A vasárnap délutáni olvasnivalót újra az Üvegszendvics biztosítja. Keveredett év jön: Robert a Siouxsie And The Banshees gitárosa, de közben alkalmi együttesével a Siamese Twins-t játssza egy balett aláfestő zenéjeként; elkészíti közös projektjént Steve Severinnel, a The Glove-ot, majd együttest verbuvál maga köré, és folytatja az álom-trilógiát, amiből aztán egy kurta-furcsa nagylemez, az életműből meglehetősen kilógó Japanese Whispers lesz. De vajon Robert meddig bírja egyben ellátni a Cure agyának, és a Banshees gitárosának a szerepét?...

--------------------------------------------------------------------------------------

1983 januárjában Robert Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban turnézott a Banshees-zel. A kapcsolatát Siouxsie-val a Shake magazinnak írta le nagyvonalakban:“ elég különös, de azon kevesek közé tartozom, akik jól kijönnek vele. Szerintem azért, mert nem veszem túl komolyan és ez egészen szokatlan számára, hogy valaki rászól, hogy fogja be, mert a legtöbben túl gyávák hozzá.”

A szerepéről a Banshees-ben később így nyilatkozott az NME-nek:“ egyszerűen csak a gitárosa vagyok a Banshees-nak. Minden formalitás nélkül és valószínűleg ezért működik. Egy kicsit elegük van abból, hogy más dolgokat is csinálok. Ami a Banshees-zel való játékomat illeti...berágnak, ha legyőzöm őket biliárdban.”

“ Siouxsie-val –mint elmondta– a kapcsolatom olyan, mint egy humoros képregény. Különböző helyzetekben, különböző személyiségeket veszünk fel, mint Batman és Robin. Ő valószínűleg azt mondaná, hogy én inkább pingvinre hasonlítok.”

Londonba való visszatérésekor, Nicholas Dixon – a Royal Balett egyik fiatal koreográfusa – kereste fel és megkérte, hogy írjon egy kísérő zenét a Les enfants terrible-hez. Robertet érdekelte az ötlet, de határozatlan volt, ezért javasolta azt, hogy először csak próbáljanak ki egy koreografált Cure dalt. A BBC 2 Riverside programján kaptak lehetőséget. Lollal a dobokon, Severin – egy kalapban álcázva – basszuson és Mark Almond Venomettes-szével a vonósokon, Robert a Siamese Twins-t játszotta élőben, mialatt két táncos táncolt. Egy érdekes, sőt teljesen sikeres kísérlet volt és a balett terve meghatározatlan időre el lett halasztva.

Március és május között Robert és Severin megvalósították végre egy régóta dédelgetett tervüket, a Glove-t (amit a Beatles Sárga tengeralattjárójának egy karakteréről neveztek el), ami egy irónikus, pszichedelikus stílus utánzat akart lenni. A Faith felvételei óta mindketten próbáltak időt szakítani, hogy együtt dolgozhassanak. Mivel Siouxsie és Budgie a Creatures vállalkozásukon dolgoztak, ők a Britannia Row stúdióba mentek demokat készíteni. Eredetileg mindössze egy kislemezt terveztek, de...

Robert:“ mikor lementünk a stúdióba, három nap alatt 15 dalt készítettünk el, amiket egy lemezre tettünk. Egy páratlan lemez. Egy anakronizmus. Nem! Ez Severin válasza a Creatures-re. Egészen más lett, mint ahogyan azt elképzeltük...”

Parry:“ nem akartam, hogy Robert énekeljen az albumon, mert túlságosan olyan lett volna, mint egy Cure lemez, és megkárosította volna a Fiction-t, valaki másé lett volna a szerzői jogdíj, miközben még mindig érvényben volt a velem kötött szerződése.”

Sokáig kerestek egy megfelelő énekest, s végül Budgie barátnőjét, Jeanette Landray-t választották, aki a Zoo-ban táncolt és az egyik Pink floyd videóban nővért alakított.

