Mostani vasárnapi cikkünk 1989-be repít minket. A Volt Magazin beszámolója a Mixed Up! környékéről származik. Itt éppen egy 1990-es feloszlás van tényként tálalva, amit így bő húsz évvel később csak elnéző mosollyal tudunk fogadni...

---------------------------------------------------------------------------------------

Éppen tíz esztendeje, hogy az õrület megfogant és vinilbe nyomva a kíváncsiskodók elõ böffent. „Three Imaginary Boys" (Három Képzeletbeli Srác) ordította a lemez címe. És akik felvezették? A Cure nevû zenekar. Micsoda? Hát a Cure! Azóta eltelt egy teljes évtized és gazdagabbak lettünk egy hatalmas masztosan rúzsos csókkal, amit a Cure nyomott a világ képére. A púderes arcú, szénaboglyahajú Robert Smith öt éve nem adott interjút magáról, csak kisebb szösszeneteket engedélyezett. Most megnyílt, végre! De ez a beszélgetés egyben a mese végét is jelzi.
A pókember kedvenc rémtörténetét meséli. Sok mocskos, hosszú és gyalázatos történetet hallottam már, de most maga a Fõpók mesél. Robert James Smith a Cure-ból. Míg hallgatom a bizarr hazugságokat, szinte meghipnotizál és lassan körémtekeri nyolc szõrös, fekete karját. Érzem, ma este a Pókemberrel vacsorázom.
Robert Smith egészen ügyesen fejtegeti a legutóbbi Cure-album elsõ sikerének a Lullaby-nak mögöttes értelmét. Gyerekkori rémálmainkból ismert vidéken játszódik mindez, s hasonlóan a Cure legjobb munkáihoz feszültséget, félelmet, rémületet kelt a hallgatóban.
Majd a legutolsó albumra, a Disintegration-re tereli a szót. „Ha megfigyelik, akkor kitûnik, hogy a dalszövegek tudatosan visszaidézik a múltat. Az egyik dalban suttogom: a neved mint a jég…" és ez a sor idézet a Pornography album Cold címû számából. Összemixeltünk néhány sort a legnyilvánvalóbb Cure szövegekbõl. Az emberek pedig azt fogják mondani: „Ez egy tipikus Cure, csak nem tudok az istennek sem rájönni, miért. Hát azért, mert csak egy-egy sort emeltünk ki, viszont a refréneket kihagytuk. Egyébként is elég átfogó ismeretekkel kell rendelkezni a Cure eddigi munkásságáról ahhoz, hogy valaki egyáltalán vegye a lapot. Magamon kívül eddig csak egyetlenegy emberrel találkoztam, aki szinte mindent tudott rólunk. Amerikában az egyik koncert után egy lány jött oda hozzánk és elmesélte, hogy a fõiskolán rólunk írta a disszertációját és úgy tûnt, valóban ismer bennünket. Megszámolta például a szövegekben az összes fulladásos halálra utaló célzást. Engem is meglepett, amikor közölte: tudod, hogy 74-szer haltál meg a dalaidban? Hát ez azért nem semmi!"
Furcsa volt, hogy Robert Smith már befejezett tényként kezelte a zenekar feloszlását a téli turné végén. „Minden alkalommal, ha arra gondolok, hogy ez lesz az utolsó közös melónk, egyre közelebb kerülök a magam munkájához is. Most már – ahogy telik az idõ – azok a dolgok, amelyek korábban izgattak, inkább kikristályosodni látszanak, semmint eltûnni. Végtére teljesen normális, hogy egy tíz éves korszak után végül is visszajutottam oda, ahonnan elindultam és ezért gondolom, hogy a bandának vége. Sokat gondolkozom a szólóalbumomról. Meg kellene már végre jelentetni. Talán érdekelné az embereket. Két és fél éve csinálom, de hiszem, hogy ha az ember sok idõt hagy valamire, akkor az igazán értékes produkció lesz."
Persze most már könnyen gondolkodik ilyenekrõl. Mindent megcsinált, amit akart, minden elért. Annyi pénze van, hogy a leggazdagabb zenészek között tartják nyilván. Megteheti, hogy évekre kimaradjon a londoni high life-ból és nem szükségszerûen kell hétrõl hétre vizslatnia a slágerlistákat. