A Sleep When I'm Dead kislemez B oldalas dala. Hasonlóan indul, mint a The Only One, aztán a már ezerszer leírt 2008-as hangzást (agyoncinezett gitárok, elkent basszusok, Porl agyatlan gitársikálása) váratlanul megszínezi egy meghatározhatatlan eredetű, de valószínűleg elektronikus effekt, ami végigkíséri a dalt, ezzel azonnal kiemelve a középszerűségből a dalt. A refrén alatt a zongoráért még akkor is hálásak vagyunk, ha Robert hangjára megint ráengedték a "szélroham-effektet", ami nem igazán jó ötlet egy rohamosan fogyó hangú énekesnél. Mindenesetre Smith sem tör főszerepre, nem akar áriázni, ezzel pedig az egyik legkellemesebb 2008-as dal kerekedik ki a Down Under-ből, még ha a dal lezárása (illetve annak hiánya) sokadszor is felháborító. A szöveg meglehetősen keszekusza, élénk képekkel teli, tartok tőle, hogy nem igazán sikerült megfognom a lényeget (ráadásul a Down Under kifejezés Ausztriáliát is jelenti). Íme, ez lenne a zenei recept a jövőre nézve (már a lesz még jövője a Cure-nak): kevesebb ária, több elektronika, és mindjárt megnyílik a szőrös szívű, "múltban élő" Cure rajongó szíve. Na azért egy hat és felesnél jobban nem. 6,5/10

Mai cikkünk ismét egy remekül megírt memoár a magyar Wanted magazinból, amely az 1996-os évről szól, noha csak 1997 februárjában jelent meg a magazinban. Élvezetes visszaemlékezés, nagyon betaláló szakaszoló címek, és a végén egy másnapos, ám ettől még kifejezetten informatív interjú.

Instrumentális dal, a Lost Wishes második szerzeménye. A négyszámos minialbum mind a négy dala más-más együttestag demoötletét takarja, ez a szösszenet Robert szerzeménye, amelyet egy skandináv likőrről nevezett el. Mormogó, nyugodt basszusgitár, szellős dobok, egymásnak felelgető szépséges zongorahangzások: egy újabb teret ölelő, léleksimogató Wish-korszakbeli szerzeménnyel van tehát dolgunk. A nyugodt, kiegyensúlyozott "Cure Del Mar" hangulatot semmi sem rontja el, a dal pont úgy ér véget, ahogy elkezdődik. Szépséges dal relaxáláshoz. 7,5/10

A The Cure album hatodik dala. Agresszív gitárhangzással és telített dobokkal kezdődik, kicsit az End-re emlékeztetően, de annál (is) sokkal kásásabban. Zeneileg sok változás nem történik a dal végéig, ugyanaz az agyonhangszerelt, fárasztó hangzás kíséri végig a dalt. A szöveg mintha valami hittérítő elleni dühös kirohanásról szólna, és Robert is hallhatóan ingerülten énekli a dalt. Ettől viszont még a dal közel hallgathatatlan lesz Robert sivító üvöltözésével és a dallamtalan zenei katyvasszal, különösen a refrén embert próbáló. Koncerteket tekintve egyike a korszak nagy túlélőinek (a The End Of The World és az Alt.End mellett), 2008-ig elég gyakran játszották fellépéseken, majd 8 év szünet után a sokszínű 2016-os turnéra reaktiválták. Mindenképpen az egyik legrosszabb száma a zenekarnak. 2/10

A Three Imaginary Boys korszak egyik kiadatlan felvétele, amely azonban megtalálható a Boys Don't Cry néhány korai kiadásánán, és felkerült a deluxe kiadványra is. Zajos gitárhangokkal indít, aztán elindul egy meglepően visszafogott tempójú alkotás, nyers, koszos, punkos gitárhangzással, amolyan Stooges-stílusban. A kemény hangzást néhány kiállás színesíti, viszont a dallamosság teljes hiányzik a dalból. A szöveg annyira eltér a későbbi Cure-szövegvilágtól, hogy nehéz nem a hetvenes évek punkzenéinek kontextusá ban értékelni. Koncerten - a jelenleg rendelkezésre álló setlistek alapján - nem játszották, egészen 2011-ig, amikor meglepetésre előszedték a Reflections-koncertekre. Még a korai Cure-dalok között sem mondható figyelemreméltónak. 3,5/10