Robert:“ valójában még sohasem énekelt. Némelyikben nagyon jól énekelt, másokban azonban kevésbé. Azt hiszem nem volt elég ideje gyakorolni a dalokat. Emellett kezdetben meg volt botránkozva az olyan sorok miatt, mint a «Basszál halálra!» és azoknak az előadásai nem tették túlságosan boldoggá.”

A helyszínek változtak a Britannia row-ról Morgan-re, Trident-re, Garden-re, ahogy a páros kísérletezett és hülyéskedett.

Robert:“ iróniából választottuk a Britannia row-t. A Pink floyd stúdiója volt és az album pszichedelikus volt. Valójában félelmetes volt, teljesen el voltam szállva egész idő alatt, azt sem tudtam, hogy hol voltam, vagy mit csináltam. Kezdetben egy hotelban laktam, de nem tudtam elviselni ahogy a személyzet bámult, amikor reggelente tízkor beállítottam, úgyhogy Severin lakására költöztem ahol olyan videókat néztünk megállás nélkül mint a Bad timing, a Videodrome, a The brood, az Evil dead, a Helicopter spies és az Inferno.”

“ Négy héten át mesterséges őrületben éltünk, mert el akartunk szállni, hogy egy jó lemezt tudjunk csinálni.”

Később elmondta a Melody maker-nek, hogy:“ ez egy igazi támadás volt az értelem ellen. Gyakorlatilag reggel hatkor hagytuk el a stúdiót...és ezeket a teljesen agyas filmeket néztük, majd elaludtunk, és észvesztő álmaink voltak, s azután ahogy felébredtünk – délután négykor – visszamentünk egyenesen a stúdióba. Legalább 600 videót megnéztünk. A számokban mindenhol felbukkannak a látott filmek emlékképei...úgy hangzik mint egy válogatás lemez...”

Ugyanabban a cikkben mondta el Severin, hogy:“ az az elképzelés, hogy a Glove akármit megengedhet magának, hamar feledésbe merült, mert komoly felelőséggé vált a gyenge hangzás elkerülése.” Robert elmondta az International musician-nek, hogy:“ nem akartuk, hogy úgy hangozzon mint egy önkielégítő lemez, amit két kiöregedett hippi készített...”

A felvételek idején Robert így nyilatkozott a ‘Flexipop’-nak: “szabadságra lenne szükségem, hétről-hétre tervezem, de minden héten más együttesben vagyok.”

Március 12-én közölte a ‘Melody maker’, hogy Simon Gallup basszusgitáros – akinek útjai nemrég váltak el a Cure-tól – összeállt egy másik egykori Cure taggal, Matthieu Hartley-val és egy ‘Cry' nevű együttest alakítottak.

Áprilisban a Cure váratlanul ajánlatot kapott az Oxford road show-n való szereplésre. A műsorvezető két számot akart –Let´s Go To Bed és Just One Kiss’ – Robert pusztán perverzitásból és azért, mert rá akarta ébreszteni az embereket arra, hogy a Cure még mindig létezett, a 100 Years és a The Figurehead előadásába egyezett bele. Már csak egy zenekarra volt szüksége.

Parry-nek volt egy Brilliant kazettája és a dobos, Andy Anderson jó benyomást tett rá. Őt vették be az SPK Derek Thompson-ával együtt.

Robert:“ igazán élvezetes volt. Simon távozása óta először énekeltem élőben, és akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott.”

Májusban Robert elhatározta, hogy a Cure újra felvételeket készíthetne.

Robert:“ a Let´s Go To Bed után egy másik táncdalt akartam csinálni, de egy keményebbet, inkább a 100 Years-hez hasonlót. Mivel az elektronikus zenefelvételről fogalmam sem volt, úgy gondoltam, hogy egy specialistára lenne szükségünk. Steve Nye-t választottuk, mert nagyon tetszett a munkája a Japan tin drum-ján. Nem volt hozzá hasonló producerünk, mióta Billel a Three Imaginary Boys-t csináltuk...és nagyszerű volt úgy bemenni, hogy volt valaki aki megmondta nekem, hogy: «Az az ének egyáltalán nem jó, gyakorolnod kell még!»”

