Push / Lökd!

2010.05.20. 09:00

A The Head On The Door ötödik száma. Egy erős dobhanggal és cinnel indul, valamint egy hódító, dallamos gitárdallammal, aztán jön Simon basszusjátéka, és máris beindul egy gyors tempójú, energiától, jókedvtől kicsattanó alkotás, amelyet Lol zongorajátéka tesz még emelkedettebbé, simulékonyabbá. Az instrumentális bevezetés kifejezetten hosszú, a szöveg pedig meglehetősen rövid, és meglepően agresszív, Robert szerint az oktalan gyűlöletről szól.  Fényes koncert-története van: 1985 és 1986 után - egy 1989-es fellépést leszámítva - 1995-ben reaktiválódott jelentősen, és azóta - talán már mondani sem kell; a Dream Tour kivételével - szinte minden egyes alkalommal felcsendül. Szegeden is volt, a 2011-es Bestival koncertlemezre is felkerült, és 2016-ban is eljátszották a Sportarénában - érdekesség, hogy az elmúlt években valamiért mindig az Inbetween Days követi a setlistben. Erőteljes, "tökös" dal, a 2005-ös DVD egyik csúcspontja. Nekem valamiért nem túl nagy kedvencem: túlzottan táncdalos, mintha csak instrumentális dalként készült volna el, és a szöveget csak úgy utólag odahányták volna a közepébe. Ezzel együtt a dal erényeit én is elismerem, de nekem túlzottan is összekötődik az ezután következő, még ennél is idétlenebb The Baby Screams-szel. 6/10

Dredd Song / Dredd-dal

2010.05.19. 09:00

A Dredd bíró filmzenéjéről származó alkotás 1995-ból, a Join The Dots harmadik lemezén a tizenkettedik dal. A Cure-tól merőben szokatlan hangszerelésű és üzenetű dal. Elektronika és nagyívű vonószenekar találkozása, amelyben csak a szellős dobjáték, Parry háttérbe húzódó gitárjátéka és a már ezen a héten is említett csilingelős effekt emlékeztet az együttestől megszokott hangzásra. A még meglepőbb pedig a dal témája: hatalmas ívű, erőt adó, "soha ne add fel"-jellegű szövegeket hallhatunk, kicsit a Fight üzenete ugorhat be. Ilyen szöveget a U2-tól várna az ember; természetesen nincs gond a pozitív, lelkesítő hangvétellel, mindenesetre ebből a szempontból erősen kilóg az életműből ez a dal. Minden adott tehát egy remek, himnikus dalhoz, de sajnos mégsem igazán áll össze koherens egésszé az összhatás. Robert szerint a nagyszabásúnak induló produkció inkább bombasztikus, fellengzős lett, és egyet kell vele értsünk. Ezzel együtt élvezhető dal a Dredd Song, de sokkal több van benne egy jóindulatú hatosnál. 6/10

A Boys Don't Cry kislemez B oldalas dala, a Boys Don't Cry album második száma, a Join The Dots első CD-jén a második szám. A korszak szokásos posztpunkos gitárhangzásával kezdődik, majd beindul a belepörgetésekkel tarkított Lol-féle dob, és Dempsey hangulatos basszusjátéka. Kifejezetten gyors dal, érdekesség, hogy a demója jóval lassabb, ezáltal vésztjóslóbb hangulatú is volt. Robert szerint olyan a dal, mintha a Roxy Music találkozna az XTC-vel. A dal második felének elején egy kifejezetten élvezetes (és szerencsére rövid) gitárszóló is hallható. Robert két szólamban énekli az elidegenítő, néha kifejezetten érthetetlennek tűnő képzettársításokat tartalmazó sorokat. 1979-ben és 1980-ban előszeretettel játszották koncerteken, aztán 2011-ben a Reflections-koncerteken is felcsendült. Tipikus korai Cure-dal, szerethető, gyors, ám minden különösebb mélység nélküli. 6,5/10