A Disintegration album tizedik dala. Egy másodpercnyi üvegcsörömpöléssel indít, majd elindul egy középtempónál gyorsabb dobalap mormogó basszussal, és egy erre mániákusan ismétlődő gitárhangzással. Roger szintije egy egyszerű dallammal később csendül fel, viszont az igazán bravúros teljesítményt a versszakok alatti szinti-aláfestéssel nyújtja (főleg az 'I never said..." kezdetű versszakok alatti teret ölelő zenélése emlékezetes). A rendkívül hosszú dal később sem nélkülözi az üvegcsörömpöléseket, és más elektronikus (!) effekteket sem. Robert halkan, szinte közönyösen indítja el hosszú-hosszú kiábrándult szófolyamát, ám aztán később rémülten, dühösen, elszántan énekli a kőkemény, ijesztő, kétségbeesett sorait. A dal csúcspontja az utolsó versszak, bár az utolsó előtti is kifejezetten emlékezetes, főleg úgy, hogy mintha néhány sornál (pl. "over and over and over") egy gyerekkórus kísérné Robertet... A szöveget Robert harmincadik születésnapján írta, és leginkább egy váláshoz vezető, elmérgesedő vitának a leírására emlékeztet. Koncerten igazán hosszú ideig csak az ilyesfajta szélsőséges dalokat jórészt nélkülőző Wish turnén hanyagolták megjelenése óta, a többi fellépésen általában felcsendül. Magyarországon viszont pont nem játszották sem 2002-ben, sem 2005-ben, így hazánkban csak 1989-ben hallhattuk. Amúgy is: noha az albumverzió is egy emlékezetes, monotonitása ellenére kifejezetten ötletesen összerakott alkotás, ám a dal az igazi lényegét koncerten mutatja meg. A Prayer Touron felcsendülő verzió (amely megtalálható az Entreat lemezen) sokkal gyorsabb, harapósabb, agresszívebb, mint az albumon található variáns, ráadásul ott az utolsó két versszak még jobban kiemelt, még rémültebb, még szíven találóbb. Ezt persze erősen múlt időbe kell tennem, hiszen a Disintegration az egyik dal, amelyet Jason képtelen úgy eljátszani, mint Boris, így lassan visszalassult, visszapuhult az albumverzióhoz, sőt, talán még azon is túl... (költői kérdés: ha Jason változatlan sebességgel el tud játszani olyan extra gyors számokat, mint mondjuk a Shiver And Shake, vagy a 10:15 Saturday Night, akkor miért nem képes ezt a dalt is normálisan, feszesen eldobolni?) Hosszú idő után újra átlagolnom kell: az albumverzió 8, a (89-es) koncertverzió 10, így legyen 9. 9/10

Instrumentális alkotás, a Seventeen Seconds hatodik dala. Igen különös a története: ez lett volna Matthieu hosszú, elégikus balladája, ám a masterszalag kevesebb, mint 1 perc elteltével véget ért, és - érdekes elgondolásból - ezt a furcsa, torz verziót tette fel a lemezre az együttes. A visszhangosított, véletlenszerű zongorahangokból álló dal azonban így is jól illeszkedik a lemezbe: ez az album közepén megtalálható szokatlan, instrumentális dalszerűségek közül az egyik (a Three a másik, még ha az nem is teljesen szöveg nélküli). A különös dalfoszlány így mintegy felvezeti az A Forest-et. Koncerten 1980-ban néhány alkalommal az A Reflection felvezetéseként játszották, majd 2011-ben, a Reflections-koncerteken "teljes hosszában" is felcsendült. Nem könnyen értékelhető, de mindenképpen hangulatos alkotás. 6,5/10

Ma egy roppant jól összeszedett Cure-történelemleckét olvashatunk 2000-ből, az Uncut magazinból. A szerző nem mismásol, kőkeményen fogalmaz a Wish és a Wild Mood Swings albumok lehangoló fogadtatásáról, de természetesen ugyanígy az egekbe emeli az együttest a nyolcvanas évek második felében kiadott lemezekért. Hosszú olvasmány!