“ Nem érdekelt, hogy beválik-e vagy nem, egyébként sem számított senki arra, hogy bármit is csinálunk. Igazán furcsa volt úgy dolgozni, mert azelőtt még sohasem csináltuk; ott ülni, beprogramozni a dolgokat s azonnal visszahallgatni őket...Elég gyorsan elkészült – öt nap alatt – és maga a felvételkészítés meglehetősen unalmas volt. A Jam stúdiónknak azonban egy jó biliárdasztala és egy szép nagy kertje volt asztalokkal és székekkel, ahol írhattam. Sok technikai dolgot is megtanultam egyszerűen úgy, hogy figyeltem Steve Nye-t, ahogy dolgozott.

Lol:“ attól eltekintve, hogy napi 60 szál szűrőtlen Gitanes-t szívott, az együttműködésünk Steve Nye-jal sikeres volt.”

Parry:“ nem akartam belekeveredni. A Let´s Go To Bed-del megtettem a magamét, úgyhogy az egészet teljesen Steve Nye-ra bíztam és ők egy 4 számos maxi mellett döntöttek, amit jó ötletnek tartottam. Jó befektetés – nagyon fontos!”

Előző évben Robert elmondta a Flexipopnak, hogy:“ megtanítottam magamat emlékezni az álmaimra és lejegyezni mindegyiket, mert segítenek a dalok írásában.” A kislemez kétségkívül erősen átitatott álmokkal. A borítót Robert elgondolása alapján Porl és Undy tervezték – egy visszatérés azután, hogy visszautasították a Let´s Go To Bed borítójának tervezését, mert nem tetszett nekik a dal – és a videót Tim Pope rendezte.

Pope:“ messze a legjobb munkám volt. Valami történt, amitől mindannyian fejlődtünk és kezdtünk közel kerülni Robert igazi személyiségéhez...sokat improvizáltunk és Lol – máig sem jöttem rá, hogy miért – ragaszkodott ahhoz, hogy női ruhát viseljen. Egy pancsoló medencében álltak és senki sem értette, hogy miért, de szerintem nem sok megértenivaló volt benne, az egész csak kibaszottul röhejes volt.”

“ Robert szövegeit kedveltem, mert olyanok, mint egy pókháló. Utalásokból állnak, sohasem mutatják be a dolgokat maguktól értetődően. A filmezéshez tökéletes, mert minden kifejezésnek van egy megfelelő emfázisa.”

“Emlékszem, egy fekete háttérrel filmeztünk, ami elég ritka volt akkor, s Robert és Lol minden beállításhoz megváltoztatták a sminkjüket – amit maguk csináltak – és a ruhájukat.”

Robert:“ én voltam az egyetlen aki gondolta, hogy a The Walk-ból sláger lesz, de pont amikor befejeztük, akkor adta ki a New Order a Blue Monday-t, aminek teljesen megegyező felvételi technikája és annyira hasonló hangzása volt, hogy fontolóra vettük, hogy megjelentessük-e vagy se. Úgy döntöttünk azonban, hogy eléggé különbözött, az emberek – természetesen – mégis lopással vádoltak minket.

A The Walk/The Upstairs Room júliusban jelent meg és azonnal óriási sláger lett belőle, a 12. helyig jutott fel.

Robert akkor mondta el a Sounds-nak, hogy:“ egyedül azért jó, hogy felkerült a slágerlistákra, mert így a rádióban is hallható lesz. Nem vagyok nagyképű, de szerintem amit ma az ember a rádióban hall, annak 90%-ánál jobb.” És az International musician-t  tájékoztatta arról, hogy:

“ Arra nem számítottam, hogy ilyen magasra jut, de amikor a mamámnak is tetszett, akkor gyanítottam, hogy valami készült. Általában utál mindent, amit lejátszok neki a Cure-tól. Erről az jut eszembe, hogy valószínűleg rengeteg idióta is megveszi a The walk-ot.”