Sirensong / Sziréndal

2010.05.17. 09:00

A 4:13 Dream album ötödik dala. A gyors dalokkal telepakolt albumon az egyik "lassú" szám az Underneath The Stars mellett. Meglepően kellemesen, gitáraláfestéses keringőritmussal kezdődik, és meglepetésre még zongora is hallható benne (valószínűleg Robert játszhatta fel a dallamot a stúdióban, szintis hiányában). Még a szokásos csilingelések (lásd még Pictures Of You eleje, plusz még jópár dal) is feltűnnek pár másodpercre. Jason erőtlen dobolása is jól illik a dal lusta ritmusához. A refrénnél aztán beugorhat, hogy melyik dal reinkarnációját hallhatjuk: a refréndallam - és a dal maga is - emlékeztet a Jupiter Crash-re. A dal élvezetesen halad a második versszak után is, majd a második refrén után hirtelen és lehangolóan véget ér, helyet adva az innen következő negyvennyolc darab egyentucat rockszámnak. A dal csonkasága sajnos sok mindent eszünkbe juttathat az ihlethiánytól, a demószerű összehányásig, mindenesetre könnyen lehet, hogy egy Cure-klasszikust sikerült tönkretenni a dal félbevágásával. Koncerten egyelőre csak 2008-ban Rómában játszották. Az egyik legjobb szám a 4:13 Dream-en, a lezárása miatt mégis az egyik legidegesítőbb. És ilyen merénylet után még nyugodtan szemreolvashatjuk a Jupiter Crash-utánérzést is. 5/10

Hűséges olvasónk, Closedown volt olyan kedves, hogy néhány interjút lefordítson, ezzel újra olvasnivalót adjon a Cureous vasárnapi olvasóinak! Az első általa lefordított interjú a HUMO nevű belga magazinból származik, és 1989 áprilisában készült. A fő témák Lol, a pénz, a dél-amerikai rajongók, a Pet Shop Boys, és feltűnik egy szó erejéig a leendő budapesti koncert is, igaz nem igazán hízelgő kontextusban...

More Than This / Több Ennél

2010.05.14. 09:00

Az X-akták filmzenéjéhez készült dal, 1997-ből, a Join The Dots negyedik CD-jén a hatodik dal. Ez is egyike a Cure kilencvenes évek végi elektronikával kokettáló dalainak; sőt, Robert bizonyos szempontból itt megy a legmesszebb, hiszen itt egy rövid szólót leszámítva tökéletesen gitármentes szintipopmelódiát hallhatunk. A hosszas instrumentális felvezetés, a poroszkáló dobok, a középtempónál lassabb hangszerelés és a visszafogott Robert-ének már mintha a következő lemez, a Bloodflowers hangulatát vetítené elő. A töketlen szintidobokat leszámítva egy kifejezetten kellemes alkotásról van szó, Robert ezúttal jó érzékkel nyúlt a szintetizátordallamokhoz, habár a saját bevallása szerint a dallam inspirációját egy Hacsaturján-balettből szedte. Nem véletlen, hogy csak Smith nevét említem végig a bejegyzésben, mert ehhez a dalhoz semmi köze nincs az együttes többi tagjának, Robert segítségére mindössze Paul Corkett producer volt a dal elkészítésében. Szép, relaxációs szintipop-dal, kellemes színfolt a kilencvenes évek végét jellemző túlhangszerelt, az elektronikát a rockzenével általában ügyetlenül egyesítő Cure-dalok között. 7,5/10

Before 3 / Három Előtt

2010.05.13. 09:00

A The Cure album harmadik száma. Mindenfajta bevezető nélkül indul bővérőű középtempójú rockszámként. Ezután a versszakok alatt Simon basszusjátéka az uralkodó, majd a refrénre visszatér a csörömpölés, ami a gitárok mellett Jason cincinező dobolásában hallható. Sajnos a refrén végén az "alive" szó kiéneklése nagyon idegesítő, és általában, ez az egyik első dal, amelyben felszínre jut az újkori Cure trendje, miszerint Robert rémülten próbálja túlüvölteni a rosszul kevert, rokkerkedő-csörömpölő hangzást. A szöveg viszont egyértelműen javít a fárasztó hangszerelésen: szépséges, átélhető képekkel, ellepontozás nélküli pozitív emlékeket jelenít meg. Koncerten csak 2004-ben játszották ezt a dalt, de annyira beleillik az újkori Cure-ba, hogy szinte az az ember érzése, hogy bármelyik koncerten előkerülhet újra. Update 2014: ez a visszakerülés végül 10 évvel később, egy sokkal színesebb felállással valósult meg; a szórványos 2014-es Cure-koncerteken kifejezetten gyakori vendég volt ez a dal, majd 2016-ban az európai koncertszakaszra is előkerült. 5,5/10