A Taking Off és az Alt.End kislemezek egyik B oldalas dala. Úgy indul, mint ahogy más dalok zárulni szoktak: dobpergetéssel, gitárfeedbackkel. Aztán elindul lassú, levert dobjáték és egy meglepően hangulatos basszusmenet. Az elkent gitároknak köszönhetően a "füstös", borongós hangulat végig megmarad. A problémák a második versszaknál kezdődik, ahol Robert ismét óbégatni kezd, amely kizökkenti a hallgatót, és összetöri az addigi egyenletes hangulatot. Roger szintije a "just for a moment" résznél jön be először, bár a 2 Late-ből importált hangszín nem igazán illik a dalhoz. A dal hangzása és keverése a "bájosan lo-fi" és az "idegesítően elrontott" közötti határmezsgyén áll, talán még inkább a kedvezőbb jelző irányában. Tipikus B oldalas dal, és sok hibája ellenére nem is a legrosszabbak közül való. 5,5/10

A Mint Car kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots negyedik lemezén a harmadik szám. Lassú dobritmussal, és álmos gitárral kezdődik, mint a többi Wild Mood Swings B-oldalas, ám aztán kellemes meglepetésre váratlanul duplájára pörög fel a sebesség, így a korszak nagylemezről lemaradó dalai közül ez a leggyorsabb alkotás. Sajnos azonban a meglehetősen töketlen dobhangzás miatt így sem lesz túl karcos az alkotás, köszönhetően többek között a kézicsörgőknek, és a kifejezetten közhelyes gitárhangzásnak. A kitűnő hangulatú szöveg sem sokat segít a dal közepességén, amelyből ráadásul a fülbemászó dallamot is kispórolta az együttes. Ez az egyetlen olyan Cure-dal, amelyet - ha éppen nem hallgatom - soha, egyetlen alkalommal sem tudok felidézni magamban. 4/10

A 4:13 Dream album harmadik dala. Talán az egyetlen olyan Cure-dal, ahol a hangszerelés&Robert éneke és a dalszöveg között ordító különbség van a szöveg javára. A ragyogó rímekkel tarkított, szívet tépő, rémületes, magára hagyott öngyilkos szöveg majdhogynem felháborító ellentétben áll a szürke, felületes, kompromisszumrockkal, és Robert néhol paródiába hajló éneklésével (a "suicide" szót talán nem kéne úgy kiénekelnie, mintha a Club Americát énekelné). A szokás szerint béna elektronikus effektek (pl. "you remember how"-nál és társsorainál), sem sokat segítenek a dalon. Még a vége felé sikerül belecsempészni azért egy kis csörömpölős műrémületet, de azért azt is csak Porl dögunalmas gitárjátékához mérve. Csak 2008-ban játszották kétszer, Hollywoodban és Rómában. Szomorú dal: húsz évvek korábban az akkori felállással és zenei odafigyeléssel Cure-himnuszt csináltak volna belőle, 2008-ban viszont csak egy skippelés a The Only One és a Freakshow között. 3/10

