulileültető dal, a Sleep When I'm Dead, így a már mozgolódó tömeg így újra visszamerevedett a mozizó üzemmódba. Nekem most jött be a dal legjobban, eddig ki nem állhattam, de most hallottam ki belőle először benne azt az 1985-ös lüktetést (ezt a dalt azzal adta el Robert 2008-ban, hogy ez egy Head On The Door-korszakból származó kiadatlan dal - most először éreztem azt, hogy ez nem feltétlenül egy ordas nagy hazugság). A Cure egyik csúcspontja, a koncerteken mégsem igazán jól előadott Just Like Heaven következett, elég tetszetősen, kellően feszesen adták elő a dalt. Kisebb meglepetésre már itt jött az főprogram végének a közeledtét jelző, elmaradhatatlan From The Edge Of The Deep Green Sea. Sok újat nem tudok erről a dalról elmondani: az albumverziója zseniális, de koncerteken pont annyival játsszák lassabban, hogy elvesszen a sava-borsa. Ez most sem volt másképp, viszont ebben a dalban nagyon is odatette magát az amúgy tényleg kevesebb kamuzó Robert, és átérezhetően énekelte el a szomorú sorsú lány történetét. A dal vége átfolyt a Wild Mood Swings nyitódalába, a Want-ba. Nagyon szeretem ezt a dalt, most is kellően át tudtam érezni, talán a dob bejövését jelző legendás sikoly lehetett volna velőtrázóbb. Kisebb meglepetésre a The Hungry Ghost jött, Robert kedvenc dala az elmúlt évekből. Erről a dalról is el lehet mondani, hogy noha ugyanúgy megakasztotta a hangulatot, mint a Step Into The Light, vagy éppen a Sleep When I'm Dead, ezúttal mégsem volt rossz, bár persze azért ennyi jó dal után óhatatlanul visszaesést jelentett (Robert polemizálós dalszövegeit amúgy sem szeretem). Érdekesség, hogy ezen a napon jött ki 8 éve az utolsó sorlemez, a 4:13 Dream, és kissé szokatlan, hogy 2 dalt is játszottak róla - lehet, hogy szándékosan? Jött az ősdark-korszakot (Faith-Pornography) egyedüliként képviselő One Hundred Years, és itt lettem annyira szomjas, hogy gyorsan kirohantam vízért. De mire kiértem, láttam, hogy akkora sor van a pultnál, hogy a második ráadásra se érek vissza, így berohantam a vécére, ittam rengeteget, és egy ott talált, gazdátlan söröspoharat alaposan elöblítettem, megtöltöttem vízzel és azzal mentem vissza a helyemre (a szükség törvényt bont!). Sajnos így lemaradtam a Give Me It kétharmadáról, amit nagyon bánok (nem értem, miért ilyen hülye időpontban mentem ki), mert ezt a dalt elfelejtették lelassítani, sőt, ugyanolyan brutálisan adták elő, mintha még mindig 1984 lenne és még mindig Andy Anderson ütné a bőröket. Ezzel a vadállat számmal zárult a főprogram, mi pedig hátrébb jöttünk, mert előttünk egy valószínűleg részeg figura dülöngélt a tizedik sorban, plusz meg szerettem volna nézni máshonnan is a látványt. 

Jó döntésnek bizonyult hátrébb jönni, mert ha az ember felülemelkedett a kiemelt állóhelyén csak testileg jelen lévő, telefont nyomkodó tömegeken, jobbnak bizonyult a hangzás, és több hely volt kicsit mozogni. A két lebájosabb jelenet az At Night-hoz kötődött a koncerten: kiszúrtuk a világ legelhivatottabb léggitározóját egy hosszúhajú rockersrác személyében, valamint egy ismeretlen figura odajött hozzám a dal elején, és "DÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁÁÁÁÁ!" felkiáltással adta tudtomra, hogy nemcsak én imádom Simon gyomorremegtető basszusjátékát ebben a dalban. Néhány közös dárárárárázás után távozott. A Seventeen Seconds-blokkot bejelentette előre Robert, aminek nagyon örültem, bár lehetett tudni, hogy ez csakis az At Night-M-Play For Today-A Forest négyest jelentheti, mert mást dalt sajnos nagyon régóta nem játszanak erről a ragyogó lemezről. Érdekesség, hogy az ezerszínű setlistet játszó Cure 11 éve Szegeden pont ugyanezeket a dalokat játszotta, pont ugyanígy az első ráadásban. A korábbiaknál jóval szellősebb Seventeen Seconds-hangzás nagyon jólesett a sok gitárnyűvés után. Az M-et imádom, de most kevésbé jött át (Simon mintha most kevésbé tudta volna átadni a már-már Kraftwerkesen robotikus basszust), a Play For Today-nél nagyon jót ugráltam, és szomorúan tapasztaltam, hogy az agyonhallgatott Paris című koncertlemezről (de még a 2005-ös koncertDVD-ről is!) ismert közönségénekeltetés nem működik Budapesten. Ezután az A Forest jött, szerencsére jó hosszan improvizálgattak a végén, állítólag valamelyik korábbi koncerten nem működött ez a fajta kémia Simon és Robert között, és nagyon hamar befejezték a dalt, most viszont talán 8-9 percig is húzták. A végén az ütemes "titi -- titi" tapsolás ismét megvolt, majd levonultak. 