Sugar Girl / Édes Lány

2010.05.12. 09:00

A Just Like Heaven kislemez egyik B oldalas dala, a Join The Dots második lemezén az ötödik szám. Az első hangok azonnal visszarepítenek minket a Japanese Whispers-The Top korszak gyerekdalai világába, habár a dal tekinthető kicsit a kortársának számító The Perfect Girl kistestvérének is. Csak billentyűsök hallhatók a dalban (a dobon kívül), még a basszust is zongora adja. Ez a hangszer uralkodó a dalban, amely egy kellemes, kicsit gyerekdal-altató jellegű szintihanggal felelget egymásnak. Ez az altató-jelleg végigkíséri a dalt, hiszen több szintihangszín is az ilyesfajta felhúzható játékokra enged asszociálni. A szövegek alatt hallható még a Cureous olvasóinak a kedvenc szava, a szintiszőnyeg is. A cukormázos-infantilis alkotáshoz jól illik Robert szövege, habár 'az arc nélküli őrjöngés' képe talán kicsit összetöri a szándékoltan óvodás hangvételt. Szerethető, de egy kicsit túl idétlen alkotás - van viszont egy remek (az eredetinél szerintebb jobb) feldolgozása a Perfect As Cats lemezen, egy Buddy nevű úriembertől. 6/10

A Bloodflowers harmadik dala. Lassú, egzotikus dobokkal indít, ám aztán a torzított gitár, és a méltóságteljes dobjáték egyértelművé teszi, hogy ez a dal sem fog kilógni a Bloodflowers album hangulatából. Lassan poroszkáló, rezignált alkotás ez, a lemezre jellemző dús hangszereléssel, élvezetes szintetizátorjátékkal, ami azonban csak a dal utolsó másodperceiben "tolakszik" az előtérbe (ez a dal legemlékezetesebb része), amúgy csak megágyaz a gitárokkal kialakított hangzásnak. A refrén alatt megbújó zongora nagyon szép, és valószínűleg itt ugorhat be, hogy itt a Homesick 2000-es verzióját halljuk, több gitárral, és szenvelgő helyett inkább bölcselkedő szövegekkel. Robert filozófikus sorai  valahogy a végső megállapodást, a beérkezett végső nyugalmat és bölcsességet sugallják, és furcsa elgondolni, hogy ezek után jópár évvel még megírta a Taking Off-ot, vagy éppen a Freakshow-t... A Dream Touron ezt a dalt játszották el a legkevesebbszer (13-szor), és utána már csak a Trilogy koncerteken bukkant fel. Kevésbé jellegzetes, viszont nagyon "kellemes" dal esős őszi reggelekre. 7,5/10

Return / Visszatérés

2010.05.10. 09:00

A Wild Mood Swings tizenegyedik dala. A dal egy három és fél perces őrület, a most következő jellemzésben a felét se tudom leírni a túlzsúfolt hangszerelésnek. Egy telefonrögzítő hangjával kezdődik, aztán azonnal indul Robert hangja egy akusztikus gitár kíséretében. Az első két sor után elindulnak a dobok és a kicsit komolyabb, effektszerű gitárhasználat, majd a negyedik sornál megjelenik a basszusgitár. Az ötödik sor után tűnnek fel először a fúvósók, majd a hatodik sorban szólal meg először a régieskedő szintetizátor A refrénre aztán a fent említett fúvósok (sajnos soha nem tudtam különbséget tenni a szaxofon és a trombita között - bár itt valószínűleg egy rafinált szintihangszínről lehet szó) egyszerűen megőrülnek, egy fékjevesztett big band érzését adják, miközben Robert kicsattanó jókedvvel, a hangját dobálva énekli a dal furcsa sorait (ha valaki megkérdezi, hogy melyik Cure-dalban szerepel a sztriptíz, a kókuszdió-jég, a PVC, a rosszul időzített TV, a Stolichnaya, valamint a híres acidzenekar, a Banco De Gaia, akkor ne tétovázzon rávágni, hogy a Return-ben). A második versszakra jön be az első olyan gitárhang, ami legalább nyomaiban emlékeztet az együttes Wild Mood Swings előtti korszakára, de ezzel sem bíbelődnek sokat: máris jön a következő refrén, és a sivító fúvósok a végletekig fokozzák a dal hedonizmusát, jókedvét, életerejét. A második versszak után egy rendkívül élvezetes (és rövid) gitár-szinti-fúvós szólót hallhatunk, de továbbra sincs megállás, a refrén újra elsöpör mindent. Ha abból indulunk ki, hogy a Cure igazi ereje a monoton, ismétlődő, lassan kibomló zenei kompozíciókban van, akkor ez az őrült váltásokat tartalmazó, agyondúsított hangszerelésű alkotás a leginkább nem Cure-os Cure-szám. És akkor még nem is emeltem ki a Robert által kitalált eszement dallamot, a "prisoner of PVC" kiéneklése kb. leírhatatlan, érdekes lenne tudni, hogy mi vezette rá Robertet, hogy hirtelen egy amúgy is emelkedő dallamot hirtelen egy oktávval feljebb kezdjen el folytatni... A szöveg természetesen tökéletesen illik a hedonikus, tempós zenéhez: ezerszínű, túlfestett képek vibrálnak szinte a szemünk előtt, nagyjából mint a Mint Car klipjében. Koncerten - a Wild Mood Swing sok más dalához hasonlóan - csak 1996-ban játszották. A dal nagyon erős visszakacsintás a Kiss Me Kiss Me Kiss Me korszakra (könnyen beugorhat róla pl. a Why Can't I Be You?) - ám valahogy annyira nem kerekedik ki, túlzsúfolt marad. Ezzel együtt egy nagyon szórakoztató, üde színfoltja a Wild Mood Swings-nek. 8/10