A videót – természetesen – ismét Tim Pope készítette.

Pope: “mint minden videónál, ennél is arra törekedtem, hogy a képek ne egyezzenek meg a szöveggel szó szerint. Mindig is egymással párhuzamba próbálom állítani a szöveget és a filmet.”

“Robert szövegei elég elvontak, a saját logikájukat követik, és senki sem értheti meg őket olyan tökéletesen, mint ő. Innen ered az öregasszony ötlete, az a szerepe, hogy Robert szövegét értelmezze. Amikor felvettük a ‘The Walk’-ot, az operatőröm és az asszisztensem úgy néztek rám, mintha őrült lennék, onnan tudtam, hogy jó lesz a videó. Oh, és az a zöld valami, ami csöpög, az a ragadós cucc...az mind a háttérben folyó durva dolgoknak köszönhető...gondolom én.”

Lol: “a BBC nem akarta közvetíteni, mert ki voltunk sminkelve, és azt hitték, hogy buzik vagyunk.”

Robert elmondta NME-nek, hogy: “a kislemezeink, amiket csináltunk, azok mind csak különös dolgok amik eszünkbe jutottak, hülyeségek. Voltak, akik azt írták nekem, hogy eladtuk magunkat velük, de én ezt  egyáltalán nem így látom. Ez még mindig  én vagyok.”

A ‘Sounds’-nak pedig bevallotta, hogy: “nagyon szellemes álmaim vannak. Alig várom, hogy visszatérhessek hozzájuk  este. Reggel pedig leírom őket. Talán csinálhatnék egy álom lemezt...”

Mialatt a ‘The Walk’ intézte a dolgát, Robert a Banshees-zel is készített felvételeket, szerepelt a Riverside műsorban – a Glove-val a 'Punish Me With Kisses’-t adták elő – és kétszer is átesett a 'Top of the pops’ rituáléján.

Az első alkalommal Andy Anderson dobolt, és Porl – aki ott volt a stúdióban – mímelte a basszusozást szemüvegben. A második alkalommal azonban nem tudott eljönni; így Phil Thornalley-t – akivel ismét Lol futott össze, mialatt a Cure a ‘The walk’ videóját készítette – kérték meg, hogy helyettesítse.

Ezenkívül Robertnek felajánlották, hogy az ‘Elephant fayre’-en – egy szabadtéri fesztivál St Germain-ben, Cornwalban – fő műsorszámként lépjen fel.

Miután felvilágosítást szerzett a Banshees-től – akik egy évvel azelőtt játszottak ott – beleegyezett, mert kezdte felismerni annak az előnyét, hogy egy állandó zenekara legyen készenlétben. Andy és Phil mindketten maradtak, és a Cure négytagúként játszott.

Phil: “örültem, hogy végre kikerültem a stúdióból, őszintén szólva a 'Pornography' után számítottam arra, hogy újra igénybe veszik a szolgáltatásaimat. A két kislemezt azonban nélkülem csinálták, úgyhogy amikor Lol megkért, azt feleltem: «A tiétek vagyok. »”

“Két bemelegítő fellépést adtunk – egyet Bournemouth-ban, egyet Bath-ban – s mivel csak egy hetet próbáltunk, borzasztóak voltak. Hibásan játszottam a basszusfutamokat, Andy pontatlanul dobolt, de – elég különös – úgy tűnt, hogy Robertet ez egyáltalán nem zavarta.”

Robert: “emlékszem arra az egészen pici klubra, ahol a közönség egy méterre volt tőlünk. A berendezésünk nem fért a terembe, s az erősítőnél hangosabban énekeltem...annyira kicsi volt, még mikrofonra sem volt szükségem.”

