Az alábbi interjú tehát nem az Ifjúsági Magazin-ból, hanem a "Progresszív rock mai sztárjai" című, Göbölyös M. László által jegyzett könyvből való, köszönöm a kommentelők korrigálását! Koncepciótlan idézőjel, és idézet-használatok, elírt számcímek, helyesírási hibák (ezeket javítottam), elcsúszott idézetek (ezeket nem), és érdemes megszámolni, hányszor szerepel az "underground" és az "újhullám". Csapongó cikk, ezzel együtt érdekes kordokumentum, és kiadós olvasmány is. George Michael Faith-je tényleg Close To Me nyúlás!

-------------------------------------------------------------------------------------

A The Cure 1976-ban alakult meg, a punk hírnökei közé tartoztak. Később úgy tekintették őket, mint a dark irányzat apostolait, de az ő morbiditásuknak, halálvágyuknak, okkultizmusuknak semmi köze a heavy metal "sötétségéhez". Az első korszak legjelentősebb lemezének a Pornography-t tartják. A műfaj egyik eredeti egyéniségének nevezték már ekkor is, Robert Smith gitárost, aki nemcsak tarajos sünre emlékeztető hajával, hanem komoran hangzó énekével is kitűnt.

Egy rajongó levele 1982-ből: "Elegem van abból, hogy azt olvasom, ha dark vagy, akkor... Ma a Dark Look különleges emberek viselete, negatív értelemben. Nem azokról van szó, akik exhibicionizmusból öltöznek feketébe. Darknak lenni nem csupán annyit jelent, hogy valaki a Cure-t hallgtja. Darkká senki sem válhat. Darknak születünk. A Dark több, mint bármely erény, bensődben egy olyan frusztráció üvöltése, amely megakadályoz téged abban, hogy boldog legyél még azokban a pillanatokban is, amikor látszólag minden rendben van. Ilyenkor az egyetlen vigasz a zene és nem a kábítószer!"

Robert Smith vallomása: "Első gitáromat 8 éves koromban kaptam a bátyámtól. Néhány évig magam próbálkoztam, majd 12 éves koromban foglalkozni kezdtem a klasszikus gitárral. Tizennyolc hónapon át, önmagam tanáraként vesződtem a világ leglustább tanítványával. Anyám zongorázott, apám énekelt, de egyikünknek sincs tehetsége."

A zenekar második felállása: Robert Smith ének-gitár, Lawrence Tolhurst billentyűsök, Porl Thompson gitár, Boris Williams dob, Simon Gallup basszus. Ez a The Cure második felállása, amely megszabadulva a punkos vadhajtásoktól, az újhullámot egyre inkább egyfajta új underground felé vitte. Ez az összeállítású csapat készítette el 1985-ben a The Head On The Door című albumot, amelyet a Melody Maker az év lemezének minősített...

"Megbénít Krisztus vére
s bár homály ül szememem
nem tudok megállni...
milyen érzés kiszáradni
csupaszon a napon
amint várok az alkonyatban
minden délibáb a te csodád
kóstold meg bőröm sóját
felidézem könnyeimet
minden eltörött szavam..."

Ez a The Head On The Door egyik nagysikerű dalából, a "The Blood"-ból való. A The Cure még nem alkotott ennél eklektikusabb lemezt, de a későbbieket ismerve, ez volt a Kiss Me Kiss Me Kiss Me előhangja. Smith és társai mindent kipróbálnak, amit tudnak: a kemény, "egy lendületű" bolond, ritmusszekcióra épülő "újhullámos dalok" mellett vannak kellemes melódiák, amelyek már-már slágergyanúsak, például a Close To Me (amelyből két évvel később George Michael szemérmetlenül ellopta a listavezető "Faith" című dalát...),de több dal becsepészhető lenne a "hippi-évek" lemezei közé: a Kyoto Song Velvet-es, míg a The Blood akusztikus gitár-futamai a flamencót, a dallama viszont a távol-keleti muzsikát idéző. Smith mintha repülne, úgy énekel a konokul ismétlődő basszuslefutások és telt mellotronhangok felett a Sinkingben. Egyes szakírók úgy véli, hog mindezek a "bakugrások" Smith ellentmondásos figurájából adódnak - holott itt a jövő előkészítéséről volt már szó.