A rocker ráadás jött, az idén váratlanul teljes erővel rehabilitált, szerintem méltatlanul túlértékelt Burn következett, Robert furulyázásával az elején. Sok más, általam nem annyira kedvelt számhoz hasonlóan ez a dal is jobban tetszett, mint eddig bármikor: remekül átdolgozták a dalt, főleg a végén a refrén ismételgetése sikerült nagyon jól (ez a rész nagyon nem hangsúlyos az eredetiben), és most jött át először a dal Pornographys (The Hanging Gardenes) dobolása. A kivetítés is jót nyomott az élményen, nem hittem volna, de a koncert egyik legemlékezetesebb pillanata volt ez. A Never Enough erősen feljött az elmúlt időszakban nálam, és meglepetésemre most nem a Show-ról vagy a Szegedről ismert kásás verziót adták elő, hanem élesen, feszesen, keményen odarakták a dalt. De itt is van "másrészt": az idei koncerteken valamiért rövidebben adták elő a dalt, egy refrént lespóroltak, amiért eléggé kár, mert szerintem pont a második refrénre csúcsosodik ki a dalt. Egy kellemes meglepetés jött, a 2004-es selftitled lemez egyik csúcspontja, az Alt.End, amelynek imádom az ugrálós refrénjét. Na, itt viszont Robert egyértelműen beleszart a ventilátorba, egyszerűen fogalma sem volt a szövegről, nem is énekelt, valamit összevissza motyogott, az este egyik legnagyobb kihagyott ziccere volt ez. Furcsa módon a Wrong Number-ben viszont ismét ereje teljében énekelt, ez a dal is most jött be a leginkább (igaz ezt a dalt még nem hallhattuk magyarországi Cure-koncerteken). Imádtam Reeves gitárszólóját, és a dal végén az egyetlen, közönség-Robert párbeszédet: "Hallo!...HALLO!!!..." - igaz így viszont elmaradt a számomra dal csúcspontját jelentő "Sorry, wrong number!" szöveg Roberttől. Ez egy olyan dal, ahol megint nagyon meg kell dicsérnem Jasont, eszement feszesen tartotta a ritmust, csak úgy gurult előre az alkotás. Természetesen, ahogy lehetett előre sejteni, ismét szünet jött. 

Na, melyik dalokkal dobják le nekünk a bulibombát? Más kérdés nem maradt a harmadik ráadásra. Volt pár igencsak gyakori dal, amely még nem hangzott el eddig a koncerten, de aztán sem a The Walk, sem a Hot Hot Hot!!!, sem a Let's Go To Bed nem került terítékre. Érdekesség, hogy a The Walk eredetileg a setlisten volt, de aztán - a harmadik ráadás első dalaként - a The Lovecats jött helyette. Szerintem minőségi csere, noha a közönség a Lovecats közönségénekeltetős dallamaira sem volt különösebben nyitott. Egy kicsit talán túl "szvingesen" adták elő ezt a dalt, kevés volt benne a dög, de így sem volt rossz. Az ezután következő dalt már lehetett sejteni a bevezető gitározgatásból (tényleg, fontos megjegyezni, hogy meglepően sokat költöttek/gitározgattak hozzá dalokhoz már a koncert korábbi részein is), de aztán a Sportaréna a Friday I'm In Love kezdő taktusaira, és a Wish-korszakot idéző, ugráló szívecskés kivetítésre őrült meg igazán. Nagyon szeretem ezt a dalt, és úgy érzem, hogy ez volt a legjobb koncertverzió, amit ebből a dalból hallottam. Feszes volt, dögös, és az ellenállhatatlan bájos slágerességét mégis simán megőrizte. Meg persze jó volt látni a végre felébredő közönséget is. Óriási ajándék következett ezután, jött a szintén 92-es Doing The Unstuck, amelyet szerencsére szintén elfelejtettek lelassítani a Show-verzió óta; a közönség érezhetően befékezett újra, én viszont itt ugráltam a legnagyobbat az egész koncerten (egy kedves ismerősöm hátulról, az ülőhelyről felismert a mozdulataim alapján, mit is mondhatnék? Aki ismer, nem lepődik meg). Hatalmas öröm, hogy ezt az erőtől kicsattanó, csodálatos dalt hallhattam élőben, hiszen hosszú ideig nem játszotta a zenekar ezt a dalt, de szerencsére mostanra rehabilitáltak. Innentől pedig nem volt más hátra, mint az európai turnészakasz szokásos három záródala. A Boys Don't Cry az albumverziójához képest már legendásan lassú és löttyedt volt, de ez már a korábbi években sem okozott meglepetést, de a közönség nagyon beindult, és a buli a Close To Me-nél sem csökkent, különös módon a záró Why Can't I Be You?-t viszont kicsit mintha kevesebben értékelték volna. És ennyi (Cure-viszonylatban ez a kevesebb, mint 3 óra ugyebár kifejezetten kevésnek számít, ráadásul az idei turné amerikai szakaszán 4-5 ráadást is adtak), a zenészek gyorsan levonultak (Robert ezúttal sem mutatta be őket), Robert pedig a színpad két oldalán és középen is előadta esetlen, kezét a szívéhez szorító elbúcsúzását. Még lefelé a színpadról is tett egy kört maga körül, mintegy ezzel elbúcsúzva a közönségtől. És ennyi, lámpa fel. 

Innentől csak az utózengések: a párom kijelentette, hogy óriási élmény volt neki a koncert, és belájkolja a zenekart a Facebook-on, majd pár pacsi néhány első soros cimbivel, és húzás afterre, ahol aztán eljött a tombolás is, többek között a Disintegration Entreat-változatára. Táncoltunk vagy harminc-negyvenen, a tízezres koncert után - ez is a Cure-rajongók egyedi, különleges lelkivilágára utal talán. Aztán a meglepetés másnap, harmadnap, olvasva a (csaknem) egyöntetűen lelkendező kritikákat. Még a végén kiderül, hogy nekem tetszett legkevésbé?

he Cure – Magyarországon egész biztosan az öt leginkább rajongott zenekar egyike, amely október 27-én végre ismét Budapesten ad koncertet. Bemutatni tehát nem kell Robert Smith együttesét, azt viszont érdemes körbejárni, hogy 2016-ban mit ér a vaskos, negyven éve formálódó életmű. Koncert pontosan egy hónap múlva, cikk a 45. Recorder magazinból most.

Egy éve jött a hír, hogy újra világkörüli turnéra indul a rocktörténelem egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb zenekara, a Robert Smith vezette The Cure. Új albumról egyelőre nem szól a fáma (nyolc éve váratják a rajongókat, a korábbi leghosszabb albumszünet négy év volt), és bár rögtön a menet májusi nyitányán két, eddig soha nem hallott dalt is bemutattak, ezzel kapcsolatban továbbra sincs konkrétum. Ez talán furcsa, de inkább az az egészen elsöprő erejű érdeklődés az érdekes, amit ennek ellenére is kiváltott Robert Smith és legendás formációja. Hogy jutottak el idáig? Mik a legfőbb attribútumaik? Mi a titka mágikus vonzerejüknek, amivel a sokadik generáció fejét csavarják el egy életre?