Egy héttel az ‘Elephant fayre’ után a NME Robert következő kijelentését idézte: “miután játszottunk, odajöttek  az emberek és azt mondták: «Oh, igazán élvezetes volt! » Én azonban nem akartam, hogy az legyen. Annyira nosztalgikus volt, mindazok a dalok, amiket játszottunk. Valahogy úgy láttam, hogy kompromittáltam azt a nagy ugrást, ami a ‘Pornography’ és aközött van, amit legközelebb fogunk csinálni azzal, hogy beleegyeztem, hogy élőben játszunk. Ismét elismertem a Cure múltját. És később a műsor vége felé úgy éreztem, hogy újra akartam játszani őket, de ezúttal helyesen. Isten tudja milyen lesz Amerikában, valószínűleg borzasztó.”

Négy hónappal később – ennek ellenére – elmondta a ‘Zig-zag’-nak, hogy: “egyfajta kötelezettség volt a régi dalok előadása, de ez volt minden ok arra, hogy megtegyük. Egyszerűen csak még egyszer elő akartam adni azokat a dalokat, valószínűleg utoljára játszottuk legtöbbjüket. Tudtuk, hogy ez volt az a helyzet amikor az ‘Elephant fayre’-n játszottunk, és ez még hevesebbé tette az előadást, úgy vélem, hogy számunkra ezzel egy korszak záródott le.”

Augusztusban a zenekar egy rövid amerikai turnén volt.

Lol: “nevetséges volt, mert a közönség 50%-a olyan emberekből állt, akikre számítottam, hogy megjelennek, emberek, akik megvették a nagylemezeinket, stb. A másik 50%-ban azonban olyanok voltak, akik a ‘Let´s Go To Bed’-et látták az MTV-n...14 éves iskoláslányok sikoltoztak, ami komikus volt."

“Igazi Beatles mánia. A vége felé egy kicsit abszurddá vált. Sohasem gondoltam volna, hogy megérem azt a napot, amikor egy melltartót dobnak a színpadra egy Cure koncerten; egyszerűen hülyére nevettem magam rajta.”

Ezután Franciaországba repültek, ahol felvették a következő kislemezt a párizsi Studio des dames-ban.

Parry: “talán még soha senkinek az egész világon nem volt ennél jobb felvételi ideje. A stúdió Párizs legeldugottabb részén volt, de a mellette lévő étteremben pompás kaját csináltak, amit tálcákon hoztak át. A stúdió a Polydor cégé volt és a főnök fia vezette, akinek megvolt minden videó, amit valaha is készítettek. Tökéletes volt. Pezsgők, barátnők, szórakozás, bulis időszak volt.”

Robert: “az ötletet a ‘The Lovecats’-hez a ‘Macska arisztokraták' adta. A szövegét kívülről tudtam, még a filmet is megvettem, és teljesen a megszállottja lettem...”

Parry: “a RAK-ban kevertük ki és Robert elégedetlen volt a kürt hangzásával, úgyhogy elmentem a Genetic-be és szereztem egy fúvóst, aki Smith szerint a mai napig sem létezik, mert tudod Martin Rushent stúdiójában bármit szintetizálhatnak. De igaz volt, valóban játszott, és tényleg jó lett...”

Robertnek tetszett a felvétel, de utálta az elektronikus trükköket a vokálján, ezért Parry visszahajtott vele a Genetic-be, ahol Dave ‚Dirk’ Allen hangmérnök eltávolította. Allen fiatal volt és kezdő, s Robertet hamar megkedvelte.”

Robert: “az én oldalamra állt Bill ellen. Az mindig jót jelent.”

A videót  ismét Tim Pope forgatta.

Pope: “szokás szerint két nappal előtte értesítettek – nem úgy mint mindenki más, aki egy hónapot ad az embernek – úgyhogy összejöttem Roberttel és elmondta a mondókáját és elmentem, s visszajöttem és elmondtam a mondókámat, és ő is ott ült sokatmondó arckifejezéssel, bólogatott, a gödröcske megfeszült az állán. Úgy nézett ki, mint aki értette amiről beszéltem. Aztán ismét elmondta a mondókáját, és én bólogattam, s úgy néztem ki, mintha érteném, amiről beszélt és egyszerűen csak minden összejött a felvétel napján.”