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mindig is szívesen vezényelte csapatát jótékonysági bulikra. Koncerteztek a környezetvédõkért (a Greenpeace-ért), az értelmi fogyatékosokért és a beteg homoszexuálisokért. Visszatérve a megállapodott Smith-re. Manapság már jól néz ki. Égnek álló hajával, maszatos rúzsával és állandóan kífûzött, magasszárú edzõcipõjével. Stabilan õrült, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges. De nem volt ez mindig így. Nem is olyan rég volt, amikor Smith egészen lecsúszott az alkoholos dekadencia mocsarába. Akkoriban adott olyan nyilatkozatokat, hogy: „Idén még nem volt egyetlen éjszaka sem, hogy ne lettem volna részeg." Ma már csak az „üres" és „felejtendõ" szavakat használja, amikor errõl az idõszakról beszél. Smith ugyan még most is iszik, ám ez még a tûréshatáron belül van. Rendezte családi életét is. Polgári esküvõn vette feleségül Maryt, akivel 15 éve szeretik egymást. Egyáltalán nem bánja, sõt azt állítja, hogy e lépéssel ismét közeledett a konvenciók világához. „Soha nem álltam igazán kapcsolatban a világ normális, nagyobbik felével. Voltak persze jó ismerõseim is a Cure korszak elõtt. Õk ma már orvosok vagy banktisztviselõk, Dire Straits-et hallgatnak és azt hiszem, nagyon sajnálnak engem."
Lassan ismét a zenére terelõdik a szó. „Óriási csalódást jelentett az utolsó New Order lemez. Nem ezt vártam a Technique-tõl, hanem, hogy azt a vonalat vigye, amelyet a Perfect Kiss-szel kezdtek. Szóval többet vártam tõlük. Felvették a sztárpózt és ez nem jó. Még emlékszem arra, amikor a New Order elõdje a Joy Divison elõttünk lépett fel a Marqee klubban. Senkihez nem hasonlítható zenét játszottak. Õk és a Wire gyakorolta a legnagyobb hatást a korai Cure-ra. Ma is állítom, hogy a Love will tear us apart címû számuk minden idõk egyik legjobb dala. És az a banda, amelyik ilyen számokat tudott írni, most elõállt a Technique LP-vel. Ugyanez vonatkozik az Echo and The Bunnymen-re is. Voltak kiábrándító dolgaik is, de mindig hittem benne, hogy újra visszatérnek majd valamivel, ami mindenkit felkavar. Aztán végül csendben eltûntek. Világéletemben utáltam a Simple Minds-ot és semmire sem tartom a U2-t. A Siouxsie And The Banshees az más. Õk szellemi kortársaink voltak, csak mára elfáradtak, kífújtak. Abba kellett volna már hagyniuk. A szaros slágerzene meg egyáltalán nem érdekel. Nem érdekel, ha a Bros jövõre 20 millió lemezt ad el, mert tudom, hogy én nem fogom azokat megvenni, szóval miért érdekelne? Én még mindig a Disintegration-ban és egyáltalán a Cure zenéjében élek. Mindig is azt a zenét szerettem, amely nem kötõdik a valósághoz – ismeri be. „A Cure muzsikája nem tükrözi direkt módon az anyagi világot és azt hiszem, ez adta a banda erejét. Majdnem zavarba jövök attól a zenétõl, amelynek politikai vagy társadalmi éle van, mert mindig felvizezettnek tûnik, vagy teljesen értelmetlen számomra. Gondolom, tisztában kell lenni azzal is, hogy a közönség egy része tökéletesen idióta és nekik konkrét elemi dolgokat kell mondani a világról. Persze azt sem állítom, hogy pont én vagyok az, aki biztos kapaszkodókat tudna ajánlani számukra. Hiszen mint mondtam, soha nem álltam kapcsolatban a világ normális felével. Ha popsztár leszel, rúzst és púdert viselsz, fontos, hogy a közönség érzékeny lelkûnek, misztikusnak és vonzónak lásson. Akár elismerik akár nem, a rajongók tenyésztették ki a Robert Smith-jelenséget." A jövõt illetõen – több más halálosan unott zenészhez hasonlóan – elmondja, hogy talán a filmipar várja, de esetleg hátat fordít a zenének és egy elmegyógyintézetbe megy dolgozni. Jelenleg nem lát olyan zenekarokat, amelyek azért kavarnának mögötte, hogy megpróbáljanak a Cure helyébe lépni – és ezt egyszerre találja érdekesnek és elszomorítónak. „Minden, amit írtam, abból eredt, hogy híján vagyok mindenféle hitnek." – mondja, bár örömét leli a fõzésben, Denton Welsh és Dylan Thomas mûveinek olvasásában, valamint egyre gyarapodó lemezgyûjteményében. Vajon lehet valaki egyszerre popsztár és normális hétköznapi ember is? Vagy el kell fogadnunk azt a régi kitételt, hogy alapvetõ õrültség kell mindkettõhöz? Talán maradjunk annyiban, hogy Robert Smith egyike azon kevés hétköznapi fickóknak, akik igazán tûrhetõen élnek.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr981497900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

[Gábor] 2012.01.22. 20:06:27

Ez a cikk az AlteRock 1989. novemberi számából való. (A Volt magazin első száma 1992-ben jelent meg, és abban nem szerepelt ez a cikk.)
süti beállítások módosítása