A Japanese Whispers nyolcadik dala, és harmadik kiadott kislemeze. Összehasonlíthatatlan a korszak többi dalával, még a Greatest Hits-en hallgatva is megdöbbentő a Let's Go To Bed és a The Walk után. Nemcsak hogy sokkal-sokkal jobban szól ez a dal, mint az előző kettő, hanem Robert fogta magát, és a Lol-lal és külsősökkel összerakott korábbi kislemezek után itt egy komplett együttest verbuvált maga köré, ami hatalmas minőségbeli javulást eredményezett. Lol ült a zongoránál, a Pornography producere, Phil kezébe fogta a nagybőgőt (!), az együttesbe éppen visszatérő Porl a szaxofont, és kerítettek egy Lol-nál jóval fineszesebb dobost is, Andy Anderson személyében. A szvinges alapritmusú dal furcsa üvegkocogtatásokkal és ijesztő, nyikorgó hangokkal indul, de aztán hamar kiderül (kb. Robert nyávogásánál (!) ), hogy itt a jókedvé lesz a főszerep. A dal gerincét Phil halálpontos nagybőgőjátéka adja, a legemlékezetesebb pillanat pedig egyértelműen a zongorával lekísért "paparampamrammpampapam..." rész, amelynél jókedvűbbet, bolondosabbat, bohémebbet el se lehetne képzelni az együttestől. A második refrénnél jön az újabb meglepetés; bejön egy (műanyag) fúvós (kár, hogy csak rövid időre), és az addigi basszusmenetet Lol egy szintivel segíti meg. A dal végén még csettintések, és szinte régies gitárok is hallhatóak, őszintén szólva nem szoktunk meg ennyi zenei variálást egy Cure-dalon belül... A szöveg is ragyogó: Robert szertelen jókedvvel énekel az Arisztomacskák inspirálta Szerelmacskákról, ám a szövegbe több olyan áthallást is bele lehet képzelni, ami az együttes aktuális helyzetére vonatkozhat (pl. "dobjuk ki az eddig általunk ismert összes dalt", "ez egy áruló dolog", de ugyanakkor "hogy is hagyhattunk ki egy ilyen ostoba dolgot, mint ez?"). A dallal nagyon mostohán bánnak koncerteken (nem lehet persze könnyű eljátszani), néhány 1984-es és 1987-es felcsendülés után évtizedünkben vették elő párszor: először nyitódalként 2001-ben egy párizsi fellépésen, majd 2004-ben és 2008-ban többször is. Porl ismételt kiválása óta szinte mindig felcsendül, a Reflections-koncertek mellett a Bestivalon is. Hallhattuk 2016-ban a Budapest Sportarénában is. Az első kereskedelmi sikere az együttesnek, amellyel az angol Top10-be is bejutnak, nem is érdemtelenül: kicsattanóan jókedvű, incselkedő, bravúros hangszerelésű dalról van szó, ami nemcsak az aktuális nagylemezről, a Japanese Whispers-ről lóg ki, hanem még a következő, The Top című lemezen is hatalmas teljesítmény lett volna. Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, azt hittem, kb. nyolcast adok a dalra, most pedig én vagyok a legjobban megdöbbenve magamon, hogy ez akkora tizes, mint a ház. 10/10

Instrumentális dal, a Seventeen Seconds album nyitódala. Már az első másodpercekben világossá válik, hogy a korábbi albumok hangzása a múlté lesz: az introként funkciónáló A Reflection egy hűvös, kimért, meglehetősen vésztjósló alkotás, amelyben a szintetizátoré a főszerep. Ismétlődő elektronikus zajokkal kezdődik, majd elindul egy méltóságteljes zongorajáték, amelyet basszusgitár kísér, azaz szinte mintegy bemutatkozik a két fiú, a billentyűs Matthieu és a basszgitáros Simon. A dal közepén, a kiállásnál érdemes kissé beleveszni a háttérzajokba, amik ha erősebbek, akkor akár egy horror filmzenéje is lehetne a dal, így viszont "csak" egy komor, méltóságteljes, szépséges intro egy hasonló jelzőkkel illethető lemezhez. Koncerten néha-néha játszották 1980-ban, ott a zongorát kitartott szintetizátor helyettesítette, és az amúgy sem hajat tépő ritmus végletekig lelassult, így fokozva a dal nyugtalanító félelmetességét. 2011-ben sem feledkeztek meg róla a Reflections-koncerteken. 9/10

Ma a Cure történelmének egyik legérdekesebb, ugyanakkor egyik leginkább alulreprezentált évébe időutazunk, 1991-be. Elkészült a Picture Show videókazetta, már fortyog az üstben a Wish album, még szó van a később végül ki nem adott Music For Dreams címet viselő instrumentális lemezről, és még egy díj is becsusszan a Music Awardson... ráadásul itt még úgy tűnik, hogy a The Big Hand fel fog kerülni az új nagylemezre...

