Hát, ezek már a családos emberek problémái. Rohanva beesni koncertre, náthásan, mert a gyerek hazahozott valamit oviból, aztán utána napokig érlelni az élményt - a fenéket érleltem, egy percem nem volt a meló-család-alvás háromszögben írni valami épkézlábat a budapesti Cure-koncertről. Időm most sincs, színvonalat most se tudok ígérni, valami rohanós, kapkodós írásra számítok magamtól - de legalább írni akarok róla, mert különben az emlékek rárakódnak, és még a végén azt fogom hinni, hogy nem is voltam Cure-koncerten...

Kíváncsi lettem volna a Twilight Sadre, hát hogyne lettem volna kíváncsi, bár a koncert előtt futtában megismert anyagai nem mutattak túl izgalmas zenekart, de lehet, hogy élőben kibontakoztak volna - de hát persze sok meló, későn értem haza, aztán a gyerekek nem akartak elengedni, utána autó, parkolóhely jó messze... majdhogynem a koncert előtt pár perccel érkeztünk csak meg a (kiemelt álló)helyünkre. Nagyon jó volt látni a z utcákon tömött sorokban vonuló - hát kiket is? Gruftikat biztos, hogy nem, meglepően szolid öltözékeket láttam magam körül, mintha a Cure-t az elmúlt év(tized)ekben jellemző alterrockos vonala elmosott volna minden határt öltözködésben. Ezzel nincs gond persze, furcsán is nézett volna ki egy szemmel láthatólag jutalomjátékát prezentáló zenekar BS-fellépésén, ha valaki egy koporsóval a hátán jelenik meg. Szóval bent kellemes tömeg, a kiemelt állóhelyen viszont igencsak szellősen álldogáltak az emberek, minden további nélkül oda tudtunk sétálni a tizedik sor környékére, Kb. Rogertől egy kicsit még jobbra, nagyjából a hangfalakkal egy magasságba. 

Sokat okoskodtam én is korábban a setlisttel kapcsolatban, hogy nyilván most úgy jön ki, hogy az Opennel kezdenek, meg hogy mindig lesz a The Walk - ehhez képest, amikor negyedórás (az semmi) késés után egy mormogó, igencsak darkos intro után kijött a zenekar a sötét színpadra, és beálltak egy kezdőpózba, bennem már minden megmerevedett: ááááá, ez a Shake Dog Shake!!! Így is lett, a koncert egyik legnagyobb élménye volt, ahogy ezzel a ragyogó nyitódallal mindenfajta különösebb intrózás nélkül belevágtak a dalba. Wake Up In The Dark! Két probléma már azonban ebben a pillanatban is látszott, bár egyik sem a zenekarral kapcsolatos. Először is, a nyitó másodpercekben történő ugrálásomra és légdobolásomra úgy reagáltak körülöttem az emberek, mintha egy moziban tettem volna ugyanezt. Ők inkább telefonnal vették a koncert első másodperceit, majd visszasüppedtek a mozizásba és telefonnyomkodásba. A második probléma az volt, hogy a náthától erős folyadékveszteségem volt, amit nem pótoltam kellően a koncert előtt (vízről beszélünk, nem iszom koncerten alkoholt, nem akarok kimászkálni), így néhány taktus ugrálás után némileg meglepve kellett magamon tapasztalnom, hogy én se biztos, hogy végig fogok ugrálni egy háromórás koncertet, így innentől sokkal visszafogottabban folytattam. Szóval Shake Dog Shake... nagyon örültem ennek a kezdésnek, még korábban poénkodtam is, hogy ha Robert valami csoda folytán figyelné azt, hogy milyen dalokkal kezdte az eddigi magyarországi koncertjeit, és ezeket összeveti az idei négy koncertnyitó dallal, akkor kiesne a Plainsong (1989, Kisstadion), az Out Of This World (2002, Sziget), és az Open (2005, Szeged) kezdés, így maradna a Shake Dog Shake, ami elhangzott már a két utolsó koncerten, csak éppen nem nyitódalként. Nem valószínű, hogy Robert figyelt erre valóban (mert pl. az első ráadás csont ugyanaz volt, mint Szegeden), de mégis óriási volt bennem a lelkesedés a nem várt remek The Top-nyitódal hallatán. Egy kicsit talán túlzott is volt ez a lelkesedés, egy ilyen kezdés után titkon valami régi darkos setlistben reménykedtem, de innentől a dallista jelentős része kifejezetten szokványos volt. Persze, az is tény, hogy amíg 2002-ben még viszonylag outsiderként (bár dehogyis...) mentem a Szigetre, és a szakadó eső és a nem igazán szokványos (tendenciózusan közönségoszlató dalokat dalokat tartalmazó) setlist nem tett feltétlen hívővé, és nekem a szegedi 3 óra volt a Cure-releváció, most ehhez képest már jelentős elvárásokkal (milyen dalokkal indult már ez a turné!...) és kissé színpadias élményre számítva érkeztem a koncertre. És hát egy kicsit így is jártam, valahogy kevésszer tudtam igazán átmelegedni, igazán felfogni, hogy előttem játszik életem egyik legkedvesebb és legfontosabb zenekara. bár persze az említett nátha és az ezzel járó konstans, erős szomjúság is elvett az élményből. 