A zenekar 1986-ot kihagyta: csupán egy válogatás jelent meg kislemezeikből, a Standing On The Beach. Ez a fajta összeállítás általában egy zenekar végét szokta jelenteni. Nem így a The Cure esetében. Még az előző év végén a The Cure forgatott egy videfilmet Tokióban. Ezt azonban soha nem fogják látni a rajongók. Robert Smith beteg volt, és szerinte ez meg is látszik a filmen...

Robert Smith az okkultizmusról: "Nem hiszek a szellemekben, viszont hiszek a telepátiában és a látnokságban. A telepátiához intellektus kell, a látnoksághoz pedig érzés. A szellemekhez halál utáni életre lenne szükség..."

1987-ben a The Cure megjelentette eddigi legjelentősebb albumát, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-t, amely nemcsak a régi rajongók között aratott sikert, hanem számos olyan zenehallgató körében is, akik korábban a The Cure-t elintézték egy kézlegyintéssel, mint afféle "megrekedt punkbandát".)

"Csókolj, csókolj, csókolj
nyelved mint a méreg
oly duzzadt, hogy betölti számat
szeress, szeress, szeress
szegezz a földre
hasítsd ki zsigereim..."

Ezek az album első énekelt sorai. Figyelem! Nincs béke-szerelem, víz és szappan-szerelem, virág-szerelem, újkonzervatív szűz-szerelem, csupán gyilok-szerelem, kínzás-szerelem, máglya-szerelem, lázálom-szerelem. Féktelen energia, önpusztítás, lázadásra képtelen kétségbeesés, amolyan végpusztulás előtti utolsó nagy orgia, amely nem megbotránkoztató, csupán lelket sokkol. A The Cure tagjai különben is jobb muzsikusok annál, hogy tízéves pályafutás után botrányokozással akarjanak feltűnni.

A kettős nagylemez nemcsak ennek az új (?) szerelemérzésnek köszönheti izgalmát: Robert Smith és társai beárják azt a kört, amelynek első pontját 1967-ben a Velvet Underground és a többi underground-pszichedelikus banda jelölte meg. Annak idején az újhullámot éppen az undergroundból kinőtt progresszív muzsika ellentéteként emlegették. A The Cure most visszakanyarodik a kiindulóponthoz, egyútal bebizonyítva, hogy a new wave, sőt a punk nem is állnak olyan nagyon messze az undergroundtól. Láthatóan teljesen tudatosan keverik az erőszakos gitárbontásokra épülő újhullámos dalokat a 60-as évek hangzásával és az egész album kegyetlenül egységesnek hat.

A bevezető dal a spontaneitásé: Robert Smith egyetlen lendülettel játszotta le a dal durva gitárszólóját, egymaga a stúdióban, és később amikor a többiek beszálltak, még négyszer rájátszotta - ezért érzi úgy az ember, mintha "agyon akarná nyomni" a dal. Az az ártatlan kamasz, akit már "megtámadott" egy érett, idősebb nő, ismeri ezt az érzést. A Catch szelídebb, míg a Torture ugyanolyan gonosz, mint a nyitódal: "hátadra kötözve lógok / mint egy denevér / vigasztalan..." Az If Only Tonight We Could Sleep szitárosan csengő gitárhangja újra visszanéz az időben; utoljára ennyire főszerepben a Beatles Because című dalában hallhattuk ezt a hangot: "angyal jár felént / szemei csillag-égnek / és mélyen eltemet / bársoly karjaiba..."

