A Seventeen Seconds második száma. Egy rendkívül atmoszférikus, komor, fenséges intro (A Reflection) után következik, és egy kicsit oldja a lemezkezdés sötét hangulatát. Ez talán a legpoposabb dal a lemezen, noha a szöveg és a hangszerelés már remekül előrejelzi az elkövetkezendő évek komorabb hangulatát. Kellemes, középtempónál kicsit gyorsabb dobokkal indít, és egy furcsa, szintetizátorból előcsalogatott, szélszerű effekt ismételgetésével, ami a dal talán legfőbb ismertetőjele. A dal aztán Simon díszes basszusjátékával, Robert hideg gitárhangzásával és Matthieu minimál- viszont nagyon hangulatos szintetizátordallamával kerekedik ki. Az elkeseredett szöveg első hallásra ellentétben áll a táncos zenei alappal, de a szikár hangszerelés mégis valahogy koherens egységet alkot Robert soraival. A koncertrepertoárból igazából 1979 óta soha nem került ki, talán 1987 és 1992 között játszották kicsit kevesebbet (így is rákerült azonban az 1992-es koncertlemezre, a Paris-ra). Régen feltűnően gyakran játszották a koncerten második dalaként, mostanában pedig szinte mindig az M és az A Forest között csendül fel - így történt ez a Szigeten, Szegeden és a Sportarénában is. Talán a legemlékezetesebb előadása a Paris lemezen hallható: a lemez első három gyászos dalát feloldva következik, ahol a közönség  - mintha egy futballstadionban lennénk - önfeledten énekli a hódító szintidallamot. Ugyanez a motívum aztán felbukkan a Festival 2005 DVD menüjében is. A dal az első állomás az ekkor éppen posztpunkból a dark stílus felé forduló együttes életútján, egyúttal viszont az egyik legtökéletesebb slágerdal is. 9,5/10

--------------------------------------------------------------------------------------

It's not a case of doing what's right
It's just the way I feel that matters
Tell me I'm wrong
I don't really care

It's not a case of share and share alike
I take what I require
I don't understand...
You say it's not fair

You expect me to act
Like a lover
Consider my moves
And deserve the reward
To hold you in my arms
And wait...
For something to happen

It's not a case of telling the truth
Some lines just fit the situation
You call me a liar
You would anyway

It's not a case of aiming to please
You know you're always crying
It's just your part
In the play for today

Ez nem az az eset, hogy jót cselekszünk,
Ez csak az, ahogy érzem a dolgokat,
Mondd hogy tévedek,
Nem igazán érdekel.

Ez nem az az eset hogy egyformán osztozunk,
Elveszem, amit megkívánok...
Nem értem...
Azt mondod, ez így nem igazságos.

Elvársz tőlem egy szerepet,
Mint egy szeretőt,
Hogy megfontoljam a mozdulataimat,
És kiérdemeljem a jutalmat,
Hogy a karjaimban tarthassalak,
És várjam...
Várjam, hogy történjen valami...

Ez nem az az eset, hogy elmondjuk az igazat,
Néhány sor pont jól lefesti a helyzetet,
Hazugnak nevezel,
De mindenképpen ennek neveznél

Ez nem az az eset, hogy örömet szerezzünk,
Tudod úgyis, hogy úgyis mindig bőgsz,
És pont ez a szereped
A mai színjátékban...

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr921597625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Plüsscukor 2016.12.22. 05:01:13

A két kedvenc koncertszámom egyike. Egészen elsöprő hangulata van, amikor tízezernyi ember egyszerre áóá-zza a szinti dallamát. Egyszerűen magával ragad. Hálistennek megkaptuk ezt is 2016-ban Budapesten is! Számomra az egyik fénypont volt, a Forest melletti együtt-tapsolással.

Plüsscukor 2016.12.22. 05:03:04

@Plüsscukor: Még annyit ehhez, hogy az ilyen együtt bulizós-ordítós élmények miatt lesznek igazán emlékezetesek az élő bulik. Semmi máshoz nem hasonlítható élményt adnak.
süti beállítások módosítása