Azon kívül, hogy több millió rajongó szíve dobban egyszerre, amikor Robert hangja gyógyszeres langyos vízként mossa ki és ápolja hallójáratainkat, tudjuk azt is hogy ez a gyógymód amit a zenekar ránk hagyott örökül rengeteg zenészt inspirált (és inspirál) is egyben. Ki ne szerette volna egyszer együtt énekelni a kedvenc dalát Roberttel a színpadon, vagy éppenséggel egy laza „Du-du-du-du”-t  gagyogni a mikrofonba és félrefordított fejjel mosolyogni, hogy a sötétből egyszerre száz feketegúnyás kislány nyálelválasztása induljon be Pavlovi reflexként  és „ ohh so cute” sóhajokat hozzon felénk a szél . Bár állítom az emberek  többsége aki hallgatja a The Cure-t, meg is teszi ezt nap mint nap, mármint énekel, dudorászik  az autójában, a  buszon, a fürdőkádban – ahol éppenséggel a zene utol éri – vagy ha máshogy nem is, magában lezsolozsmázik egy szimpla Lovesong-ot. De vannak emberek akiknek megadatott az a tehetség hogy az imádatukat a zene nyelvén el is tudják mondani nekünk, vagy a mi örömünkre ,vagy éppenséggel a mi kárunkra. Az ilyen inspirációról már tanúbizonyságot tett többek között Jonathan Davis, vagy a Placebo , de évről évre felbukkannak azok a Tribute lemezek is ahol többségében – számunkra legalább is – ismeretlen előadók tiszteletük jeléül rituálisan feláldoznak egy egy Cure számot. Persze jönnek a kötelező körök, hogy mi mindent jelentett nekik a nagy Cure, pedig egy két számon bizony érezhető hogy a bandából max a dobos ismerhette a feldolgozandó anyagot, praktikázik is rendesen hogy kihallatszódjon abból a lábcinből a zenekar iránti rajongás, ám a banda többi tagja csak a pénzt látja az albumból… na dehogy ne legyünk ennyire pesszimisták természetesen van, hogy szakavatott kezekbe kerül az anyag és mindenki boldog, a zenekar is, mert mindent megtett amit megtehetett és becsületesen megcsinálta amit a számból akart, és persze mi rajongók is, mert új köntösben a régen ismert elnyűhetetlen slágerek mindig tudnak okozni szívbizsergető meglepetéseket.

Ezután a kis bevezető után egyből bele is kezdenék az első alanyba, ami tulajdonképpen az American Laundromat Records szárnyai alatt 2009-ben kiadott  Just Like Heaven - Tribute to The Cure album lenne. Borítón a kötelező boglyas Robert alak aki most angyalszárnyakkal a hátán, egy esőfelhőn ülve lógatja az orrát, körbe lufik rajtuk a már említett ismeretlen zenekarok neveivel, de egyébként egyszerű dizájn: három szín, fehér háttér, semmi túlspilázás, semmi giccs, egyedül nekem az  a disco-gömb szúr szemet. Mindegy, a mennyországban akár még ilyen is lehet. Az album 16 „vadonatúj feldolgozást” ígér a Cure klasszikusokból. Azért annyit előre elárulok, hogy a munka menet két fő dologból állhatott: a játsszuk lassabban, és az énekeljünk hülyén megoldásokból, na de erről majd később.

(-Azt azért előre leszögezném, hogy igazából túlzottan nem akarok annyira belemerülni a részletekbe, így az elkövetkezőkben van ahol elsiklok majd pár szám felett,aminek az oka az, hogy a srácoknak (csajoknak) valahogy nem sikerült túlzottan ráérezniük a dologra, vagy éppenséggel az én –általában igen nyitott -  zenei ízlésemnek valahogy mégsem sikerült befogadni a végterméket. Tehát az elkövetkezőkben a szubjektív véleményem olvasható, mindamellett próbálom majd azért vázolni mi hallható magán a lemezen:D)

Az első szám mi is lehetne más mint az album címadó dala  a Just like heaven a Joy Zipper nevű formációtól, ami tulajdonképpen egy házaspárt takar. Tehát Tabita és Vincent belecsap nekünk a lecsóba meg van minden ami az eredetiben is feszes tempó, szellős gitár, akusztikus kiséret, ketten egyszerre éneklik nekünk a szöveget, néha a szóló gitár témáját felváltják nekünk egy élesebb hangú gitáréval pár másodpercre… nagyon eredeti, főleg hogy talán 3-szor  is meghallgathatjuk a szám folyamán azt a röpke 2 másodpercet amivel kicsit egyedibbé próbálták talán varázsolni a számot. Minden esetre pontosan ugyanúgy sikerült eljátszaniuk ahogy több száz másik zenekar is tette volna. Nem baj. Just like heaven kipipálva.