Az A Letter To Elise kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots harmadik lemezén a hatodik szám. Uralkodó basszusjátékkal indul, mint a Just Like Heaven, vagy a 2 Late, egy kicsit ezzel "archaikussá" téve a dalt az ennél melankólikusabb Wish-korszakban. A gyors tempójú dob nem annyira kemény és pontos, mint az említett dalokban, és ami érdekes, hogy a dal bizonyos részleteit Boris "agyoncinezi", azaz megállás nélkül üti a cintányérokat. Ez főleg a dal hódító gitárrészleteinél feltűnő, de néhány szövegrész alatt is megtalálható. Perry szintetizátora csak a dal vége felé tűnik fel. A dal viszonylag hirtelen ér véget, ami ekkortájt még nem annyira volt divat Cure-éknál... A szöveg  témáját tekintve meglehetősen tipikus (egy sellőlány lehúzza a mélybe Robertet), ám szóhasználatában kifejezetten tetszetős, ötletes. Koncerten természetesen soha nem játszották (bár ott valószínűleg működött volna). Nem a legemlékezetesebb dala az 1992-es időszaknak., de kellemes hallgatnivaló 7/10

A Three Imaginary Boys és a Boys Don't Cry lemezen is szerepel, mindkettőn tizenkettedikként. Levert gitárhangokkal kezdődik (hasonlóakkal, mint amilyennekkel az Another Day végződik), majd elindul egy középtempójú, rezignált dob, és alatta a basszusgitár, ami igazából a versszakok alatt válik meghatározó hangszerré. Dempsey ragyogó basszusjátéka itt már egyértelműen a későbbi, Simon-korszakot idézi, nem is csoda, hogy a dal máig óriási kedvence az együttesnek. A lustán poroszkáló dal egyik legemlékezetesebb része az ódon, félelmetes gitárszóló a dal kb. kétharmadánál. A nyugtalanító, néhol kifejezetten ijesztő szöveg is teljes egészében a pár évvel későbbi Cure-t idézi. A dal tehát - meglepő módon - hatalmas koncertklasszikus, mindössze a 90-es és 98-as fesztiválfellépéseken és a Dream Tour-on nem játszották. Az első három magyarországi fellépésen is volt, csak 2016-ban maradt ki. Az első album egyik legemlékezetesebb, leginkább a későbbi albumokat idéző dala, amelyet akár Simon is játszhatott volna. 8/10

Instrumentális dal, a Primary kislemez B oldalas száma, a Join The Dots első CD-jén a hetedik szám. Ugyanabból a jammelésből származik, amiből a Primary, ám ez azzal ellentétben lassú, mély, szöveg nélküli alkotás. Simon basszusgitárja a főszereplő, Robert szólógitárja és a csak a cineléssel jelen lévő dob ezúttal háttérbe szorul. A Joy Division-hatás teljesen egyértelmű ebben a ritmus nélküli hangfolyamban, ami kétségtelen hangulatossága ellenére is igencsak rejtélyes, hogy hogy kerülhetett kislemezre. Némi rosszindulattal mintha egy basszusgitár-behangolást hallanánk egy próbán, vagy mintha koncerten két szám közti rövid, monoton, minimalista basszigár-"jammelgetést" vettek volna kislemezre... Mindenesetre elmondhatjuk, hogy a Cure ilyet is csinált... Sőt, 2011-ben, a Reflections-koncerteken el is játszotta minden alkalommal! 3,5/10

A Quadplus EP-n megjelenő szám, ami 1983-ban már kész volt, de csak 1985-ben jelent meg. A Join The Dots első lemezén a tizennyolcadik szám. Az eredeti címe Shout lett volna, és valószínű, hogy a Lament mellett ez volt az egyik legelső dal, amelyet Simon kiválása, az együttes felbomlása után szerzett Robert. Eléggé úgy fest, mintha a Pornography ijesztő hangulatát ezúttal szintetizátorokkal, elektronikus hangszerekkel próbálná elérni Robert, és noha nézhetjük együttérző mosollyal is a porig rombolt együttes elektronika felé elindulását, nem szabad elhallgatnunk, hogy egy igen ügyetlen hangszerelésű, kopogó, demószerű dalról van szó. Robert sem könnyíti meg a dolgunkat, és akkor igencsak finoman fogalmaztunk, ugyanis annyira vonyítva, a hangját dobálva énekel - főleg a dal címét énekli így - hogy azt a legkomolyabban mondva pokoli nehéz végighallgatni. Ilyenkor mindig a To The Sky ugrik be, amit Robert meg nem érzett elég jónak ahhoz, hogy akár egy kislemezre is rákerüljön... A New Day mindenképpen az egyik legrosszabb dala az együttesnek. 2/10