Shake Dog Shake után a Fascination Street jött, egy kicsit talán kevésbé éreztem feszesnek, mint kellene, talán a Bestivalos felvételre emlékeztetett. Az A Night Like This elejét jól elrontották, összevissza játszották, aztán jót röhögtek ezen. Szemmel láthatólag jó hangulatban volt a banda, bár csak Simon szántotta be szokás szerint a színpadot, sőt, megkockáztatom, hogy ennyit még egyetlen általam látott (2002, 2005) magyarországi Cure-koncerten sem mozgott. Robert szokás szerint hangulatváltozás-szerű arcokat vágott, közönségkommunikáció címen néhányszor monologizált a számok között, hogy pl. nem jutott eszébe, hogy hogy kell köszönnie magyarul, aztán eszébe jutott, hogy "Sziiijjjja" - hogy is felejthette el? (ebből a szövegéből egy szót sem értettem, szerencsére a koncertet nagyon is élvező, amúgy Cure-ban viszonylag outsider életem párja mellettem sokkal jobb füllel rendelkezik az elharapott angol szövegek tekintetében). Jasonből pont nem sokat láttam, mert a faarcú Roger takarta előlem, Reeves pedig baromi öregnek tűnik a zenekar többi tagjához képest (bár Jason is kezd szépen hozzáöregedni a bandához). Jasonről egy mondat még: sokat ekéztük a dobolási stílusát, meg a (miatta?) lelassított dalokat (hallgassatok 1995-ös koncertfelvételeket, ahol Jason még próbaidőzött, némelyiket kín hallgatni), és az agyoncinezett, "karibi" stílusát, nos ezekből kb. semmit nem mutatott, halálpontos, kemény dobos lett belőle az évek során, hiba nélkül lehozta a budapesti koncertet is, jár a kalaplengetés neki is, és talán már Borist is egyre kevesebben sírjuk vissza (bár az igazi trú arcok egyértelműen Andy Anderson ősi törzsi pörgetéseit számítják a Cure csúcspontjának!)

Az elmaradhatatlan, egymással immáron konstans összeragadt Push-Inbetween Days páros következett; a Push elfogadható volt, bármennyire is nem szeretem, az Inbetween Days-re pedig először mozdultak meg az állóhely bizonyos részei is. Roberték pedig ekkor úgy gondolták, hogy nehogymár beinduljon a buli (ezt később eljátszották még párszor), és bedobták ide a két idei új szám közül a gyengébbnek tűnőt, a Step Into The Light-ot, ami egyrészről alaposan leültette a bulit, másrészről viszont viszonylag korrekt alkotás, az elmúlt 2 lemez néhány hallgathatóbb dalát idézi (The Perfect Boy, talán kicsit Sirensong). Összességében elmondható volt, hogy a lemezeken tapasztalható néhány dal közti óriási különbséget elmosta a tökös rockhangzás: nagyon kiemelkedő, viszont nagyon elhagynivaló dalokat sem hallottam a koncerten, még az új dalok is működtek. 