A Taking Off és az Alt.End kislemezek egyik B oldalas dala. Már a cím is vicces visszautalás a legsikeresebb korszakra, ám a dal semmilyen elemében nem emlékeztet az 1987-es nagy sikerre. Ez egy lassú, elgondolkodtató (és egyébként igencsak rosszul kevert) alkotás, előtérben szóló rezignált basszusgitárral, és lebegő akusztikus gitárhangzással. A refrénnél kissé összetörik az addigi kellemes összkép; az akusztikus gitárt egy náthás hangú torzított gitár váltja fel, ráadásul Robert sajnos ordibálni kezd, és ez 2004-ben már a Cure legsúlyosabb problémái közé tartozott (a helyzet azóta csak rosszabbodott). Innentől már nem tud visszatérni a dal a kifejezetten jó kezdéshez, Robert egyre többször kiabál, és végül nem tud a dal elmozdulni a kiindulópontjáról. A szöveg nem rossz, a címben megfogalmazott problémát fejti ki, és szerepel benne a Cure történelmének legérthetetlenebb sora ("When and if I ever did is never who"). Poén a végén az újabb visszautalás a Why Can't I Be You?-ra. A refrén miatt sajnos nem lóg ki a dal a 2004-es fárasztó B-oldalasok sorából (a Fake a kivétel). 5,5/10

Fire In Cairo / Tűz Kairóban

2010.05.06. 09:00

A Three Imaginary Boys tizedik, a Boys Don't Cry kilencedik száma. A korszak "legkellemesebb" dala a Boys Don't Cry mellett: néhány másodpercnyi gitárhang után elindul egy kifejezetten táncos, kellemesen pörgős alkotás, remek Dempsey-féle basszussal megágyazva. A versszakok alatt a gitárok csak épphogy vannak jelen, a basszus és a dob az uralkodó, már kissé a későbbi Cure-t elővetítve. Aztán a dal felénél hallható egy leginkább Shadows-t idéző gitárjáték, ami tovább növeli a dal komfortos érzetét. A szöveg költői, kissé túlbonyolított (főleg a Three Imaginary Boys-korszakhoz képest), vicces a Y.M.C.A.-re, vagy a D.I.S.C.O.-ra emlékeztető betűzés (F.I.R.E.I.N.C.A.I.R.O.). A dal egyetlen hibája, hogy kifejezetten hosszúnak tűnik, noha nincs három és fél perc sem; az utolsó percre elfogynak az ötletek. 1981-ig folyamatosan játszották koncerteken, majd - némi meglepetésre - a Prayer Touron tűnt fel újra. Ezek után alkalmanként játszották évekig - általában csak néhányszor egy-egy turnén - aztán 2007-től újra reneszánsza kezdődött, azóta szinte minden fellépésen felcsendül. Magyarországon nem hallhattuk, bár Szegeden lehetett volna rá számítani. Ez talán az egyetlen olyan Cure-dal, amit nagyon könnyen el tudnék képzelni mondjuk a "Hangulat" zenekartól a Római-parton egy meleg nyári estén. És ezt pozitív jelzőnek szánom. 8/10

Out Of Mind / Elment Az Eszem

2010.05.05. 09:00

A Lullaby és a Fascination Street kislemez B oldalas dala, a Join The Dots második lemezén a tizenegyedik szám. Erőteljes, ám szellős dobokkal kezdődik, és noha a torzított gitárokat halljuk uralkodónak, mégis egy monumentális szintipop-alkotásként indul a dal, amelyben gitárok és basszusgitár is hallható. A hosszú felvezetés szintetizátordallama engem kifejezetten a Bonanza Banzai-ra emlékeztet. Később aztán végleg átveszik a hatalmat a gitárok, és egy komor, ám mégis sodró alkotás kerekedik ki a dalból. Kicsit olyan, mintha a Fascination Street demójából lett volna egy Fascination Street, és egy másik irányba indult ötletből pedig az Out Of Mind. A szöveg bravúrós, főleg a 'menagerie-imaginary' rím ötletes, és a fent említett állatkert ('menagerie') mellett feltűnnek a kísérleti patkányok és a makimajmok is... Noha a dal kissé elveszik a Disintegration-korszak zseniális B-oldalasai között, ám így is igencsak figyelemreméltó alkotásról van szó. 7/10