A Bloodflowers negyedik dala. Az album többi dalához képest kifejezetten lendületes gitárriffekkel indul, majd a dob beindulásával és a szinte felszabadult basszusjátékkal nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a rendkívül sűrű, homogén albumnak a slágerdalával van dolgunk. Az első versszak előtti gitárrész szinte a Wish B-oldalasait juttathatja eszünkbe. Azért persze iszonyú sűrű a hangzás, Roger pl. mintha egy orgonán (!) játszna, amiről - ezen az albumon sokadszor - az Oasis zenei megoldásai juthatnak eszünkbe. A dalnak még refrénje is van, és minden szempontból slágeresebb, mint az európai piac első kislemeze, az Out Of This World. A szöveget szinte játékosan énekli Robert, pedig ismét a búcsú a téma, a siker, amelytől szinte könnyedén vesz itt búcsút az énekes... A dalt végigkísérő nyitó gitárriffeken kívül még Roger orgonaszólója a dal legemlékezetesebb része. Ez a dal a Bloodflowers-korszak egyik nagy túlélője: a Dream Tour után elég sokszor játszották 2004-ben és 2008-ban is, talán csak 2002-ben, és 2005-ben hanyagolták némiképp (természetesen 2002-ben a Trilogy-koncertek kivételével). Így viszont mindjárt ki is maradt mindkét magyarországi fellépésből. Egy kicsit kilóg a dal a rendkívül egységes hangulatú albumról (inkább hangulatában, zeneileg kevésbé), de természetesen így is egy kifejezetten korrekt dalról van szó. 7/10

Ma ismét visszarepülünk a Disintegration-időszakba. A kérdezőalany Robert és Smion. Jónéhány gondolat a Disintegration dalairól, de még a Foxy Lady, az Ariel vagy a Do The Hansa is szóba kerül. Az egyik leginformatívabb interjú.

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me album tizenkettedik száma. Már a két évvel későbbi Plainsongot idéző teátrálissággal kezdődik: hatalmas ívű, szinte üstdob-szerű, lassú ritmusszekció és szépséges szintiszőnyeg adja az alapját a finom gitárokkal dúsított dalnak. A hosszú instrumentális nevezetésben később egy újabb szinti - ami itt kissé furulyára emlékeztet - játszik egy vezérdallamot. Később Robert eleinte halk, visszafogott, később pedig kinyíló, hangossá váló éneke alatt újra megismétlődik ez a zenei összeállítás (tehát először "furulyadallam" nélküli, majd "furulyadallamos" rész), amiről ismét a Plainsong és a "most nem gitáros-most gitáros" rész ugorhat be. A szöveg egy tiszta, egyszerű, őszinte könyörgés a gyengédségért. Csak 1987-ben játszották, minden alkalommal a második ráadás első számaként. Noha nem olyan jó (és nem olyan híres) szám, mint a Plainsong, már szinte előrevetíti azt - a mozaikszerű Kiss Me Kiss Me Kiss Me albumon pedig az első igazán szép ballada. 8/10

A COGASM nevű projekt dala, amelyben Robert mellett Jason, és Reeves Gabrels található. A projekt mindössze egyetlen dal erejéig állt össze, az Orgazmo (Spermafiókák) című filmhez készítettek dalt, nagyjából az ugyancsak külsősökkel elkészített Wrong Number elkészítésének időszakában. Az A Sign From God elektronikus alapú dal, amelyet bővérű gitárokkal dúsítottak, de van itt szkreccselés, furulyaszóló, női és férfilihegés és torzított Robert-ének. Mintha a Garbage aktuális hangzását próbálta volna belőni ez a félig elektronikus, félig gitáros formáció. A nem igazán fülbemászó, viszont kissé idegesítő hangzású dal aztán különösebb nyom nélkül ér véget, így az A Sign From God-ot elkönyvelhetjük Robert elektronikával való próbálkozásának egyik újabb nem igazán meggyőző produktumának. 5/10