A túlélők

Szóval most mindenki repes az örömtől, de nem volt ez mindig így. A zeniten túl, korábbi érdemeik elismerése mellett inkább a fanyalgásból jutott ki nekik, mintsem az ajnározásból. A Cure 1993-tól nem volt könnyű helyzetben: a szaksajtó elfoglalta magát másokkal, esetükben pedig tagcserék, hosszúra nyúlt szünetek, megosztó lemezek váltották egymást a korábbiaknál egyre visszafogottabb érdeklődés mellett. Hiába emlegette őket az ezredforduló környékén legfontosabb hatásai között egy sor nagyszerű zenekar (The Smashing Pumpkins, Manic Street Preachers, Placebo, Mogwai, Interpol, The Rapture, AFI, Deftones, Korn, Tool és így tovább), bár ikonikusak maradtak, egy ideig margóra szorultak. Viszont a Cure sokat és lényegében folyamatosan koncertezett. Ebben pedig mindig kivételesen erősek voltak és legfőképpen ez bizonyult túlélésük zálogának. Ugyan máig az aranykor dalaira fókuszálnak leginkább, bármilyen felállásban izgalmasan tudják újradefiniálni magukat.

A kétezres évek közepétől ismét temérdek, a zenei világ legkülönbözőbb szegleteiben felbukkanó ígéretes művészt (Neils Children, The xx, Foals, Editors, Crystal Castles, Metronomy, Arcade Fire, Ariel Pink,Mode Moderne, Soko, Beach House, Wild Nothing, Drab Majesty, Diiv, Them Us Are Too stb.) ihlet meg folyamatosan a „curesound”. Bár nyolc éve nincs új albumuk, most mégis sorra érkeznek az emelkedett hangulatú beszámolók maratoni szettjeikről és az elismerő összegzések az életműről. Nagyon úgy tűnik, hogy a Cure újra megkérdőjelezhetetlenül fontos zenekar lett. Nem valószínű, hogy mindez kizárólag az együttes szép korának tulajdonítható, vagy a jogos félelemnek, hogy lesz-e még alkalmunk színpadon látni őket a jövőben. De akkor vajon minek?

A közös nevező

1976-os indulásukat követően egyrészt vitán felül behúzták a máig ható és végtelenül kreatív nyolcvanas éveket. Továbbá képesek voltak folyamatosan megújulni, legalábbis törekedtek rá. Gyökereiket Hendrix,Bowie, a Beatles, a Pink Floyd, a Roxy Music és a Thin Lizzy környékén találjuk, ami persze nem egyedülálló, de miközben a saját útjukat járták, nagyban hatottak pályatársaikra és érzékenyen rezonáltak is rájuk. A Cure első tizenöt évében szivacsként szívta magába és formálta saját képére a kortársak (Joy Division/New Order, Siouxsie And The Banshees, Echo And The Bunnymen, Cocteau Twins, Felt, The Wake, The Cleaners From Venus, Slowdive, Cranes, Ride stb.) kétségkívül innovatív világát, azokat a megszólalásokat, amik sok esetben megrekedtek volna a különböző (szub)zsánerekben. Ez többségében időtlen és ma is érvényes dalokat eredményezett.

Vitalitástól duzzadó posztpunkkal álltak pályára, majd a gótos levertség és eszementség csúcsra járatása után kaleidoszkópszerűen pszichedelikus, egyszer jangle/dreampop, máskor kifejezetten darkwave-ízű, hol meselemezeket idézően bájos, légies, hol ijesztően sötét zugokban kesergő, nagybetűs dalokat és – nem utolsósorban – slágereket írtak. A kilencvenes évek kezdetére nyilvánvaló volt, hogy a Cure olyan alapokon áll, amivel könnyedén betölti egy három évtizedet összekötő híd szerepét. A Cure zenei kapudrog lett: ha velük kezd az ember, bárhol kiköthet. Kislemezeikkel azokat is megnyerték maguknak, akik albumaik összetettségével, vadabb mélységeivel már nem akartak megbirkózni. Cserébe elképesztően sokszínű és lojális közönséget kaptak.

A hívek

Bár egyesek előszeretettel írják le szomorú, fekete masszaként követőiket, kifejezetten élvezetes és tanulságos mulatság a legkülönbözőbb zenekaros pólók vizslatása a Cure-koncertek kezdete előtt. Rajongóik többsége persze a gitárzenék zaklatott, félhomályos terepéről érkezik, de ott vannak azok ezrei is, akik pusztán egy-egy rádióból is ismert daluk miatt vesznek belépőt. Robert Smith ugyanis kétségkívül minden idők egyik legpengébb dalszerzője, aki megjelenésével, egyedi hangjával ráadásul könnyen bálványozható is. Az egyébként kifejezetten humoros frontember egyedülálló abban, ahogyan egy személyben alakítja az örök/lángoló/kihűlő szerelem mitikus, kiborult trubadúrját és tiniszobák bumfordi teddy mackóját. Erre épül a Cure jellegzetes vizuális világa is, amelynek például Tim Burton-i lenyomatai tovább erősítették nem csak imázsukat, de pozíciójukat is a mainstream popkultúrában. Ez nyilván hat a gyerekekre és nem kevés felnőttre is. Nincs ebben semmi rossz, mennyivel nehezebb mondjuk Radiohead-fannak öltözni.

THE CURE-DALCÍMEK HORRORKÉPREGÉNYEK BORÍTÓJÁN ELEVENEDNEK MEG.

Tény, hogy ma már kissé gyűrött a frontember Siouxsie Sioux-tól nyúlt maskarája, de továbbra is hipnotikusan szuggesztív előadó (és kimagasló gitáros – ezt a kelleténél ritkábban szokták hangsúlyozni), aki kisugárzásával képes maga mellé állítani a legkülönbözőbb generációk képviselőit is. Nem sok matuzsálem korú banda fellépésén látni tömegével az öregek mellett csatakosra izzadt, üdvözülten vigyorgó tiniket is. Ettől a tisztelettel, áhítattal kevert hisztérikus imádattól izzik számtalan rajongói oldaluk, és még a legfrissebben feltöltött koncertvideóik alatt is rengeteg tizenéves számol be szinte megtérés-szerű élményéről, ami egyszerre ijesztő és megható. És érthető.