A Galore című gyűjtelményes lemezhez készített új szám 1997-ből. Szokatlan körülmények között született dal: Robert egyedül vette fel, az együttesből mindössze Jason volt jelen, a rendkívül hangsúlyos gitárt pedig Reeves Gabrels, David Bowie gitárosa játsza. Hallatszik is az "idegenkezűség" a dalon: már kezdésként egy kissé idegesítő, amolyan a "gerincünkön végigfutó" elektronikus effekt hallható, amely aztán végig is kíséri a dal mind a hat (!) percét. Ahhoz képest tehát, hogy a könnyed, jammelgetős Wild Mood Swings-korszak után vagyunk, itt egy elég súlyos attakot hallhatunk: súlyos, tömény gitárhangzás, erős, kissé tolakodó elektronika, amelyet a dalt végigkísérő zongoratémák sem tudnak enyhíteni. A szöveg jellegét tekintve még egyértelműen az 1996-os korszakhoz tartoznak, élénk, ezerszínű, kapkodó képeivel. A hosszú, gitársikálós, kifejezetten tömény dal természetesen nem kislemezre való (ezzel a dallal promotálta Smith az 1997-es best of lemezt, a Galore-t), de ez a Cure-t sosem zavarta. Koncerten végig játszották 1997 és 1999 koncerteken, aztán nyolc év szünet után 2007-ben reaktiválták, mintha mi sem történt volna: azóta szinte minden fellépésen felcsendül, 2016 Budapest sem volt kivétel. Szokatlanul sok mix a kislemezen, szinte epilepsziába fordulóan villódzó, agyonvagdosott videoklip: a Cure ismét megpróbált egy kicsit "modernkedni" az elektronika és a rockzene összeházasításával (mint a kilencvenes évek végén többször is; World In My Eyes, A Sign From God, More Than This), de ezúttal is felemás volt az összkép. Szerencsére a Bloodflowers nagylemez aztán visszatalált a Cure eredeti értékeihez. 6,5/10

The Caterpillar / A Hernyó

2010.05.03. 09:00

A The Top hatodik száma, és kislemezen kiadott dala. Egészen szürreálisan kezdődik: villámgyors zongorafutamok, kasztanyetta, és a háttérben Robert részegesnek tűnő gajdolászása hallatszik az első másodpercekben, majd hidegrázós, disszonáns hegedűhangok és afrikai jellegű kézidobok után Phil basszusával és Robert dúdolásával kialakul egy furcsa, idétlen, kicsit mégis valahogy szenvelgő dalocska. Robert is nagyon viccesen, "dadogva" kezdi a dalt, amelynek fő gerincét Andy önfeledt kézidobolása mellett az ezúttal már szép aláfestő dallamot játszó hegedű (!), valamint az éppen az együttesbe visszatérő Porl visszafogott akusztikus gitározása adja. A refrének alatt Lol zongorajátékát is hallhatjuk, de a dal teljesen "nem-evilági" kezdését is mégegyszer megismétlik a dal vége felé. A szöveg Robert szerint a reményről szól, szerintem inkább a változásról (egy hernyólány "átváltozása" lepkévé), amely ezúttal rendkívül jól illik az együttes ezidőbeli teljesen felforgatott felállásához. Meglepő módon csak 1984-ben játszották koncerteken, azóta csak az MTV unplugged műsorban, 1991-ben csendült fel. Aztán még ennél is nagyobb meglepetésre 2011-ben elővették, és nemcsak a Reflections-koncertekre, hanem még a Bestival-ra is, magyarán egy koncertlemezre is felkerült! Sőt, azóta kirobbanthatatlan a setlistből. Noha a dalt slágernek szánták, a szürrealitása miatt nem lett az; később Robert is azt nyilatkozta az Inbetween Days kapcsán, hogy "ez akár a The Caterpillar is lehetett volna": azaz egy erőtől duzzadó, kicsattanó, ragyogó felállásban felvett dal is kerekedhetett volna a Hernyóból. De nem az lett, hanem az éppen sötétségből a fénybe tartó úton a pszichedéliában megmerítkező, rendkívül izgalmas felállású együttesnek egy emlékezetes, szeretnivaló momentuma. A Mixed Up CD-n található verzió sem marad el az eredetitől. 8,5/10