A második oldal a Why Can't I Be You funky-beütésekkel tarkított dallal kezdődik, míg a How Beautiful You Are jellegzetessége Smith kissé "szenvedő" hangja - ez nála ugyanolyan "punkos" beütés, mint Bonónál. Az oldal legfélelmetesebb felvétele a The Snakepit. A kígyó kedvenc állata volt annak idején a Velvetnek, a Doorsnak egyaránt: indiai ritmusok, erőtől csaknem szétrobbanó akkordbontások alaposan lefojtva, a föld alól jövő In-A-Gadda-Da-Vidaizmusok. (Ezt a kifejezést Zappa találta ki a többszörös torzított-visszhangosított gitárra), az ének pedig olyan, mintha maga Jim Morrison szólna vissza a sírból - holtrészegen. Ha valaki ezt a dalt hallgatja, amelyben még mindenféle fúvós-billentyűs foszlányok is vannak Seeds-stílusban, biztosan rosszakat álmodik. Ezt a hangulatot oldja fel az alig másfél perces Hey You, amely egy régi rock and rollba ágyazott punk-táncrakérés: "Hé te / Igen te / aki önkívületben vagy / gyere / mássz át / és csókolj..."

A második lemez nyitódalában, a Just Like Heaven-ben Smith gitárjának a hangjai körbejárnak, hagyományos "négy"-re. E dalhoz klip is készült: a zenekar egy hegyen játszik, oda vannak fényképezve, mögöttük kéken futó felhők, Smith és a többiek arca pszichedelikusan megnyúlik. A háttérből előbukkan egy égszínkék menyasszony, fehér inges vőlegénnyel. Robert Smith egy meredély felett énekel. A dalt kőlavina zárja le.

"Úgy érzek, mint egy állat ma éjjel
belsőmből üvöltök ma éjjel
úgy érzek, mint egy állat ma éjjel
megvadulok ma éjjel..."

Akár blues is lehetne, de a sokszorosított gitárok és az alattuk sikoltó szintetizátor közel hoz egymáshoz húsz évet a rockban, Bár a ritmus inkább lassú, mint gyors, behunyt szemű, révület-táncra ingerel, és teljesen váratlanul végződik, úgy, hogy a táncosok még hajladoznak egy ideig. A Hot Hot Hot!!! felfogható Michael Jackson-paródiának is, de egyes kései Stones-funkykon is élcelődik ez a zene, Simon Gallup pattogó trombitaszólójával.

A One More Time az album legszebb dalainak egyike, és azok közé tartozik, amelyek a tiszta szerelem hangján szólnak:

"Szeretnék égig érni ma éjjel
szeretnék égig érni
végy a karjaidba
és emelj fel, mint egy gyermeket
és emelj fel magasra
és ne engedj el soha"

Smith hallatlan érzékenységgel énekli ezt a dalt. A Like Cockatoos ipari zörejekkel tarkított, fadobok kopognak, monoton ének beszéli el egy lány megalázó elhagyását, akitől a fiú vonósok hangjaival búcsúzik.

"Édes vagy
álom
laza állú
zöld szemű
dörzsöld orromat
jeges cukorral
simán ahogy
ez a hideg és halálos
penge csókolja a gyümölcsöt
lágyan szelíden lélegezve
bőröd alatt
kiürítelek
oly üres leszel, mint egy fiú..."

Ha Rimbaud és Baudelaire ezt előrelátta volna! Smith "vallomása" több, mint elborzasztó. E dalhoz, az Icing Sugar-hoz Boris Williams "kever" nagy pörgetéseket, Porl Thompson szaxofonvariációkat ad elő. A dal zeneileg teljesen "elvarratlan", akárcsak a következő, oldásnak szánt The Perfect Girl. Majd egy pasztellszínű muzsika következik, szimfonikus szintetizátorral, akusztikus gitárral, zongorával - a The Cure ilyent is tud!

"Meddig kell még üvöltenem a szélben?
Meddig kiálthatok még így?
Naponta ezer elpazarolt óra
hogy érezzem szívemet egy másodpercre
naponta ezer kidobott óra
hogy érezzem szívemet egy másodpercre
meddig kell még üvöltenem a szélben?"

A Shiver And Shake újra brutális hangulatú dal:

"Össze akarlak törni darabokra
összetörni, hogy üvölts
hogy elveszett légy
hogy többé ne légy
és közben borzongok és reszketek..."

Igazi punk-dal, a maga zeneietlenségével - hosszú gitárbevezetővel, ér hirtelen "elvágással". A befejezés azonban mégsem no future, bár a Fight zenéje olyan, mint egy szaggatott jajgatás: 

"Néha nincsen semmi érzés
néha nincs amit megfoghatsz
néha nincs idő menekülni
néha vénnek érzed magad...
amikor belédhasít a fájdalom
ha megjön a rémálom
becsaphatod az eget
ne add fel, ne add fel."