Robert: “jó éjszaka volt. Egy ingatlanügynöknek azt mondtuk, hogy azon gondolkodtunk, hogy megveszünk egy házat Hamstead-ben, megszereztük a kulcsokat, odavittük az egész stábot, felvettük a videót, és másnap reggel az volt az első dolgunk, hogy visszavittük a kulcsokat.”

Pope: “az ingatlanügynök? Olyan édi történet, nem akartam ellene lenni.”

Robert: “rengeteg embert meghívtunk és buliztunk egyet. A közelképeket csináltam meg először, és mire az együttes képsoraira került sor – hajnal négy körül – addigra már mindenki teljesen el volt szállva.”

Lol: “volt vagy harminc macskánk összesen, és egy se csinálta azt, amit akartunk. A stratégiai helyeken nagy mennyiségű macskakaja volt, hogy felvételbe csaljuk őket, de utálták a kitömött macskákat  és mind elfutottak.”

Pope: “nem tartozik a kedvenc videóim közé, mert szerintem egy kicsit túl könnyű kedvelni. Lehet, hogy túl messzire mentem el, de valahogy a dal is olyan játékos. Robertet aggasztotta a kicsit delíriumos image, nekem azonban tetszett, ahogy a személyisége fejlődött a 'Let´s Go To Bed'-től a 'The Walk’-on át a ‘Lovecats’-cig...egyre többet és többet adott bele önmagából. Az én munkastílusom nagyon hasonló ahhoz, ahogy Robert dolgozik a stúdióban, tudod, tudja a hangulatát a dalnak, tudja a felépítését, de előre nincs tisztában minden részlettel.”

Lol: “halálra rémítettem egy öreg rasztafárit reggel hat körül. Az utcán jött lefele, amikor egyszerre csak előbukkantam a semmiből, egy macska jelmezben. Biztos azt hitte, hogy túl sok füvet szívott.”

Pope: “ez tényleg megtörtént...az ilyen szerepek mindig Lolra jutnak. Robert elmesélte nekem a ‘The Hanging Garden' videó forgatásán, úgy reggel hét körül lehetett, jéghideg volt és a rendező beállított és megkérdezte, hogy: «Nos, ki fogja az állatjelmezt viselni?» és mindenki azt válaszolta: «Lol.» Hihetetlen, hogy az üldözés témája mennyire ott van a videóikban.”

Augusztus közepén jelent meg a Glove ’Like An Animal’ kislemeze, ami egy amerikai újságcikk alapján íródott, amelynek középpontjában egy asszony klausztrofóbiás őrülete állt. A nő egy emeletes háztömbben lakott, és kis tárgyakat kezdett el a lent lévő emberek fejére potyogtatni, amíg teljesen be nem kattant.

Szeptemberben Robert Rómában játszott a Banshees-zel. Onnan a társaság tovább utazott Velencébe, ahol Tim Pope csatlakozott hozzájuk, hogy elkészítsék a ‘Dear Prudence-nek’ – a régi Beatles szám egy Manson átdolgozásának – a videóját. Ez volt Robert első felvétele a Banshees tagjaként.

Pope: “valamilyen okból sohasem oldódtam fel a Banshees-zel úgy, mint a Cure-ral, nem tudom miért. Valóban furcsa volt, amikor Smith beállított velük, mert olyan volt, mintha egy kicsit a 'Creatures'-szel dolgoztam volna együtt – akikkel szintén jó volt az együttműködésem – úgyhogy érdekes, de valamiért mégis sikertelen volt.”

“Emlékszem kimentünk egy diszkóba, ami Velence leggazdagabb gondolásáé vagy valami ehhez hasonló palié volt. Sioux és Budgie veszekedtek, Smithy ABBA számokat énekelt a táncparketten, és mindenki teljesen kiakadt. Roberttel és Severinnel eljöttünk, csak sétáltunk az utcákon és fel akartak valami zászlót gyújtani. Aztán – emlékszem – engem akartak felgyújtani! Keresztül hajszoltak a St. Márk téren és tudod Robertet én mindig is egy egészen csendes fickónak tartottam, és váratlanul olyat üvöltött, amit sohasem felejtek el, és belevágott egy üveg sört  egy hatalmas üvegkirakatba.”