A koncerten elvileg hálás blokk következett, jött a Pictures Of You, a kedvenc dalom, amelyet ráadásul még nem hallhattam az előző két magyarországi Cure-koncerten. Sajnos azonban itt Robert trollkodta szét az örömömet, ugyanis már-már a Prayer Tour soundboardos felvételeit idézően keverte összevissza a szöveget. A művészi szabadság teljeskörű támogatójának gondoltam magam ezeddig, de ez az összevissza éneklés, a versszakok ismételgetése nekem hatalmasat elvett az élményből. A Lullaby hozta meg az első közönségfelhördülést, a hangulatos kivetítés nekem tetszett, a dal is jól szólt. A Disintegration-blokkot egy szorosan 1989-hez kötődő, bár korábbi dal szakította meg, az este (kisebb) meglepetése, a Kyoto Song. Különös módon ennek a dalnak jobban áll a Prayer Touros lelassítás, így az albumverzió reprodukálása kevésbé volt átütő. A Disintegration-vonalhoz történő visszalépés (Lovesong) után jött egy újabb bulileültető dal, a Sleep When I'm Dead, így a már mozgolódó tömeg így újra visszamerevedett a mozizó üzemmódba. Nekem most jött be a dal legjobban, eddig ki nem állhattam, de most hallottam ki belőle először benne azt az 1985-ös lüktetést (ezt a dalt azzal adta el Robert 2008-ban, hogy ez egy Head On The Door-korszakból származó kiadatlan dal - most először éreztem azt, hogy ez nem feltétlenül egy ordas nagy hazugság). A Cure egyik csúcspontja, a koncerteken mégsem igazán jól előadott Just Like Heaven következett, elég tetszetősen, kellően feszesen adták elő a dalt. Kisebb meglepetésre már itt jött az főprogram végének a közeledtét jelző, elmaradhatatlan From The Edge Of The Deep Green Sea. Sok újat nem tudok erről a dalról elmondani: az albumverziója zseniális, de koncerteken pont annyival játsszák lassabban, hogy elvesszen a sava-borsa. Ez most sem volt másképp, viszont ebben a dalban nagyon is odatette magát az amúgy tényleg kevesebb kamuzó Robert, és átérezhetően énekelte el a szomorú sorsú lány történetét. A dal vége átfolyt a Wild Mood Swings nyitódalába, a Want-ba. Nagyon szeretem ezt a dalt, most is kellően át tudtam érezni, talán a dob bejövését jelző legendás sikoly lehetett volna velőtrázóbb. Kisebb meglepetésre a The Hungry Ghost jött, Robert kedvenc dala az elmúlt évekből. Erről a dalról is el lehet mondani, hogy noha ugyanúgy megakasztotta a hangulatot, mint a Step Into The Light, vagy éppen a Sleep When I'm Dead, ezúttal mégsem volt rossz, bár persze azért ennyi jó dal után óhatatlanul visszaesést jelentett (Robert polemizálós dalszövegeit amúgy sem szeretem). Érdekesség, hogy ezen a napon jött ki 8 éve az utolsó sorlemez, a 4:13 Dream, és kissé szokatlan, hogy 2 dalt is játszottak róla - lehet, hogy szándékosan? Jött az ősdark-korszakot (Faith-Pornography) egyedüliként képviselő One Hundred Years, és itt lettem annyira szomjas, hogy gyorsan kirohantam vízért. De mire kiértem, láttam, hogy akkora sor van a pultnál, hogy a második ráadásra se érek vissza, így berohantam a vécére, ittam rengeteget, és egy ott talált, gazdátlan söröspoharat alaposan elöblítettem, megtöltöttem vízzel és azzal mentem vissza a helyemre (a szükség törvényt bont!). Sajnos így lemaradtam a Give Me It kétharmadáról, amit nagyon bánok (nem értem, miért ilyen hülye időpontban mentem ki), mert ezt a dalt elfelejtették lelassítani, sőt, ugyanolyan brutálisan adták elő, mintha még mindig 1984 lenne és még mindig Andy Anderson ütné a bőröket. Ezzel a vadállat számmal zárult a főprogram, mi pedig hátrébb jöttünk, mert előttünk egy valószínűleg részeg figura dülöngélt a tizedik sorban, plusz meg szerettem volna nézni máshonnan is a látványt. 