A The Caterpillar kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots első lemezén a tizenhetedik szám. A korszak legtáncosabb, "legdiszkósabb" dala, leginkább a The Upstairs Room-ra emlékeztet. A korszak ikonikus, irreálisan magas dúdolása ebben a dalban is hallható, vissza-visszatérően, ami hallható a kislemez másik két dalában, vagy például a Bird Mad Girl-ben is. A húzós, Blondie-s basszus és a friss dob adja a dal gerincét, a gitárok és a szintik viszonylag háttérbe húzódnak. A szöveg az egyik első fuvallata a hedonista, ezerszínű képekkel telezsúfolt Kiss Me Kiss Me Kiss Me-időszaknak (!). Egy kicsit még "vékony", de egy igazán vérpezsdító dal, amire lehet egy jóízűt táncolni. 6,5/10

Egy ilyen szomorkás, őszies jellegű napra mi más is illhetne jobban, mint egy gyönyörű, törékeny instrumentális dal? A Lost Wishes négyszámos kazetta (!) az egyik legérdekesebb kiadványa az együttesnek, amelyen a Wish-korszakban született, végül napvilágra nem került dalok hallhatóak, szöveg nélkül. Elképzelhető, hogy ez lenne a korábban tervezett pusztán instrumentális lemez, a Music For Dreams... A négy dal mindegyike más-más együttestag szerzeménye, ezek közül a legszépségesebb az Off To Sleep, ami Simon munkáját dicséri. Vízcsobogással indít, majd lágy dobok érkeznek, puha, megnyugtató basszus, és gyönyörű zongorajáték, amelyet két további billentyűs, egy éles hangot játszó szinti és egy magasztos szintiszőnyeg kísér. Az igazi Wish-hangulatú gitár csak ezután jön, kikerekítve így egy megejtően gyönyörű, intim hangulatú dalt. Kicsit talán a Sugar Girl zenei megoldásai ugorhatnak be, ám itt sokkal több a lélek, és sokkal bukolikusabb a hangulat. A dal végén aztán újra visszajön a tenger morajlása, ezzel zárul a dal. Érdekes belegondolni, hogy akár néhány soros szöveggel is mekkora Cure-klasszikus válhatott volna belőle. A Cure egyik rejtett gyöngyszeme. 9,5/10

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me album tizenhetedik dala. Vésztjósló basszusgitárhangokkal és szaxofonokkal indít, majd egy vérfagyasztó sikoly után egyértelművé válik, hogy a Give Me It három évvel későbbi reinkarnációját hallhatjuk újra. Kőkemény, agresszív belepörgetésekkel tarkított dobolás, faék egyszerűségű, Kinks-et idéző basszusjáték, dühödt gitárhangzás, és neurotikus Robert-ének jellemzi a dalt. Az őrjöngő kirohanásról Robert eleinte szemérmesen csak annyit mondott, hogy egy hozzá nagyon közel álló személyről szólt, aztán később már nem is titkolta, hogy Lol-ról szól az alkotás. Az támadó hangulat néha kissé komikusba csap át, főleg a végén a dal címének hajlítgatásokkal tarkított kiéneklésekor, de a "haszontalan vagy és csúnya! haszontalan vagy és csúnya!" sorokkal is nehéz mit kezdeni. Mindenesetre érdekes lehetett 1987-ben Lol-nak minden este játszani ezt a dalt... 1987 után a Lol-féle pert követően, 1993-ban reaktiválták a dalt (ráadásul meglepetésre koncertnyitó számként), azóta pedig szórványosan - 2004 kivételével - minden évben felbukkant, egészen 2008-ig - azóta nem játszották, feltehetőleg azért, mert Lol és Robert ismét jóban van. 2005-ben Szegeden is hallhattuk. Nem a Cure történetének legfényesebb pillanata ez a dal. 5/10