Élőben

Oké, hogy a nagylemezek Robert Smith és kompániájának külön bejáratú, de kismillió ablakos panoptikumai, amelyekben hosszú évekig élvezettel lehet bolyongani, a Cure igazi látványossága a koncert. Amit legtöbbször a lenyűgöző, szórakoztató jelzőkkel illetnek a látogatók. Ja, meg azzal, hogy hosszú és kimerítő. Hálából tényleg minden igényt kielégítő műsort adnak, gondosan porciózva minden korszakuk himnuszait, slágereit, ritkaságait. A setlist, néhány mozdíthatatlan darabon, kötelező körön kívül folyamatosan változik. Bevett gyakorlat Smith-éknél, hogy jeles évfordulókon az aktuálisan kitüntetett lemez köré építik, illetve azt hangsúlyosan párba rendezik egy másikkal. Számos variációra van lehetőség, de miután az idei turné neve egyszerűen The Cure 2016, maradjunk abban, hogy negyvenévnyi muníció vár ránk.

Fenyvesi Dávid

Hallgasd újra!

A Cure-kánonban vannak megdönthetetlen klasszikusok (Pornography - 1982, The Head On The Door - 1985, Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me - 1987, Disintegration - 1989), személyes preferencia szerint rangsorolt további jó lemezek és mi tagadás, akadnak nagyon vegyes megítélésű kiadványok is. Íme, öt album, amivel általában méltatlanul bánnak el. Megosztó, lesajnált és a kánonon kívül eső, ritkán citált, mégis erős lemezek:

The Top

(1984)

A tartózkodás tárgya a klasszikus érából a ’84-es The Top. Pedig piszkosul eredeti és ravasz matéria, ami kissé nyersen, de izgatóan vetíti elő a legsikeresebb periódus agyonmagasztalt sokszínűségét. Latinos, keleties témákkal, pánsíppal, szaxofonnal felütött pszichedéliája elsőre talán fullasztó, de párját ritkító sűrítmény. Megítélése az idő múlásával fokozatosan csúszott át ignorálásból dédelgetésbe.

Wild Mood Swings

(1996)

Hasonló utat jár be a ’96-os Wild Mood Swings. Anno a kritika nehezen viselte, hogy a gót archetípus szerepéből bátran kivetkőzött a zenekar, pedig finom és gazdag hangszerelése, humora miatt érdemes bíbelődni vele.

4:13 Dream

(2008)

A sorlemezek végén a 4:13 Dream torzója áll. Duplaként tervezték, szimpla lett – így nincs meg a teljes kép az anyagról, de akinek van füle, a szakadt, garázsos hangzáson keresztül is díjazza fesztelenségét, tökösségét és nem a szintiszőnyegek hiányán háborog.

Mixed Up

(1990)

Darkok a táncparketten: a ’90-es Mixed Up partizenékkel kokettáló anyaga jó poén volt a grandiózus Disintegration után és érdekes módon szépen öregedett. Igaz, olyan e-zenei arcok éreztek rá a Cure-ra itt, mint Paul Oakenfold, Steve Osborne, François Kevorkian, Mark Saunders és William Orbit.

Paris

(1993)

Végül itt a viszonylag radar alatti koncertlemez, a Paris ’93-ból. Apokaliptikus indításával, szipogós kislemez-csokrával, a közönség eksztatikus áriázásával a keménymagnak szóló megindító vallomás. Robert Smith éneke itt minden korábbinál megrázóbb, kitárulkozóbb.

F.D.

Először a száraz statisztikák. 

Eddig 81 különböző dalt játszott a zenekar. Minden alkalommal volt a Lovesong és a Just Like Heaven. Csak egy alkalommal volt: Mint Car, The Same Deep Water As You, The Drowning Man és a The Top

A legtöbb dalt a Disintegration-ről játszották (184), utána jön a The Head On The Door és a Kiss Me Kiss Me Kiss Me. Némi meglepetésre a Wish csak a negyedik. 

A legkevesebb dalt, nullát, a Three Imaginary Boys-ról játszották, ami jókora meglepetés.

A legtöbbször az Open-nel kezdtek, második a Plainsong, harmadik az Out Of This World, negyedik a Shake Dog Shake, ötödik a Pictures Of You.

A főprogramot legtöbbször az End-del zárták, második a Disintegration, harmadik a Bloodflowers, negyedik a Give Me It, ötödik az A Forest.

A koncerteket a nyitókoncert kivételével minden alkalommal a Boys Don't Cry zárta (a nyitókoncerten az It Can Never Be The Same). 

A leggyakrabban négy ráadást adtak, és mindössze egyszer fordult elő, hogy csak 1 ráadás volt.

Összességében lehetett arra számítani, hogy alaposan befékez majd a turné az első, bombameglepetéseket hozó koncertek után, összességében mégis némiképp csalódás a turné második fele. Valahogy hiába vonulnak fel a meglepetések, mégsem azok maradnak a setlistben, hanem az unásig játszott dalok (The Walk, Push, Let's Go To Bed). 

Az első koncerten bemutatott két új dalt (Step Into The Light, It Can Never Be The Same) nemhogy nem követett több új dal, hanem ezek is elkezdtek el-elmaradozni a setlistből. 

A meglepetésre bekerülő dalok között csak az újra felfedezett Burn szerepelt a koncertek több, mint felén (ez viszont rengetegszer: 33 koncertből 30x). A Burn mellett legjobban a Last Dance tartotta magát, 13x játszották, a The Perfect Girl pedig 11x csendült fel. A turné elejét bearanyozó dalok közül a This Twilight Garden, a The Last Day Of Summer és az All I Want egyaránt 8x került a setlistbe, a Screw 7x, de például a 2 Late, vagy a The Exploding Boy csak 4x volt. Ez összhatásában már nem nagyobb meglepetés-faktorú, mint például a 2014-es év a Wailing Wall-lal, The Empty World-del, Hey You-val, Bird Mad Girl-lel, A Man Inside My Mouth-tal, Harold And Joe-val, Stop Dead-del, vagy éppen a Cut Here-rel (bár a felsorolt dalok 2014-ben is a koncerten töredékén csendült csak fel). 