Jó döntésnek bizonyult hátrébb jönni, mert ha az ember felülemelkedett a kiemelt állóhelyén csak testileg jelen lévő, telefont nyomkodó tömegeken, jobbnak bizonyult a hangzás, és több hely volt kicsit mozogni. A két lebájosabb jelenet az At Night-hoz kötődött a koncerten: kiszúrtuk a világ legelhivatottabb léggitározóját egy hosszúhajú rockersrác személyében, valamint egy ismeretlen figura odajött hozzám a dal elején, és "DÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁRÁÁÁÁÁ!" felkiáltással adta tudtomra, hogy nemcsak én imádom Simon gyomorremegtető basszusjátékát ebben a dalban. Néhány közös dárárárárázás után távozott. A Seventeen Seconds-blokkot bejelentette előre Robert, aminek nagyon örültem, bár lehetett tudni, hogy ez csakis az At Night-M-Play For Today-A Forest négyest jelentheti, mert mást dalt sajnos nagyon régóta nem játszanak erről a ragyogó lemezről. Érdekesség, hogy az ezerszínű setlistet játszó Cure 11 éve Szegeden pont ugyanezeket a dalokat játszotta, pont ugyanígy az első ráadásban. A korábbiaknál jóval szellősebb Seventeen Seconds-hangzás nagyon jólesett a sok gitárnyűvés után. Az M-et imádom, de most kevésbé jött át (Simon mintha most kevésbé tudta volna átadni a már-már Kraftwerkesen robotikus basszust), a Play For Today-nél nagyon jót ugráltam, és szomorúan tapasztaltam, hogy az agyonhallgatott Paris című koncertlemezről (de még a 2005-ös koncertDVD-ről is!) ismert közönségénekeltetés nem működik Budapesten. Ezután az A Forest jött, szerencsére jó hosszan improvizálgattak a végén, állítólag valamelyik korábbi koncerten nem működött ez a fajta kémia Simon és Robert között, és nagyon hamar befejezték a dalt, most viszont talán 8-9 percig is húzták. A végén az ütemes "titi -- titi" tapsolás ismét megvolt, majd levonultak. 

A rocker ráadás jött, az idén váratlanul teljes erővel rehabilitált, szerintem méltatlanul túlértékelt Burn következett, Robert furulyázásával az elején. Sok más, általam nem annyira kedvelt számhoz hasonlóan ez a dal is jobban tetszett, mint eddig bármikor: remekül átdolgozták a dalt, főleg a végén a refrén ismételgetése sikerült nagyon jól (ez a rész nagyon nem hangsúlyos az eredetiben), és most jött át először a dal Pornographys (The Hanging Gardenes) dobolása. A kivetítés is jót nyomott az élményen, nem hittem volna, de a koncert egyik legemlékezetesebb pillanata volt ez. A Never Enough erősen feljött az elmúlt időszakban nálam, és meglepetésemre most nem a Show-ról vagy a Szegedről ismert kásás verziót adták elő, hanem élesen, feszesen, keményen odarakták a dalt. De itt is van "másrészt": az idei koncerteken valamiért rövidebben adták elő a dalt, egy refrént lespóroltak, amiért eléggé kár, mert szerintem pont a második refrénre csúcsosodik ki a dalt. Egy kellemes meglepetés jött, a 2004-es selftitled lemez egyik csúcspontja, az Alt.End, amelynek imádom az ugrálós refrénjét. Na, itt viszont Robert egyértelműen beleszart a ventilátorba, egyszerűen fogalma sem volt a szövegről, nem is énekelt, valamit összevissza motyogott, az este egyik legnagyobb kihagyott ziccere volt ez. Furcsa módon a Wrong Number-ben viszont ismét ereje teljében énekelt, ez a dal is most jött be a leginkább (igaz ezt a dalt még nem hallhattuk magyarországi Cure-koncerteken). Imádtam Reeves gitárszólóját, és a dal végén az egyetlen, közönség-Robert párbeszédet: "Hallo!...HALLO!!!..." - igaz így viszont elmaradt a számomra dal csúcspontját jelentő "Sorry, wrong number!" szöveg Roberttől. Ez egy olyan dal, ahol megint nagyon meg kell dicsérnem Jasont, eszement feszesen tartotta a ritmust, csak úgy gurult előre az alkotás. Természetesen, ahogy lehetett előre sejteni, ismét szünet jött. 