“A zaj félelmetes volt és elmenekültünk. Akkor jöttem rá, hogy valami különleges rejlett a Smith személyiség mélyén, valami teljesen őrült. Érthető volt szerintem, mert egyik héten a Benshees-zel, a másikon a Cure-ral volt, egyik héten elmélkedő, a másik héten felelős...”

A Banshees turné Izraelben folytatódott.

Robert: “egészen különleges volt, szerettem és gyűlöltem ott lenni. Emlékszem béreltem egy nagy öreg amerikai autót és kivittem a Banshees-t a Holt-tengerhez. Ott vesztettem el a cipőm, azt hiszem részeg voltam...”

Robert ezen a turnén kezdte el írni a következő Cure lemez anyagát, s a kapcsolata a Banshees-zel kezdett megromlani. Már hónapok óta – megszakításokkal – próbáltak felvenni. Robert jelen volt, amikor azt a Cure kötelezettségei lehetővé tették. Olaszországban a plakátok 'Siouxsie And The Banshees Rober Smith-szel' voltak olvashatók és minden bennfentes számára kínosan nyilvánvaló volt, hogy Robert hűsége erőltetetté vált.

Szeptemberben jelent meg a Glove ‘Blue Sunshine’ albuma. ami egy olyan másodrangú filmről lett elnevezve, amit se Severin se Robert nem láttak és egy különleges LSD gyártmányról szólt, ami tíz évvel az elszállás után gyilkos őrületet vált ki azokból akik beszedték.

Robert: “a Glove-ot valójában mindig is Japánba szántuk. Nagyon jól éreztük magunkat amikor ott jártunk a Banshees-zel, úgyhogy elhatároztuk, hogy egy misztikus nyugati együttes leszünk és csinálunk egy rövid Japán disco turnét – Lollal, előzenekarként – de nem lett belőle semmi. Szerintem a Polydor ki sem adta a lemezt Japánban.”

Két héttel később jelent meg a 'Dear Prudence’ és hamarosan a Banshees legnagyobb sikerévé vált, harmadik lett a kislemezek angliai listáján.

Szeptember 30.-án és október 1.-én a Banshees a Royal Albert Hall-ban lépett fel. Mindkét előadásról hang és videófelvétel készült.

Az ‘International musician’-nel beszélve Robert elmondta, hogy: “négy év alatt, amíg a Cure a Fiction-nel és a Polydorral dolgozott, rájöttek arra, hogy minél jobban erőltetnek valamit, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy az úgy lesz. Megtanultak elviselni engem, mint egy kellemetlen, de olcsó félkegyelműt...az a tény, hogy soha egyetlen lemezkiadónak sem voltunk lekötelezve, sokkal szabadabbá tett minket a többi  zenekarnál.”

“A Cure-t soha nem tekintettem egy karriernek. Tudatosan nem haladhat, ugyanolyan könnyen leállhat, mint ahogyan mehet még évekig. Nem aggódom miatta, nem tervezek... Jelenleg sok dologban veszek részt, mert belefáradtam abba, hogy egy területen vagy helyzetben vagyok lekötve. Annak, hogy ennyi mindennel foglalkozom, egyetlen hátránya van, az, hogy nincs annyi szabadidőm, mint szokott a zenén kívüli dolgokra. Nehéz eltűnni, három hónapja egyetlen szabadnapom sem volt, és ez tényleg kezd az agyamra menni.”

A kapcsolatáról a Banshees-zel elmondta, hogy: “sokszor még mindig John McGeoch gitárszólóit próbálom játszani, sikertelenül... Ha így folytatom még néhány hónapig...hm...én leszek a következő, akinek idegösszeomlása lesz. Nem, jelenleg jó. Egy egyensúlyozó mutatvány, s mindaddig amíg nem veszítem el, addig rendben lesz...”

