Seventeen Seconds, Deluxe Edition, sleevenote
2011.06.21. 13:45
Hosszú szünet után új bejegyzés a Cureous-on! Ma a Seventeen Seconds deluxe edition sleevenote-ját fordítottam le. Jó szórakozást ehhez az izgalmas korszakhoz!
---------------------------------------------------------------------------------------
Mielőtt még a The Cure kiadta volna debütáló albumukat, a Three Imaginary Boys-t, Robert Smith már egészen tisztán látta, hogy mit szeretne legközelebb csinálni.
A fejében már megvolt a zenék alapja és a stílus, amiből érzése szerint a második albumnak fel kellene épülnie. „Hallgattam Bowie-tól a Low-t, Nick Drake-től a Five Leaves Left-et, Hendrix-től a Live Isle Of Wight-et, Van Morrison-tól az Astral Weeks-et és Hacsaturjántól a Kardtáncot” – mondta. „Azt akartam, hogy a The Cure egy hátborzongató hibrid-zenét alkosson, ami valahogyan ötvözi ezt az ötöt!”
Az elfogadható kritikai visszhangok dacára boldogtalan volt a „Three Imaginary Boys” általános fogadtatásával kapcsolatban, és elhatározta, hogy ezúttal olyasmit fog csinálni, amire tökéletesen büszke lehet.
Először is Smithnek akadt egy megoldandó problémája. Az elmúlt hónapokban egyre távolabb került a basszusgitáros Michael Dempsey-től, akinek a személyisége és ambíciója komolyan szemben állt az övével. Ugyanebben az időben Smith úgy érezte, hogy jóval több közös dolga akad Simon Gallup-pal, a helyi kocsmazenekar, a The Magspies basszusgitárosával. A két, hasonló zenei ízlésű ember összebarátkozott, és anélkül, hogy feleslegesen veszélyeztetnék egymás zenekarát, kiötlötték, hogy felvesznek néhány anyagot a helyi postással, Frank Bell-lel.
A végeredmény egy egyszámos kislemez lett, az I’m a Cult Hero, ami a Cult Hero név alatt jött ki. Noha nyilvánvalóan ez mellékprojektről volt szó, közvetlenül megvilágította, hogy Gallup sokkal jobb zenei partnere lehet Smith-nek, mind Dempsey valaha is volt.
Akárhogy is, mielőtt Robert hozott néhány döntést a Cure felállásával kapcsolatban, volt néhány koncert, amin játszani kellett. Az előző találkozás egy klubban Steve Severin-nel a Siouxsie And The Banshees-ből mindjárt eredményezett egy kiválást a Banshees angliai turnéján. Belfast-ban, szeptember 5.-én, az utazás egy balszerencsés, két napos földetérésbe torkollott Aberdeen-ben,, ahol a dobos John McKay és a gitáros Kenny Morris kilépett a bandából.
Kicsivel azután, hogy meghallgattak néhány reményteli gitárost, Siouxsie és Severin eldöntötte, hogy nincs senki, aki jobban illene a bandába, mint Robert Smith, és a turné folytatódott Smith-szel a gitároknál, mind a Cure-ban, mint a Banshees-ben.
Ez alatt a fárasztó megszorításokkal járó időszakban, egy Newcastle-ben, City Hall-ban lezajlott koncert után, október 3.-án, Robert megírta a Seventeen Seconds nagy részét. Csomó borzalmas, hátborzongató dolog jutott eszembe azon az estén… Rengeteg harag és szenvedés. Legyőzöttnek és túlterheltnek éreztem magam… és nagyon magányosnak.”
Amikor a turné végül véget ért október 15.-én a Hammersmith Odeon-ban, Smith hazatért és habozás nélkül elkezdett néhány egyszerű demót feljátszani. Bedugtam a fender jazzmaster gitáromat a szüleim Hammond basszuspedálos orgonájába amelyben volt egy beépített dobgép és egy kazettás felvevő, és másra nem is volt szükségem. Ebben az időben minden vágyam az volt, hogy minél kevesebb hangszerrel vegyek fel dalokat.
Robertet megdöbbentette, hogy amikor pár nappal később lejátszotta az első dalokat Dempsey-nek, a basszusgitárosnak egyik sem nőtt a szívéhez. Smith azonnal elvitte a dalokat Simon Gallup-nak, aki viszont rögtön beléjük szeretett; Gallup azonnal, még azon az éjszakán felvételt nyert a zenekarba. A banda újjáalakulása ezzel még nem ért véget, mivel Smith felkereste Gallup Magspies zenekarbeli társát, a billentyűs Matthieu Hartley-t, hogy ugorjon a fedélzetre.
„Balszerencsés módon,” – sóhajt Robert, - „ez az az otthoni demo kazetta az alig néhányból, ami nem élte túl az elmúlt éveket”.
„Amikor a zenekarba érkeztem” – emlékezett Simon, - a Seventeen Seconds, az M, az At Night és a Play For Today már meg volt írva, viszont volt néhány dal, mint pl. az In Your House, a Secrets, vagy az A Forest, ami ténylegesen a színpadon állt össze.”
Így tehát a négytagú Cure kezdte meg az album próbáit Robert Crawley-beli otthonában, 1980 januárjában, és néhány héttel később, visszatérten a londoni Morgan Stúdióba, ahol az első album készült, és újra Mike Hedges-szel kezdtek dolgozni.