Na, melyik dalokkal dobják le nekünk a bulibombát? Más kérdés nem maradt a harmadik ráadásra. Volt pár igencsak gyakori dal, amely még nem hangzott el eddig a koncerten, de aztán sem a The Walk, sem a Hot Hot Hot!!!, sem a Let's Go To Bed nem került terítékre. Érdekesség, hogy a The Walk eredetileg a setlisten volt, de aztán - a harmadik ráadás első dalaként - a The Lovecats jött helyette. Szerintem minőségi csere, noha a közönség a Lovecats közönségénekeltetős dallamaira sem volt különösebben nyitott. Egy kicsit talán túl "szvingesen" adták elő ezt a dalt, kevés volt benne a dög, de így sem volt rossz. Az ezután következő dalt már lehetett sejteni a bevezető gitározgatásból (tényleg, fontos megjegyezni, hogy meglepően sokat költöttek/gitározgattak hozzá dalokhoz már a koncert korábbi részein is), de aztán a Sportaréna a Friday I'm In Love kezdő taktusaira, és a Wish-korszakot idéző, ugráló szívecskés kivetítésre őrült meg igazán. Nagyon szeretem ezt a dalt, és úgy érzem, hogy ez volt a legjobb koncertverzió, amit ebből a dalból hallottam. Feszes volt, dögös, és az ellenállhatatlan bájos slágerességét mégis simán megőrizte. Meg persze jó volt látni a végre felébredő közönséget is. Óriási ajándék következett ezután, jött a szintén 92-es Doing The Unstuck, amelyet szerencsére szintén elfelejtettek lelassítani a Show-verzió óta; a közönség érezhetően befékezett újra, én viszont itt ugráltam a legnagyobbat az egész koncerten (egy kedves ismerősöm hátulról, az ülőhelyről felismert a mozdulataim alapján, mit is mondhatnék? Aki ismer, nem lepődik meg). Hatalmas öröm, hogy ezt az erőtől kicsattanó, csodálatos dalt hallhattam élőben, hiszen hosszú ideig nem játszotta a zenekar ezt a dalt, de szerencsére mostanra rehabilitáltak. Innentől pedig nem volt más hátra, mint az európai turnészakasz szokásos három záródala. A Boys Don't Cry az albumverziójához képest már legendásan lassú és löttyedt volt, de ez már a korábbi években sem okozott meglepetést, de a közönség nagyon beindult, és a buli a Close To Me-nél sem csökkent, különös módon a záró Why Can't I Be You?-t viszont kicsit mintha kevesebben értékelték volna. És ennyi (Cure-viszonylatban ez a kevesebb, mint 3 óra ugyebár kifejezetten kevésnek számít, ráadásul az idei turné amerikai szakaszán 4-5 ráadást is adtak), a zenészek gyorsan levonultak (Robert ezúttal sem mutatta be őket), Robert pedig a színpad két oldalán és középen is előadta esetlen, kezét a szívéhez szorító elbúcsúzását. Még lefelé a színpadról is tett egy kört maga körül, mintegy ezzel elbúcsúzva a közönségtől. És ennyi, lámpa fel. 

Innentől csak az utózengések: a párom kijelentette, hogy óriási élmény volt neki a koncert, és belájkolja a zenekart a Facebook-on, majd pár pacsi néhány első soros cimbivel, és húzás afterre, ahol aztán eljött a tombolás is, többek között a Disintegration Entreat-változatára. Táncoltunk vagy harminc-negyvenen, a tízezres koncert után - ez is a Cure-rajongók egyedi, különleges lelkivilágára utal talán. Aztán a meglepetés másnap, harmadnap, olvasva a (csaknem) egyöntetűen lelkendező kritikákat. Még a végén kiderül, hogy nekem tetszett legkevésbé?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.