Az utolsó sikolyokat három nagyzenekari "tus" zárja le - olyan hang, mint amely lezárta a Sgt. Peppers-t Nem túlzás a hasonlat: a Kiss Me Kiss Me Kiss Me egyike azoknak a lemezeknek, amelyek éppúgy meghatározzák a 80-as éveket, mint a Borsőrmester a 60-as éveket.

A The Cure tagjainak meghatározása: "Robert amnéziás, Simon zavaros, Boris vámpirikus, Roger verbális, Porl morgós". (A meghatározás az énekestől ered...)

A kritika a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-ről: 

"A faragatlantól a gótikusig, a legtisztább Velvet Underground-tól a legkeményebb Led Zeppelin-ig.  A The Cure zenéje Robert Smith szorongásait, örömeit, fantáziáit, és nonszenszeit tükrözi; ennek a tarajos fiúnak a lelkét, akinek hangja savas, fátyolós és meghamisított, s aki a biztosítótű-kultúra gyermeke. Smith táncolható ritmusokká alakítja a sötét gótikát, a fekete macskákat, a borongós temetőket, a druidák emberáldozatait, és a lilára festett szájakat. A melódiák lendületettel, kis kiáltásokkal, költői magánnyal telítve hozzásegítenek a kollektív extázishoz. Ezen az új kettős albumon Smith síri elcsuklásaival és holdkóros gitárfutamaival frenetikus, abszolút ihletett és szuberotikus. Minimalizmus és concept-album, pszichedelia és punk, a lélek idézetei, légköri alkonyatok, nagyvárosi vodu, posztindusztriális macumba, fenyegetések és kárhozat - ez a The Cure zenéje."

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me felkerült a leghivatalosabb listák élvonalába is. Robert Smith időközben elnyerte a "legjobb hajú zenész" díját, és őt választották a "legbolondabbak" listájának ötödik helyére.

Robert Smith a Kiss Me Kiss Me Kiss Me-ről: "Sokan csodának nevezik, hogy ennyi dalt össze tudtunk hozni. Ennek a kétszerese állt készen.Mivel a nyersanyag megvolt, a hangulat is megfelelő volt, minden ment, mint a karikacsapás: alig több mint egy hét alatt vettük fel a tizennyolc dalt, úgy, hogy napközben lógtunk, csavarogtunk, aztán este egy-két órát töltöttünk a stúdióban. Volt olyan dal, amit csak egyszer kellett eljátszani. Nagyon összeforrtunk az utóbbi időben. Korábban gyakran éreztem magamat magányosnak, de ez az érzés elmúlt".

A rocktörténet két leghíresebb összecsapott lemeze: Van Morrison 1968-as Astral Weeks-e és John Lennon Imagine-je - mintkettő alig 48 óra alatt készült el. Utóéletüket ismerjük...).

"A Snakepit nem hallucináció - valóságos élmény. Nyolc hónappal ezelőtt betévedtem egy klubba, és egy egész raj lány rohant rám. Úgy éreztem, le akarják tépni a bőrömet. Ez olyan iszonyú hatást tett rám, hogy azóta nem járok éjszakai klubokba. Azt a klubot egyébként, azt hsizem, Snakepit-nek hívják, de lehet, hogy csak én neveztem el így magamban... a lányok többségében nincsen szerelem: a legtöbb lányról a második pillantás után kiderül, hogy szexuális vonzalmából a bőre alá nem jutott semmi. A totális észveszejtő szerelem csak a fantázia szülötte... Több újságíró azzal vádol minket, hogy más zenekarok stílusát másoljuk: néha tudatosan vagy tudat alatt átvesszük mások stílusát, vagy újraértelmezzük egyesek ötleteit. Ez elkerülhetetlen, mert egy mindent felfaló világban élünk, nemcsak a szó zenei értelmében, és én ezt nem találom rossz dolognak".

A zenekar koncertjeit hatalmas ováció kísérte szerte a világon, a Kiss Me Kiss Me Kiss Me siekre után. 1987 végén megjelent a Cure In Orange című videofilmjük is, amelyet most már ők is "nézhetőnek" tekintettek.