A popossággal való állandó kokettálás állandó vitatéma, az 1989 óta "fucking idiot pop song"-okról beszélő, ám azokat rendíthetetlenül játszó Robert Smith talán csak 2000-ben (akkor is főleg a turné első felében) hagyta el a slágerek jelentős részét. Most viszont majdhogynem éjszakáról éjszakára felvonultatja nemcsak a kiváló Just Like Heaven-t, Lovesong-ot, Pictures Of You-t, vagy éppen az Inbetween Days-t, hanem jön velük a már igencsak fárasztó Push, The Walk, Let's Go To Bed, Close To Me, Why Can't I Be You, Hot Hot Hot, Boys Don't Cry, High, A Night Like This vonal is (szokatlan módon viszont a koncertek alig egynegyedén játszották a Friday I'm In Love-ot). Amennyire örülünk, hogy 1992 óta először nincsen "punk ráadás" (azaz meglepően és következetesen hanyagolják a Three Imaginary Boys-albumot), annyira hiányolhatjuk a "dark", vagy a "goth"-vonalat: a Pornography-ról noha elvétve előkerül 1-1 dal (ezek közül a Cold, vagy a Pornography különösen örvendetes, ugyanakkor a The Figurehead hiánya némiképp furcsa), a sokkal inkább "goth", atmoszférikus Faith-albumot eddig az évek óta nyomasztóan lassan előadott Primary mellett mindössze az Other Voices (3x) és a The Drowning Man (egyetlen egyszer) képviseltette. A Faith című dal hiánya a legnagyobb meglepetés, de azt hiszem, mindannyian el tudnánk képzelni egy olyan koncertet (ráadást), ahol a The Holy Hour és az All Cats Are Grey is képviselteti magát (sokan örülnének a The Funeral Party-nak, én magam pedig a Doubt-ot várom nagyon), Roberték viszont - a sok Disintegration-dal mellett - valahogy vagy popos, vagy nagyon rockos (Open, End, From The Edge Of The Deep Green Sea, Burn, Shake Dog Shake, Never Enough, stb.) setlistet játszanak, amelyet csak néha egy-egy "odavetett" Last Dance, vagy Closedown hívatott fellazítani. A gyakran popos setlistet pedig eddig csaknem minden alkalommal egy egyértelműen popos ráadás zár, ahol a zenekar szinte kötelességszerűen játssza le a Hot Hot Hot!!!-Close To Me-Why Can't I Be You?-Boys Don't Cry zárást. Nem lehet tudni, hogy Robert ezeket a dalokat jó érzéssel játssza-e, és csak a közönségnek akar megfelelni, vagy a másik eset a valószínűbb, miszerint csak egyfajta füllentés-e a részéről az, hogy nem szereti ezeket az "idióta popdalokat", és valójában mégis ezek a kedvenc Cure-alkotásai. Valahogy amikor a kedvenc dalairól, vagy lemezeiről beszél Robert, akkor olyan lemezeket említ meg (Faith, Pornography, Disintegration, Bloodlowers), amelyeket mindannyian szívesen hallanánk, főleg egy ilyen "jutalomturnén": erről azonban elég távol áll a zenekar. Rendben, a Disintegration-ról játszották is a legtöbb dalt - persze a négy kislemezt és a Plainsong-Disintegration kettőst főleg; de az is rejtély, hogy a Homesick-Untitled párost eddig miért nem - és az is tény, ha a korábban évekig hanyagolt Bloodflowers-albumot most rehabilitálták, és újra játszanak róla dalokat (persze itt is lehetne hiányolni mondjuk a The Loudest Sound-ot, vagy több koncertre bevállalni a hangszálgyilkos Watching Me Fall-t). A Faith-ről vagy a Pornography-ról viszont tényleg csak mutatóba játszanak (természetesen az örök One Hundred Years-kivételével, amit például simán lehetne pihentetni egy kicsit), és valószínűleg a Seventeen Seconds-ről se bánnánk néhány ritkábban játszott gyöngyszemet (Secrets, In Your House, Seventeen Seconds). Ha pedig popdalokat játszanak, akkor játsszák - nagyon helyesen - a ragyogó 2 Late, The Exploding Boy, The Perfect Girl, stb.  vonalat; de ha így van, akkor bizony jöhetne a káprázatos Return a Wild Mood Swings-ről, a szépséges How Beautiful You Are a Kiss Me-ről, a The Blood a The Head On The Door-ról, hogy a Japanese Whispers kajla, soha el nem játszott dalait ne is említsem (The Upstairs Room, Speak My Language). 

Természetesen várható volt, hogy kissé ellaposodik a turné, és az is lehetséges (bár személy szerint nem hiszek benne), hogy Európára hirtelen drasztikusan megváltozik a setlist alapfelépítése, hangulata. És persze így is hálásak lehetünk, remek turné ez (nem sok videót néztem meg, de igencsak pöpecnek tűnnek a dalok), de az történt, ami sajnos várható volt: olyan brutálisan kezdődött, hogy ahhoz képes a sokadik Open-High-Pictures Of You-The End Of The World-Push-Inbetween Days-The Walk-Lullaby-Fascination Street-Lovesong-Just Like Heaven-From The Edge-End, stb. setlist kicsit lehangoló, és kicsit túlzottan emlékeztet pl. a nehezen felidézhető 4Tour World Tour-ra (főleg a gitárosabb setlistek). Ezzel együtt emlékeztetjük magunkat, hogy tavaly azt sem tudtuk, hogy létezik-e a zenekar: ehhez képest az a tény, hogy nemcsak hogy létezik, hanem turnézik, sőt, két új dalt is játszik, és mi fanyalgunk, hogy csak nyolcszor volt a This Twilight Garden: ez maga a csoda.

Dallas kissé kimaradt a meglepetésekből, de aki azt gondolta, hogy El Paso-ban is valami szokványosat fogunk hallani, azt óriási meglepetés érte: 1990 (!) óta először újra volt The Perfect Girl, 2000 óta először The Snakepit, 2004 óta először I Don't Know What's Going On, és 39; 2007 óta először Watching Me Fall; valamint 2011 óta először The Drowning Man. És most debütált a turnén a Catch és az If Only Tonight We Could Sleep is. Érdekes módon, az eddigi Disintegration, vagy Wish-fajsúlyos koncertek helyett most a Kiss Me Kiss Me Kiss Me album volt felülreprezentálva, 7 dallal. A soundchecken volt állítólag Freakshow is.

