Déri Zsolt kissé szigorú, ám rendkívüli módon éleslátó sorai olvashatóak a Wanted magazinból, 2000-ből. A felütés ragyogó (ez a South Park-rész talán akkor még nem is volt ismert Magyarországon), és a Disintegration-ről alkotott "szentségtörő" vélemény is kifejezetten elgondolkodtató.

---------------------------------------------------------------------------------------

"A Disintegration minden idõk legjobb lemeze!" - kiáltja a South Park rajzfilmsorozatban a kis Stan a horizont felé távolodó Robert Smith után, miután a Cure énekese megmentette a kisvárost a MechaGodzillává változó Barbra Streisandtõl. Bizony, Amerikában csak a Disintegration idején futott be a Cure, pontosan akkor, amikor megrekedt a mûvészi fejlõdésben. Az addig oly fantáziadús, szinte lemezrõl lemezre megújuló zenekar 1989 óta önmagát ismétli, néha jobb, néha rosszabb passzban. Az 1996-os Wild Mood Swings albumon például féltucat keverõemberrel próbálkoztak, de ez sem javított a dalokon, aztán '97-ben csináltak egy számot Bowie segédeivel, az elég modernül szólt, akárcsak a Depeche Mode-os feldolgozáslemezre készített World In My Eyes, de erre az új albumra megint visszatáncoltak a fejlõdés lehetõségétõl. Robert Smith azzal ideologizál, hogy a Bloodflowers a Pornography (1982) és a Disintegration (1989) örököse, egy életmûvön belüli laza belsõ trilógia záródarabja, ami ha nem a hangzás, hanem a levertség-barométer mutatója szempontjából nézzük, még igaz is lehet (a Pornography volt a legdarkabb Cure-lemez, valóságos léleksztriptíz, a Disintegrationt pedig az öregedés félelme lengte be). A Wild Mood Swings keverõsei közül társproducerré elõlépett Paul Corkett-tel készített, az 1995 óta meglévõ felállásban felvett Bloodflowerst eredetileg tavaly tavaszra tervezték, de csak júniusra készült el, aztán a megjelenést egész mostanáig halasztgatták: A 21 évet és 27 millió eladott lemezt felölelõ diszkográfiába besoroló 13. stúdióalbum igazából semmit nem tesz hozzá a Cure-kánonhoz. "Annyira kényelmes, annyira megszokott, annyira nincs már mit mondani" (The Loudest Sound). "A tûz majdnem kialudt és nincs mit égetni már, kifogytam a gondolatokból és kifogytam a szavakból... befejeztem mindent" (39 - ez a dalcím Robert Smith életkorára utalt a szám megírásakor két éve). Hiányoznak az átütõ slágerek is (az amerikai piacra kiválasztott elsõ kislemezdal, a vicces orgonát rejtõ Maybe Someday valamennyire még popos, az Európába szánt Out Of This World viszont egyáltalán nem az). Ami azonban pozitívum, az a lemez egységessége; a dalok stabil színvonala, és a korábbi éveknél hangsúlyosabb gitárgerjesztések. Szerethetõ lemez, de annak, aki a Disintegration elõtti periódust ismeri, nem elég(gé).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.