A második szám a The Lovecats a Tanya Donnelly and Dylan In The Movies
-től. Tehát ismét egy férfi –női páros. Megkapjuk az üvegcsörgést, a macska dorombolást az elején és Brian Sullivan énekes feneketlen mély hangját. Valami változást az eredetihez képest? Talán az első taktusoknál egy akkordot megváltoztattak. Egyébként semmi. Van akinek ez eredetibben is sikerült már… ez van…

A Lovesong mindig is egy fő célpont volt szerintem a feldolgozások között. A The Brunnets ezt most elektromos bossanovaként élte meg, sok effektel ,szintetizátor prüntyögtetéssel és egy baromira bele nem illő trombita résszel… lelkük rajta…

A Kitty Karlyle zenekar elmondásuk szerint néhanapján álmodoztak arról milyen is lehetett volna ha kiskorukba személyesen is ismerhették volna Robertet. Mondjuk egy iskolába jártak volna „Ő Cure-ságával”. Bár abban már nem biztosak hogy szoros barátságot is kötöttek volna, inkább csak egy másik asztaltól kukucskáltak volna rá az ebédlőben félszegen. Mindenesetre itt már körvonalazódik a tisztelet. Az általuk választott In Between Days ígéretesen kezdődik .Amolyan  post - Green Day vagy Blink 182 után érzéssel, az énekes hangja is ezt erősíti meg bennünk, ám ahogy a folytásos gitár kezdés után belekezd az egész csapat mintha elveszett volna a lendület…Lehet nem is volt igazán.. csak langyos tingli – tangli marad nekünk hallgatóknak …  kár érte…

A Dean & Britta  - Fiday I’m in Love –ja (ugylátszik erre az albumra csak olyan előadókat kértek fel amiben férfi és női énekes is van) elkent vonósokkal és nagyon halk gitárokkal indul. A dobosuknak ebben a számban csak a lábát alkalmazták mivel szinte végig csak a lábdobokat halljuk… Aztán Dean az énekes, megpróbálja megismételni amit pár számmal ezelőtt a Dylan hangú Brian Sulliven tett a Lovecats-ben, ámbár kevesebb sikerrel mert a nagyon mély hangok már nem jönnek ki belőle. Később aztán lefizethették a dobost mert már arra is képes hogy minden második lábdob után egyet a tam-ra is rásózzon…Dean és Britta felváltva énekelgetnek és már le is ment a szám…

És itt jön az első meglepetés, valaki – nevezetesen  a Luff  zenekar – komolyan vette magát és megreformálták az általuk kiválasztott Jumping Someone Else’s Train-t. A gitárosuknak még egy sztorija is van a Cure-ról miszerint látta őket élőben a Lovesong turnéjuk alkalmával ahol eljátszották a 10:15 Saturday night-ot is mindezt pont szombat este és pont 10:15-kor tették. Ráadásul mikor Robert ahhoz a sorhoz ért hogy „.. and the tap drips drip drip drip…” elkezdett csöpögni az eső… Eszményi nem? Kár, hogy én ez már nem veszem be:D
Szóval fogták a dalt és végtelen módon lelassították nekünk, ami valljuk be merész húzás volt az eredeti pörgős tempójához képest.. Szerintem nekik ez most bejött bár itt már elkezdődnek a fent már elített problémák, miszerint az énekesnek egyszerűen hülye hangja van, és a feldolgozás kimerül abban hogy lassabban játszák el a számot… lesz még ilyen… A végére aztán kicsit összekapják magukat, hogy el ne aludjunk, de sajnos Sheila (mert kiderült hogy az énekes csaj, pedig azt hittem hogy egy affektáló srác) nem igazán illett a képbe….Majdnemsikerült...
The Submarines –tól ismét egy elektromos altatót kapunk öblös dobokkal, visszhangokkal, a lassított Boys Don’t Cry képében… Nem hatott meg…

A következő számnál aztán valahogy önkéntelenül is a hangerő gomb után nyúltam hogy feljebb tekerjek rajta.. Először igazából szinte meg se ismertem a Close To Me-t . Ezt a Elk City – nek úgy sikerült elérnie hogy nem cifrázták túl a dolgot lecsupaszították a dalt, egyszerű kitartott hangokkal operálnak, amibe bele-bele csúszik egy kis gitár vagy zongora kiséret, pár elektromos effektel megspékelve. Meg is dobbant a szívem amíg el nem kezdett Rene LoBue énekelni… Na akkor igazán tágra meresztettem a szemem mert ez a csaj konkrétan úgy énekel mint akit szájbarúgtak… A francba miért miért miért??? – pedig olyan jól kezdődött.. No mindegy attól függetlenül egy jól eltalált szám, az egész atmoszférájával egy új kontextusba helyezve az eredetit… Na de Rene, legközelebb NYISD KI A SZÁD KÉRLEK!