Újabb érdekesség, hogy egyelőre egy albumról nem játszottak egy dalt sem, ez pedig a korábban "aluljátszottnak" nem mondható Three Imaginary Boys album. 

Íme a The Perfect Girl és a The Snakepit videójának a linkje: 

The Snakepit: 

https://vimeo.com/167157119

The Perfect Girl: 

https://vimeo.com/167181880

Miután kommentben jól megtárgyaltuk, hogy Robert már soha nem fog a Bloodflowers-ről játszani dalt, az azóta lezajlott 2 koncerten 3 ilyen dal is volt; Austin-ban elővették a klasszikus Out Of This World nyitány-Bloodflowers főprogram-záró kettőst, a nemrég véget ért houstoni fellépés szelídülő setlistjében pedig a 2002 óta nem játszott The Last Day Of Summer szerzett nagy meglepetést.

Az austini fellépés bombameglepetése viszont egy korábban koncerten nem játszott 1985-ös (!) B-oldalas (!!!), a The Exploding Boy szerepeltetése volt; ez volt az a dal, amelyet először rántott össze az újra egymásra találó Simon és Robert :)

Out Of This World, Austin:

Bloodflowers, Austin:

The Exploding Boy, Austin:

All I Want, At Night, A Letter To Elise, Burn, Closedown, Last Dance, Other Voices, Screw, The Same Deep Water As You, This Twilight Garden, Us Or Them

Plainsong     180
Open     158
Shake Dog Shake     132
Out Of This World     81
Want     79
The Kiss     60
The Holy Hour     53
The Baby Screams     47
The Figurehead     38
Lost     24
10:15 Saturday Night     23
Seventeen Seconds     18
Underneath The Stars     15
A Reflection     7
The Drowning Man     7
One Hundred Years     3
Pictures Of You     2
Why Can't I Be You?     2
Accuracy     1
The Final Sound     1
I Hate Rock'n'Roll     1
The Funeral Party     1
M     1
Wailling Wall     1
The Blood     1
The Big Hand     1
Shiver And Shake     1
Fire In Cairo     1
Subway Song     1
Just Like Heaven     1
The Lovecats     1
In Your House     1
Jupiter Crash     1
Taking Off     1
Lullaby     1
Three Imaginary Boys 1

Ennyire brutál kezdésre szerintem senki nem számított; első estéről csak 6 (!) dal maradt, ebből 2 új; és az első estével szemben ezúttal Disintegration-party volt, 10 dal szerepelt az 1989-es nagy sikerű lemezről, csak a Homesick és az Untitled maradt ki. 

Ami viszont még elképesztőbb: most először eljátszották az 1992-es gyönyörűséges B-oldalt, a This Twilight Garden-t; 1985 óta először volt a Screw, 1989 óta először - a Trilogy-koncerteket leszámítva - a Last Dance; és akkor olyan ínyencségekről, mint a Closedown, az Other Voices, a The Same Deep Water As You vagy éppen az Us Or Them, nem is beszéltünk. Alighanem néhány helyen javítanom kell a régi bejegyzéseimet a turnéadatokra vonatkozóan :)

Csodálatos, zseniális ez a turné ez eddig; ennél több ilyen fokú meglepetés már nem is biztos, hogy belefér, de így is reménykedve nézzük a további estéket! :)

Amióta a blog indult, nem volt még egy új szám sem a Cure-tól, most viszont igen!

Eleve a setlist elég vagány (All I Want, 1987 óta először, Burn, ami pont New Orleans-ban volt utoljára, The Top-blokk), de a két új szám több, mint kellemes meglepetés. Ez azt jelenti, hogy lesz kiadvány, nekem meg frissítenem kell a blogot ;)

A setlist tehát: 

Open, Alt.End, All I Want, Push, Inbetween Days, From The Edge Of The Deep Green Sea, Step Into The Light, Sleep When I'm Dead, A Letter To Elise, High, The Walk, Lovesong, Just Like Heaven, Trust, The Hanging Garden, One Hundred Years, End, 
E1: At Night, M, Play For Today, A Forest, 
E2: Dressing Up, Piggy In The Mirror, Shake Dog Shake, Give Me It, 
E3: Burn 
E4: It Can Never Be The Same

Ugyanazt érzem, mint 2008-ban Kansasban, amikor egyszer csak olyan dalokat láttunk a setlistben, hogy [Unknown New Song] :))) (ez akkor az Underneath The Stars és az It's Over volt). 

Íme a két új szám videójának a linkje: 

Step Into The Light

It Can Never Be The Same

Shake Dog Shake, Kyoto Song (last played June 21st, 2008), A Night Like This, alt.end, Wailing Wall (last played Nov. 17th, 1984), Bananafishbones, The Caterpillar, The Walk, A Man Inside My Mouth (1st time ever played), Close to Me, Lullaby, High, Birdmad Girl, Just Like Heaven, Pictures of You, Before Three, Lovesong, Like Cockatoos (last played Sept. 6th, 2004), From the Edge of the Deep Green Sea, Want, The Hungry Ghost, One Hundred Years, Give Me It

1st encore: The Empty World (last played Oct. 17th, 1984), Charlotte Sometimes, Primary, The Top
2nd encore: Dressing Up, Piggy in the Mirror (last played Dec. 17th, 1997), Never Enough, Wrong Number
3rd encore: Three Imaginary Boys, M, Play For Today, A Forest
Robert: "We're probably going to overrun a bit but pfft it's Christmas"
4th encore: The Lovecats, Let's Go to Bed, Why Can't I Be You?, Boys Don't Cry, Hey You (last played March 5th, 2004).

A könyv elég szórakoztató, szubjektív látásmódban mutatja be a Cure történelmét, egyesével megemlékezve minden egyes dalról (már ezért is szimpatikus), sőt, még a gótokról is szól egy külön fejezet. Szubjektivitása miatt lehet vele vitatkozni (a 2004-es Cure-lemez, mint az egyik legjobb?), de akinek nincs meg, szerintem 1500 forint nem sok egy ilyen könyvért.