Október 25.-én jelent meg a ‘The Lovecats / Speak My Language’, egy újabb Porl borítóval és egészen a hetedik helyig kúszott fel a listákon. Robert kijelentette a No. 1-ban, hogy ez az utolsó a fantázia trilógiából. “Mostantól visszatérünk a feneketlen mélységbe. A ‘Pornography’ a szakadék szélére állította az embert, a következő bele fogja taszítani.”

A következő hónapban Robert elfelejtette a ‘The Lovecats’ szövegét a ‘Top of the pops’-szon, az együttes pedig gyűrött szürke öltönyökben kezdett el járni és a ‘Smash hits’-et arról informálták, hogy “jelenleg elég szép az élet.”

A Glove második kislemeze, a ‘Punish Me With Kisses’, ugyancsak megjelent, amit a Banshees Albert Hall-i koncertjeinek dupla albuma és videója – a ‘Nocturne’ – követett szorosan.

Robert: “a ‘Nocturne’-t nem tartottam annyira rossznak, mint mindenki más annak idején. A videóért nem voltam oda túlságosan, de az élő lemezből egy jó szimpla album lett volna. Nem hiszem, hogy a Banshees abban az időszakban igazán tudta, hogy mit csinált, és szerintem nekem sem volt pontos elképzelésem arról, hogy mit akartak tőlem.”

Pontosan karácsony előtt jelent meg a 'Japanese Whispers’, a fantázia kislemezek és azok ’B’ oldalának gyűjteménye...A karácsonyi angyalokkal telített borító Robert saját terve volt... Eredetileg csak a japán és a német piacra szánták, de ahogy azt Lol megfogalmazta: “a lemezkiadó pénzéhes lett.”

A ‘Sounds’ Bill Black-je figyelmeztette a nyilvánosságot: “vigyázat! Minden jel arra mutat, hogy Smith vissza szándékozik térni a korábbi munkák keserves talajára, úgyhogy addig örüljetek amíg tudtok!” és Robert elmondta a ‘Smash hits’-nek, hogy: “azt hiszem, tényleg elég különös lesz, ha valami komolyat csinálunk. Az emberek teljesen betegnek fogják tartani és azt mondják majd, hogy: «Oh, egy kicsit megváltozott a Cure. Azt hittem, hogy ők egy pop együttes voltak! »”

Arra a kérdésre, hogy hogyan reagáltak a régebbi Cure rajongók a kislemezekre, Smith így felelt:  "vannak akik becsapva érzik magukat, őket igazán ki nem állhatom. Olyan, mintha mi lennénk a kedvenc játékszerük, és honnan veszem én a bátorságot, hogy megváltoztassam a mi misztikus image-ünket. Sohasem kértem vak odaadást... sértőnek tartom, mert egy egyoldalú személyiségnek próbálnak meg leszűkíteni, aki csak egystílusú zenét alkothat. Ez a másik oka annak, amiért valami egészen ostoba és dilis dolgot akartam csinálni.”

A ‘Zig zag’-nak még elmondta, hogy: “sokkal izgalmasabb a Cure-ban lenni most, mint valaha is volt. Kevesebb a feszültség, mert most akkor is használjuk, amikor akarjuk. Minden eddiginél kevesebb esély van az önteltté válásra. A Cure-nak soha többé nem kell lemezeket készítenie.”

A ‘Top of the pops’ karácsonyi különkiadásán Robert a Cure-ral és a Banshees-zel is szerepelt. A ‘The evening standard’ arról tudósított, hogy: “nincsen állandó lakhelye, borzasztóan szükséges lenne egyre, de nincs ideje keresni’’ és Robert még azt is elmondta hogy: “nem szeretnék gyerekeket. Gyűlölném az élet terhét valaki másra helyezni”, míg a ‘Zig zag-nak’ kijelentette, hogy: “nem hiszem, hogy újra fiatalnak fogom érezni magam, lehet, hogy erről szólnak a dalok.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.