A The Rosebuds a Walk-ot szemelte ki magának, le is játssza hangjegyről hangjegyre ugyanúgy ahogy a The Cure tette anno… ezért kár csinálni Tribute lemezt…

Elizabeth Harperen látszik, hogy szívébe zárta már rég a Pictures of You-t el is énekli nekünk szépen kellemes hangján… ám ahogy elösször kimondja a picture szót hangosan felröhögök… az a „ pikkshüüüüz” -  ráadásul az első verse-ben többször is – kikészít komolyan… minden egyes „pikkshüüüüüz” egy kalapáccsal bevert szög a fülembe… egy kacajt azért megért..

A Casettes won’t listen Let’s Go To Bed-jében felfedezni véltem olyan effekteket amit nem is tudom pontosan hogy Robert használt –e vagy a Mixed Up albumon hallottam…

De van ám olyan is akinek megy ez a feldolgozósdi… A Catch-ben háttérben lebeg egy Hammond orgona hangja, a lány hangja kellemes, megmaradt az eredeti Catch hangulata, mégis egyedivé tudták varázsolni. Mindezért  köszönet a Devics-nek… megy ez gyerekek…

Aztán elkezdődik Norah Jones – Sunrise című száma… ja nem… csak Julie Peel kezdett bele a Night Like This-be…mindenesetre a hangzás ugyan az, puhára kevert dobok, nagybőgő és –itt zongora helyett - egy szál gitár… és még egy csaj akit most engedtek ki a szájsebészetről… nagyon kemények lehettek ennek az albumnak a producerei, lehet elcsattant egy két pofon:D  

A Poems – 10:15 – jét sem tudom kiragadni, mivel ők is elnyújtva lelassítva játszák el nekünk a dalt. Ha nem egy ilyen koncepciójú albumra került volna fel, hanem egy másik válogatásra lehet tetszett volna… így sokatszorra már unalmas  .. a viszhangosított lehúzott akkord pedig tök olyan mint a Diablo 1 nevű játékban.

A végére pedig kapunk egy nagyobb lélegzetvételű alkotást ami a 6 és fél percével a leghosszabb a lemezen..
Elsőként egy dobalapra egy elektromos és egy akusztikus gitár felelget egymásnak, látszólag értelmetlenül mert egyetlen hangot sem ismerek föl a Strange Days-ből. Nem tudom végül is hogy gondolta ezt a Grand Duchy mert szinte kihúzták a lábunk alól a talajt, ám végül megunják és abbahagyják a felelgetősdit, marad a dobalap és becsúszik a nekünk már mankót nyújtó szintiszólam… „ja igen, ez a Strange Days” kiabálhatnánk fel ha eddig nem néztünk volna a szám címére. A gitárok is végre megtalálják a helyes akkordokat, Violet énekel, az album szerint kezeli a szintetizátorokat, dobol és basszerozik (nagyon remélem hogy mindezt egyszerre), ebben játszótársa Black Francis a gitárokkal… már amikor tudja éppen mit kell játszani…

Legvégül egy hosszas gitárgerjesztés után megkapjuk a pofánkba amit már vártunk régebben is, hogy valaki punkra veszi a figurát, pörögnek a dobok zúz a gitár, már már olyan gyorsan hogy fel se ismerjük a dallamot… legalább is mindez a High esetében túl gyors de azért a The Wedding Present ezt ledarálja nekünk… 

Minden esetre ezt a kis irományt elolvasva azt a következtetést vonhatja le az ember fia, hogy nem vagyok oda a feldolgozásokért. De igen is örülök ha egy – egy jó, ötletes megoldást hallok, magam is szívesen zenélek és pl. a Catch feldolgozásánál vagy a Luff alkotásánál már pörgött az agyam, én hogyan játszanám… De summa summárum ez nem az a lemez, amit egy Cure rajongónak azt mondanám mindenképp meg kell vennie… azt a pár számot ami tényleg jól hangzik a lemezen, meghallgathatja a videómegosztókon is…

És hogy maradjunk a hagyományoknál is kicsit, az értékelés : 5/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.