Itt a link: http://silenos.hu/cure/

Talán életemben először reklámozok egy bulit a honlapon, de most szívesen megteszem. Egyrészt mert a magamfajta táncolni szerető Cure-rajongónak minden egyes The Cure köré épülő buli ajándék és kiemelkedő esemény; másrészről  pedig fellép a Pornography, akik nem kisebb feladatot vállalnak, minthogy teljes egészében eljátsszák a Kiss Me Kiss Me Kiss Me albumot. Talán nehezebben eljátszható album nincs is - ezer szín, ezer hangulatváltozás, atomgyors és hiperlassú dalok, idétlen vidámkodás és gyászos sötétség - mindez egy lemezen, és mindez a kitűnő Pornography prezentálásában! Az együttes egyébként akkor kent kenyérre engem, amikor az egyik fellépésükön - olyan dalok mellett, mint a The Big Hand, a Cut Here, vagy a Secrets - eljátszották a Return-t, minden idők legméltatlanabbul háttérbe szorított sziporkázó Cure-slágerét. Ilyen együttest szívesen reklámozok a Cureous blogon! :)

Íme az ajánló: 

FEB. 15-én mindenkit szeretettel várunk az R33 klubba, ahol ismét a dark wave / gothic egyik alapvetésének számító, számtalan zenekarra ható THE CURE köré szervezzük a rendezvényünket. Fellép a PORNOGRAPHY, mely a legendás 'Kiss Me Kiss Me Kiss Me' albumot adja elő élőben. Másfél óra gyönyör. Utána - a Cure-ral a központban - az alábbi műfajokból válogatunk:

Dark Wave | Gothic | NewWave | Coldwave | Deathrock | PostPunk | Synth | EBM | Industrial | Medieval | Martial - valamint más lélek- és lábtáncoltató zenék várhatóak.

A képre kattintva olvasható a Facebook event: 

És itt a teaser: 

Kedvenc zenekarunk tegnap este Monterrey-ben játszott

Setlist: Shake Dog Shake, Fascination Street, A Night Like This, The End of the World, Lovesong, Push, Inbetween Days, Just Like Heaven, From the Edge of the Deep Green Sea, Sinking!, Pictures of You, Lullaby, High, Birdmad Girl!!!, The Walk, Stop Dead!!!, Sleep When I'm Dead, Mint Car, Friday I'm in Love, Doing the Unstuck, Bananafishbones,Want, The Hungry Ghost, Wrong Number, One Hundred Years, Give Me It!!!, The Top

1st encore: Treasure!!!, Other Voices!!!, Charlotte Sometimes, Play For Today, A Forest
2nd encore: Dressing Up, The Lovecats, Catch!!!, The Caterpillar, Close To Me, Hot Hot Hot, Let's Go To Bed, Why Can't I Be You?, Boys Don't Cry, 10:15 Saturday Night, Killing An Arab

Notes: First time Sinking has been played since Sept. 5th, 2004 in Mexico City, first time for Birdmad Girl since Oct. 17th, 1984 in Tokyo, first time EVER for Stop Dead, first time for Give Me It since Rio on March 28th, 1987, first time for Treasure since Aug. 21st, 1998 in Switzerland, first time for Catch since June 21st, 2008 in NYC.

És két videó: 

Stop Dead: 

Bird Mad Girl: 

A SummerCure 2012 turné végeztével akkor újravesszük a nyitódalok listáját. Az Open kicsit belehúzott, és van egy új versenyzőnk is, a Three Imaginary Boys!

Plainsong     174
Open     147
Shake Dog Shake     125
Out Of This World     81
Want     79
The Kiss     60
The Holy Hour     53
The Baby Screams     47
The Figurehead     38
Lost     24
10:15 Saturday Night     23
Seventeen Seconds     18
Underneath The Stars     15
A Reflection     7
The Drowning Man     7
One Hundred Years     3
Pictures Of You     2
Why Can't I Be You?     2
Accuracy     1
The Final Sound     1
I Hate Rock'n'Roll     1
The Funeral Party     1
M     1
Wailling Wall     1
The Blood     1
The Big Hand     1
Shiver And Shake     1
Fire In Cairo     1
Subway Song     1
Just Like Heaven     1
The Lovecats     1
In Your House     1
Jupiter Crash     1
Taking Off     1
Lullaby     1
Three Imaginary Boys 1

A The Cure körüli örömteli eseményeknek, valamint a nagyon kedves új kommentelőimnek köszönhetően jelentősen ápdételtem a honlapot.

 - a címkék közé bekerült a Bestival (hogy mit szívtam, amíg rájöttem, hogy a Push-nál felejtettem el betenni a címkét egyedül...)

 - beleírtam a dalok közül jónéhányba, a koncertekkel foglalkozó résznél

 - frissítettem a turnédalmenetes Excelt, íme!

 - Porl kiválásával és Roger valamint Reeves Gabrels csatlakozása után frissítettem a tagok listáját.

 - egy helyen javítottam a fordítást is (coming up, mint "feljövök", Jézusom).

Néhány statisztikai érdekesség:

 - soha, de soha nem volt Cure-koncerten a Doubt, a Just One Kiss, a Descent, a Three, és valószínűleg a World War, és a So What se nagyon: az, hogy ezeket játszották mostanában, hatalmas öröm.

 - nagyon-nagyon hosszú kihagyás után játsszák a The Caterpillar-t, az A Reflections-t, a Do The Hansát, a Secrets-et, a Fight-ot, a Bananafishbones-t, az Object-et, az Another Day-t, a Meathook-ot, a The Top-ot, az Another Journey By Train-t, az I'm Cold-ot a Splintered In Her Head-et és a Mint Car-t. Jó hírek!

 - talán sokak meg se lepődnek a legutóbbi moszkvai állomás Cold-ján és Same Deep Water As You-ján: ezeket pont 10 éve (Trilogy) nem játszotta a zenekar: még nagyobb kihagyás, 16 év után játszották a Dressing Up-ot.

És búcsúzóul, a moszkvai koncert utáni aktuális koncertkezdő-lista (a Reflections-koncerteknek köszönhetően jelentősen előrejött a 10:15 Saturday Night, a Plainsong pedig tovább húz el a mezőnytől):

Hosszú szünet után új bejegyzés a Cureous-on! Ma a Seventeen Seconds deluxe edition sleevenote-ját fordítottam le. Jó szórakozást ehhez az izgalmas korszakhoz!