A kritika a The Cure turnéjáról: 

"Visszatér a gitárhős, aki remeg a fények alatt, jeges verítékben, holott már a modern kor lassan kiutálja magából Alvin Leet, Johny Wintert, Eric Claptont. De itt van az újhullám Zarathustrája, aki egyenesen a Gyilkosok Hegyéről érkezett és vörös digitális szőnyegen lépked. A gitár fekete, égő, kaotikus, ugyanakkor tiszta, mint egy fejszecsapás. Az aranykor gitárját sátáni módon újra feltalálták Csernobil átlátszó felhőiben. Narcisztikus visszhangok, harcias spirál, tiszta lelkiismeret-furdalás és megszállottság... ez a hang, amely a képzeletbeli hamvakból született újjá, annyi szenvedéssel,  ez a megsebzett torok, amely éppen csak felbukkan egy lángoló üstökös végén, Sussex ködjei a homlokon, és a félelem az agyban..."

A The Cure különöse módon hagyományosan agresszív közönséget vonz: 1987-es turnéja Argentinában kezdődött, és az első buln olyan tömegverekedés tört ki, hogy többszáz embert le kellett tartóztatni. A katonákat vonultatták ki rendcsinálásra. Egyesek szerint, ha még két koncertet tart Buenos Aires-ben a The Cure, a katonák puccsot hajtanak végre rendezés ürügyén...

Robert Smith önmagáról:

"Bármit csinálok, szenvedélyesen csinálom, legyen az a szerelem, a zene, a versenyautók, vagy az ital. Korábban semmi értelmét nem láttam az életnek, de ma már nem annyira dark a szemléletem. Pihenni nincs időm, a The Cure-ral gyorsan szállnak az évek. Hihetetlenül félek az öregedéstől, nem akarok öreg és roskatag lenni. Az biztos, hogy nem fogok színpadra lépni, amikor már önmagam árnyéka leszek, és alig tudom a gitár megfogni. Ezt már tíz évvel ezelőtt is mondtam, pedig akkor még azt sem tudtam elképzelni, hogy egyszer 25 éves leszek. A zenei mellett leginkább a futball érdekel. A politika is, talán baloldalinak is nevezhetném magam, de nincsen egyetlen párt sem, amelyet jó lelkiismerettel támogathatnék. A pártok többségében nincsenek olyan emberek, akiknek elég fantáziájuk lenne ahhoz, hogy a dolgokat komolyan megváltoztassák..."

És a jövő? "Nem az a lényeg, hogy népszerűbbek legyünk, hanem az, hogy megerősödjön a muzsikánk. A New Musical Express már a dinoszauruszokhoz sorolt bennünket. Elképesztő, hogy napjainkban mennyire gyenge a mezőny. Nemrégiben akartam venni néhány új lemezt, de végül a legújabb Deep Purple mellett kötöttem ki. Igaz, azt is összetörtem két szám után. A Top 50-en talán 3-4 olyan lemez van, amelyet esetleg meghallgatok, talán egy van, ami tetszik is... nem akarunk romantikus önpusztítók lenni, de cinikusok sem. Valamikor a The Cure szemtelenül vidám banda volt. Ma már öregek, és elég komolyak vagyunk, de azért izgalmasak."

Szerző: Szigi.

3 komment

Címkék: interjú 1989

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr922191928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

[Gábor] 2010.08.08. 12:31:31

Ez az egyik első írás volt, amit a Cure-ról olvastam. De mivel ez kb. 20 éve volt, nem emlékszem a forrásra, csak tippelni tudok: Göbölyös M. László "A progresszív rock mai sztárjai" (1989)

www.biblioterapia.hu/konyv/gobolyos-m-laszlo-a-progressziv-rock-mai-sztarjai-4098

wovbagger 2010.08.08. 16:47:38

világvége, jól tippeltél. nem egy lapban jelent meg, ahogy szigi írja, hanem a göbölyös-féle könyvben.

Szigi. · http://depechemode.blog.hu 2010.08.09. 06:18:15

Köszönöm az infót, javítottam!
süti beállítások módosítása