A 4:13 Dream tizedik dala. A lemez többi dalához képest elég meglepően kezdődik (lágy gitárhangokkal, sőt, szintetizátor-effektekkel), és később a versszakok elindulásakor sem lesz olyan agyzsibbasztó a hangszerelés, mint a többi 4:13 Dream dalnál. Robert furcsán tagolva, kissé hadarva énekel, némiképpen a Wild Mood Swings-korszakban játékos énekstílusát utánozva. Sajnos ezúttal is csak a refrénig reménykedhetünk, azt ezúttal is nehéz végighallgatni; Robert még mindig úgy gondolja, hogy jó ötlet tőle, ha áriázik, és féktelen jókedvvel dobálja össze-vissza a hangját... A szöveg jó: egy kis fénysugárról szól az idősödő rocksztár életében... Egyelőre csak a 2008-as római koncerten játszották. Nem igazán jó szám, de a fárasztó 2008-as lemezről még így is inkább felfelé lóg ki. 6/10

The Figurehead / A Szoborfej

2010.04.29. 09:00

A Pornography ötödik dala. A monoton, dinamikátlan, tipikus Pornographys dobok pergetésével kezdődik, majd elindul egy középtempós, gyászos alkotás. Simon basszusa gyorsan megfesti a korszak koromfekete zenei hátterét, Robert teret ölelő gitárját pedig azóta is próbálják leutánozni a dark-góth zenekarok. A dal igazán emlékezetes, visszatérő, szívszaggató része a folyton változó, néhányhangos, panaszos gitárjáték a versszakok végén. És ez elég is több, mint hat percre: költői, elvont szöveg, a gyomorremegtető dob és basszus, és ez a gyönyörű gitárhangzás a Cure legemlékezetesebb, leginkább ikonikus dalai közé emeli a The Figurehead-et. A szöveget nem könnyű lefordítani, már a címet sem, amelynek nincs is sok köze a dalszöveghez. Már 1981-ben is játszották, aztán 1982-ben - némi meglepetésre - ezzel a dallal kezdődtek a koncertek (sőt, a teljesen átalakított együttessel 1983-ban is!). Ezek után pedig rendkívül érdekes a dal koncert-históriája: végig ugyan soha nem játszották egy turnén sem, de szinte mindig (az 1985-ös The Head Tour kivételével) előbukkant a setlistben, mintegy "csemegeként". 1992-ben fel is került a Paris koncertlemezre, ott is nyitódalként. A magyarországi koncerteken nem hallhattuk. Rendkívül emlékezetes, súlyos, mély nyomot hagyó, költői alkotás. 9/10

Cut / Vágás

2010.04.28. 09:00

A Wish tizedik száma. Már 1991-ben játszották Away címmel, és aki akkor hallhatta azt a verziót, az igencsak meglepődhet. Az Away egy szinte kellemes, középtempójú, bánatos dalocska volt, amiből aztán a Cure megcsinálta 1992-re az egyik legkeményebb dalát. Gitárhangolással és vonósokat imitáló szintihangokkal indítunk, aztán Boris hatalmasat csap a dobokra, és elindul ez a felzaklatott, agresszív alkotás. Simon basszusa ragyogó alapot ad, ám a dal igazi hőse Porl; az ő kőkemény gitársoundja uralja a számot. A dal ezen a magas hőfokon és sebességen csörömpöl a végéig, mindössze az utolsó versszaknál van egy kis kiállás. A szöveg kicsit meglepő a zene harapósságához képest; egy szomorú dal ez a barátság elmúlásáról, mindenfajta agresszió nélkül. Koncerteken még keményebben, még gyilkosabban szól, a Show-n a kezdése szinte fojtogatóan agresszív. Koncerteken az említett 1991-1992 után után az 1997-98-as fesztiválok egyik állandó dalának számított, azóta nem szedtél elő, ami meglepő, főleg mióta Porl visszatért, akinek (noha nincs erről információm) garantáltan ez az egyik kedvenc dala. 7/10

A Thousand Hours / Ezer Óra

2010.04.27. 09:00

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me album tizenhatodik száma. Két erőteljes dobhang után azonnal elsimulhatnak az idegeink, egy gyönyörű lassú dal kerekedik ki az alkotásból. A hosszas instrumentális felvezetésben elsősorban zongorát, vonósokra emlékeztető szintihangokat és hangulatos basszusokat hallhatunk. Robert a dal felénél szólal csak meg, és itt erőteljesen kiereszti a hangját, szinte üvölt ("a szélbe"), kicsit ugyanabban a hangszínben énekel, mint a Truth, Goodness, And Beauty-ban, mégis mekkora a különbség... A szöveg egy gyönyörű sóhaj arról, hogy soha nem lehetünk önmagunk, pedig néha milyen jó lenne... Az A Thousand Hours eddig egyetlen egyszer, egy los angelesi, 1987-es fellépésen csendült fel, azóta - úgy tűnik - feledésbe merült. Szépséges dal, bár ebben az időszakban már volt jópár ilyen (pl. One More Time, If Only Tonight We Could Sleep), talán ezért is került ilyen gyorsan a "süllyesztőbe". 7/10