Az eddig kiadott deluxe edition-ökön a legendás újságíró, Johnny Black élvezetes írásai jelentették az egyik legfőbb újdonságot. A borítón található szöveg sok érdekességgel, korábban ismeretlen információval szolgált az érdeklődő Cure rajongóknak. Ezeket a szövegeket fogom most lefordítani. Elsőként a Three Imaginary Boys sleevenote-ja olvasható itt.

Closedown kérdésére megindult az agyam és kapásból összegyűjtöttem párat a Cure Index fórumán... de itt is szeretném megörökíteni őket.

- Three Imaginary Boys, komor gitárszóló
- A Reflection eleje, a vésztjósló zongorával
- Play For Today a Paris-on, ahogy énekli a tömeg, vagy az Orange-on, ahogy tömegverekedés kezdődik rá a küzdőtéren
- M, basszusmenet
- Other Voices első perce az énekig
- Faith, 15 perces verzió a Prayer Tourról, utolsó 5 perc
- 100 Years "over and over we die"-tól a "100 years!!!"-ig
- The Figurehead, gitárok
- Cold első 10 másodperce (Robert bazmeg te állat)
- The Lovecats, második versszak, műanyag fúvósokkal
- Wailing Wall szövegrész ("walking to this prooooooooomise laaaaand")
- Piggy In The Mirror, gitár, majd "As I dance dance back to the body in my bed"-től a végéig
- The Empty World, "how happy she was, how proud she was"
- Inbetween Days első fél perce
- The Blood első fél perce
- A Night Like This utolsó egy perce
- Catch gitárszóló
- Torture végén a fúvósok
- How Beautiful You Are-ban a vonósok és a harmonika
- Just Like Heaven második versszaka alatt bejön a zongora (főleg a single verzióban hallható jól)
- All I Want, dobok
- Hot Hot Hot, refrén
- Fight, utolsó fél perc
- Plainsong, "I think i'm old, and i'm feeling pain" rész
- Pictures Of You "You were always so lost in the dark"-nál a kiállás, majd "If only I'd thought of the right words" - tól a végéig
- Fascination Street, "And let's move to the beat" - re a három gitárriff, és onnan a szöveg végéig
- Prayers For Rain, ismétlődő, többszólamú, csúsztatott ritmusú, monumentális szintihangok
- Disintegration, 1989-es koncertverzió, utolsó két versszak
- Untitled, Trilogy, lezárás
- Babble, az elejét és a végét leszámítva végig
- Harold And Joe, Robert énekstílusa
- Open, utolsó két versszak
- High eleje, főleg a Higher mixben
- Friday I'm In Love versszakai
- A Letter To Elise gitárszólója, és lezárása
- Apart harmadik versszakában "He won't call", és "anymore" helyett nagy csönd
- From The Edge Of The Deep Green Sea lezárás ("I wish I could just stop"-tól)
- This Twilight Garden versszakai
- The Big Hand kezdése
- The 13th első versszak és refrén
- Want, "give me all this, and give me it soon"
- This Is A Lie, ambient mix
- Strange Attraction, szövegfűzés
- Return első fél perce, ami alatt több történik, mint más együttesnél egy lemezen
- Out Of This World úgy ahogy van
- Watching Me Fall refrének, és lezárás
- 39, "And everything I promised, and everything I tried, Yeah everything I ever did I used to feed the fire, I used to feed the fire, I used to feed the fire, I used to feed the fire...
- Cut Here középső versszak, "Because it's hard to think I'll never get another chance to hold you... to hold you...", és a vége az "I miss you so much" rész
- Labyrinth, ahogy az elején bejönnek a dobok
- The Promise, "ének fojtogatás közben", "you-pro-mi-se-me!!!"
- Fake, iszonyatos nyers őszintesége
- The Scream majdnem végig "something really isn't right..."

Azon kívül, hogy több millió rajongó szíve dobban egyszerre, amikor Robert hangja gyógyszeres langyos vízként mossa ki és ápolja hallójáratainkat, tudjuk azt is hogy ez a gyógymód amit a zenekar ránk hagyott örökül rengeteg zenészt inspirált (és inspirál) is egyben. Ki ne szerette volna egyszer együtt énekelni a kedvenc dalát Roberttel a színpadon, vagy éppenséggel egy laza „Du-du-du-du”-t  gagyogni a mikrofonba és félrefordított fejjel mosolyogni, hogy a sötétből egyszerre száz feketegúnyás kislány nyálelválasztása induljon be Pavlovi reflexként  és „ ohh so cute” sóhajokat hozzon felénk a szél . Bár állítom az emberek  többsége aki hallgatja a The Cure-t, meg is teszi ezt nap mint nap, mármint énekel, dudorászik  az autójában, a  buszon, a fürdőkádban – ahol éppenséggel a zene utol éri – vagy ha máshogy nem is, magában lezsolozsmázik egy szimpla Lovesong-ot. De vannak emberek akiknek megadatott az a tehetség hogy az imádatukat a zene nyelvén el is tudják mondani nekünk, vagy a mi örömünkre ,vagy éppenséggel a mi kárunkra. Az ilyen inspirációról már tanúbizonyságot tett többek között Jonathan Davis, vagy a Placebo , de évről évre felbukkannak azok a Tribute lemezek is ahol többségében – számunkra legalább is – ismeretlen előadók tiszteletük jeléül rituálisan feláldoznak egy egy Cure számot. Persze jönnek a kötelező körök, hogy mi mindent jelentett nekik a nagy Cure, pedig egy két számon bizony érezhető hogy a bandából max a dobos ismerhette a feldolgozandó anyagot, praktikázik is rendesen hogy kihallatszódjon abból a lábcinből a zenekar iránti rajongás, ám a banda többi tagja csak a pénzt látja az albumból… na dehogy ne legyünk ennyire pesszimisták természetesen van, hogy szakavatott kezekbe kerül az anyag és mindenki boldog, a zenekar is, mert mindent megtett amit megtehetett és becsületesen megcsinálta amit a számból akart, és persze mi rajongók is, mert új köntösben a régen ismert elnyűhetetlen slágerek mindig tudnak okozni szívbizsergető meglepetéseket.