Minden jól indult, noha Hartley beilleszkedése nem volt zökkenőmentes. „Simon és Lol nagyon gyorsan ráérzett arra, amit próbáltam csinálni, de azt gondolom, hogy Matthieu egy kicsit furcsának találta azt.”
A stúdióban jobbak voltak a körülmények, több volt a lehetőség, mint korábban, de, ahogy Smith visszaemlékszik: „Csak nyolc napot engedhettünk meg magunknak a Morgan-ben, ha szállodában alszunk, de ha ott alszunk a stúdióban, akkor tízet is… szóval hoztunk a hálózsákjainkat, és otthonossá tettük a stúdiót!”
Az egész első nap elment azzal, hogy: „kipróbáltuk a mikrofonokat, csavargattuk a számtárcsákat, hangokat csalogattunk ki. Egyszercsak meglett az alapbeállításunk, így az összes többi cucc érintetlen maradt a felvételi szakasz végéig.”
Mivel Smith elégedetlen volt jópár döntésével az első albummal kapcsolatban, a Fiction Records főnöke, Chris Parry tulajdonképpen ki volt tiltva a stúdióból. „Valami egyedülállót, személyeset akartunk alkotni, és nem akartunk semmilyen külső behatást. Emlékszem, hogy tényleg boldog voltam, mintha otthon lennék, és teljesen rögeszméssé váltam azzal kapcsolatban, amit csináltunk.”
Mike Hedges rögtön felismerte, hogy a The Cure teljesen kinyílt a legutolsó együttműködésük óta. „Tényleg kedveltem a zenei irányvonalat: komor, hangulatos, és teljesen eltért a Three Imaginary Boys-tól” – magyarázta. „Egyáltalán nem törődtünk a sikerességgel, vagy a potenciális népszerűséggel. Gondosan követtem Robert instrukcióit – nagyon eltökélt volt, hogy egy különleges hangzást érünk el.”
Megkapta. „Minden dal, amit készítettünk,” – mondta Smith – „Olyan volt, hogy „Ahh, ez az.”. Emlékszem, készítettem a Play For Today-t, és az A Forest-et, és azt gondoltam: „Igen, ez az a zene, amit csinálni akarok.”
Ahogy közeledett a felvételi idő vége, néhány gazdaságossági megoldás előtérbe került a zenekarban, aminek talán a legjobb jellemzője a The Final Sound. „Ezt egy hosszú, instrumentális darabnak képzeltük el, de a szalag véget ért, mialatt felvettük, és Hedges nem szólt nekünk. A dal vége valójában a szalag lejárásának a hangja… Tudta, hogy tényleg elég szoros a költségvetésünk, és nem tudtuk csak úgy kidobálni a szalagokat: és azt hiszem, ő talán azt gondolta, hogy úgyis szerettem volna szinkronizálni!”
Az utolsó stúdiónapon Smith megengedte Chris Parry-nak, hogy meghalgassa a lemezt, de ezzel csak azt érte el, hogy: „nem volt túl boldog az első hallgatásnál, ő valami popos, slágeres dolgot várt volna tőlünk, mint a Boys Don’t Cry, és a Jumping Someone Else’s Train, de becsületére legyen mondva, elég gyorsan felismerte, hogy noha valami sokkal sötétebbet csináltunk, azért ez még mindig tökéletesen befogadható. Az este végén már azt mondta nekünk, hogy valójában egy remek albumot készítettünk!”
Az album első kislemezeként, az A Forest lett kiadva, ami elég magasan landolt az angol listán ahhoz, hogy biztosítsa a banda első fellépését a Top Of The Pops-ban, és noha tisztában volt azzal, hogy mennyi energiát kell belevinni a produkcióba, Smith gyűlölte az egészet: „Ekkor kezdtem igazán „anti”mindenféle lenni, pl. ilyesmik: anti mainstream, anti kommerciális… nem akartam többé, hogy a Cure egy popbanda legyen”.
1980 május 3.-án a Seventeen Seconds megjelent az angol listán, és a huszadik helyre érkezett, ami egyértelműen jobb, mint a debütáló albumuk volt. Visszatekintve Smith ezt mondja: „Mindigis azt gondoltam, hogy a Seventeen Seconds a mi igazi nyitóalbumunk. Ez volt az első album, aminél azt éreztem, hogy ez az igazi The Cure.”
Robert előretekintése ennél a „debütáló albumnál” ekkor ott tartott, hogy már globális jövőt tervezett a bandának. „Ebben az időben, amikor a Seventeen Seconds kijött” – jegyzi meg – „mindenfelé játszottunk, szerte a világban, és nem sokat törődtünk Angliával, ami akkortájt igencsak radikális tervnek számított. Elmentünk Ausztráliába, Új Zélandra, és vissza, megtettük első utunkat Amerikába, és ennek eredményeképpen megtanultuk, hogy nem nagyon bízunk meg az angliai reakciókban. Úgy éreztük, mintha egy küldetésben lennénk, és az élő fellépéseink nagy része ennek az érzésnek a hű tükre volt. Valódi szenvedély volt abban, amit csináltunk, és az emberek kezdték ezt megérteni. Tudtuk, hogy újabb utakat is nyithatunk.”
Idővel aztán, ezek az utak adtak erőt a The Cure-nak, az ezután következő igencsak kemény időkben…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
LifeisKillingme 2011.08.18. 22:01:56
Csak gondoltam írok egy kommentet, jelezve hogy számomra az oldal rendkívül hasznos.
Üdv!