A Three Imaginary Boys hetedik dala, az együttes egyetlen hivatalosan kiadott feldolgozása. Az eredeti előadó Jimi Hendrix. Másban is egyedik ez a dal: nem Robert, hanem Dempsey énekli. Hosszas "szöszmötöléssel", hangolással kezdődik, mintha csak egy koncerten lennénk, csak fél perc után indul el a dal érdemi része. Tipikus hetvenes évekbeli rockzene ez, Cure-tól szokatlan visító gitárhangokkal, elkent basszussal és erőteljes, csörömpölő dobokkal. Érdekes, hogy az amúgy mindenfajta mélységet, Cure-os ízt nélkülöző szöveg a felére redukálódott. A korai Cure-koncertek után senki nem gondolta volna, hogy még egyszer előszedi az együttes ezt az általuk nagyon nem kedvelt dalt, de mégis így tettek: a Wish turné utolsó néhány állomásán felcsendült az alkotás, és - húzott szájjal bár - de eljátszották 2011-ben is a Reflections-koncerteken. Nehezen értékelhető, koncepciótlan szösszenet. 4/10

A Friday I'm In Love egyik kislemezes dala, a Join The Dots harmadik CD-jén a negyedik szám. Egy másodpercnyi gitárhangolás után azonnal indul egy kifejezetten tempós, atmoszférikus dal, remek dobokkal, emlékezetes gitárral, egyszerű basszussal, és Robert ezúttal kevésbé fülbemászó énekével. Ezzel együtt ez a szám - akárcsak a Wish korszak többi B oldalasa - kifejezetten slágeres. A csúcspont a két szólamban énekelt refrén. A szöveg egyszerű, és húsbavágóan őszinte: ezeknél a B oldalasoknál az őszinteség volt Robert egyik fő célja, és elmondása szerint sírva énekelte fel a dalt. Noha a Scared As You nem annyira zseniális, mint a többi Wish B-oldalas, de még így is könnyedén sláger lehetett az együttes valamelyik szerencsésebb koncepciójú korszakában. 7/10

Doubt / Kétség

2010.04.22. 09:00

A Faith hatodik dala. A végletekig lelassult All Cats Are Grey-The Funeral Party páros után következik, mint az album leggyorsabb, legharapósabb alkotása. Monoton, ám már a Pornography korszakot idéző belepörgetésekkel tarkított dobalap, támadó basszus, gyors "goth" gitár alkotja a dal gerincét. Robert kissé nyafogva, rémülten, tehát nem igazán agresszíven énekel, pedig a dal a szövegét tekintve a legsötétebb Pornography-agymenések méltó párjának tekinthető. A gyűlölködő szófolyamban csak a dal vége felé némi "hóóó-hóóó"-zás csempész némi elnéző mosolyt. A Doubt szinte egyedülálló különlegessége, hogy egészen 2011-ig soha, egyáltalán nem játszották koncerten, amilyen sorsra ezen a dalon kívül csak az Icing Sugar jutott az albumszámok közül (ha egy kicsit szigorúan B oldalasoknak vesszük a Japanese Whispers album dalait). Valószínűleg 1981-ben nem illett bele a gyászos, lassú, monoton dallistába, ám hogy később sem került elő jó sokáig, az már valóban meglepő, főleg, hogy egy kifejezetten gyors, koncertre való alkotásról van szó. 2011-ben aztán persze eljátszották a Reflections-koncerteken, nagy közönségsikert aratva. Jó kis dal: a Cure egyik méltatlanul háttérbe szorított alkotása. 7,5/10

A The End Of The World kislemez egyik B oldalas száma. In medias res kezdődik, mint oly sok dal a kétezres években: Robert éles hangon szinte kántálja a dal sorait, és a "beautiful" szót nagyon idegesítően tartja ki hosszú ideig. A háttérben meglehetősen szürke, lassú tempójú, kissé tanácstalannak ható hangszerelés hallható: Jason néha nagyon komoly, ám funkciótlannak tűnő dobpergetésekbe bonyolódik, Simon basszusa egyszerű, mint a faék, Perry gitárja és Roger szintije pedig szinte fel se tűnik. Igazi újkori B oldalas dal (kicsit a Without You-ra emlékeztet), nem könnyű végighallgatni, és még a mostani véleményes lemezekről is kilóg. Ezeket a dalokat elhallgatva elgondolkodik az ember, hogy nem lenne jobb, ha Robert inkább suttogna, és motyogna, mint mondjuk a Disintegration-ön? 3/10

A Wild Mood Swings ötödik száma. Furcsa, szinte sötét szintihangokkal kezdődik, ám aztán hamarosan rájöhetünk, hogy ez csak amolyan hangulatnövelő elem, mint egy cirkuszi "attrakció" előtti emelkedő szintidallam. Merthogy néhány másodperc után beindul egy olyan könnyed zenei alap, amit azért nem volt könnyű befogadni a Pornographyn, Disintegration-ön edződött Cure-rajongótábornak (nem is nagyon sikerült nekik). Elkent basszusok, légies Jason-dobok, és végletekig kellemes, könnyed, karibi-hangulatú Roger-szintihangokkal indul el a dal, amely sokakat azonnali skippelésre ingerel. Kár lenne azonban nem elmerülni a számban, mert a versszakok alatt Roger zongorára vált, és - kiegészülve Perry gitárjátékával - máris egy fokkal izgalmasabb lesz a sound, de túl sok variálásra nem kell már innentől számítani. A szöveg nagyon aranyos: a pillangó-effektusról, a sors kiszámíthatatanságáról szóló Robert-mese még akkor is bájos, ha kifejezetten Wild Mood Swings-modorban van előadva, kissé giccses képekkel, különösebb mélység nélkül. Nagyon figyelemreméltó viszont az, ahogy Robert a szavakat formálja, ahogy néha nem a sorok végén fejezi be az adott sorhoz tartozó gondolatot, vagy éppen szigorúan követi a ritmust, és így kifejezetten mókás, aranyos lesz az éneklési stílusa (és mindezt természetesen a dal legszomorúbb részénél: "I’m sorry, blame in - fatuation...") Koncerten csak 1996-ban játszották. Megejtően aranyos, szinte már-már túl ártatlan dal, amit nagyon lehet szeretni, egészen addig, amíg egyszer nem a Fascination Street-tel együtt játszották el egy 1996-os TV-s fellépésen. Pedig mindkét dal (!) kislemezes lett - ezáltal lett a Cure-rajongók között szenvedélyes vita tárgya a Wild Mood Swings-korszak kislemez-választási koncepciója... Talán az eddigi legszubjektívebb, leginkább "megnyomott tollú" osztályzásom következik most: figyelem, kedves olvasók, akik esetleg nem ismerik ezt a dalt; ez nem 'ennyire' jó szám. 8,5/10

Lullaby / Altatódal

2010.04.19. 09:00

A Disintegration hatodik dala, és első kiadott kislemeze. Az együttes egyik legnagyobb slágere. A mindenki által ismert fülbemászó, ám mégis vésztjósló gitárhanggal kezdődik, majd beindul egy kifejezetten furcsa alapritmusú, kicsit robotikus dal, ami azonnal mozgásra készteti a hallgatóját. Boris és Simon ragyogóan összejátszik: a monoton, robotszerű dob és basszus a szintén "gépként" használt gitárral egy egészen különleges zenei egységet alkot. És aztán jön még csak Roger vonósokra emlékeztető nagyívű szintijátéka, és az ezt kísérő "játékgitár játszotta dallam", ami aztán hideglelősen végigvonul Robert rémülten suttogó sorai alatt is. A szöveg ismét Robert egyik rémálmát dolgozza fel, amelyben felfalta őt egy hatalmas pók: a Pókember évődő, gúnyolódó sorai remekül ötvöződnek az ágyban reszkető "rémálmodó" hideglelős soraival. Ennek a dalnak a soraihoz és a szöveg elképzeléséhez elengedhetetlenül szükséges az ezúttal pontosan szövegre illeszkedő emlékezetes videoklip. A Lullaby a koncertrepertoárból - természetesen - a Dream Touron és a 2002-es fesztiválfellépések nagy részén maradt ki csak egyedül, valószínűleg oda nem volt elég lassú és gyászos. Így Magyarországon is "csak" 1989-ben, 2005-ben és 2016-ban hallhattuk. Sokrétű, bravúros hangszerelésű, remek dal, amely annak ellenére, hogy nem túl slágeres - Robert végig suttog a dalban, néha elharapja a sorok végét, pl. ("only love you more"), és refrénnek nyoma sem található, - mégis óriási sláger lett, és - főleg a videoklippel megtámogatva - a Cure mindenkori emblematikus dala lett. 9/10

süti beállítások módosítása