Closedown egy újabb interjút bocsátott rendelkezésemre, köszönjük a nép nevében! A dátum 1986, a németországi turné. Aranyos cikk pattanásokról, beszólongató Robertről, és a sör narancslével való megcsúfításáról.

--------------------------------------------------------------------------------------

Robert Smith-nek van egy dudor a fején és nem tudja megfejteni honnan. „Ma reggel ébredéskor hirtelen ott volt, tegnap a nürburgring-i Open Air-en még nem. Tehát a kettő között kellett valaminek történnie” következtet éleselméjűen és olyan jelentőségteljesen viselkedik mint Sherlock Holmes. A fellépés utáni buli „sűrű” volt, ahogy ez a The Cure-nál szokásos. „Rendesen dobol a fejemben. Holnap biztosan kétszer olyan nagy lesz. Simon, ez te voltál?” Hamiskásan vigyorogva gyanúsítja Robert basszusgitárosát, mint egy rossz kisfiút, aki mindig mindenben hibás. Megerősítésként előadja, hogyan is történhetett. Hozzáüti homlokát Simon vállának. Egyszer, kétszer, háromszor. Mindig pontosan a gyulladt részhez. Mint a buta August a cirkuszban, aki mindig mégegyet rátesz. De Simon nem emlékszik, senki sem emlékszik. De ez nem is olyan fontos: ami minden más popsztárnak egy közepes katasztrófa volna, azzal Robert nem törődik tovább. Nem is fáradozik azon, hogy a piros „szarvacskát” sminkkel elrejtse a POPCORN-fotós elől. „Már vissza sem tudok emlékezni arra, amikor nem fotóztak folyamatosan. Olyan mindennapos lett, hogy már meg sem borotválkozom hozzá.”

De a Cure-nál is vannak szabályok: az együttes tagjai ugyan csak idétlenkednének a kamera előtt, de Robert többször szigorúan rendreutasítja őket: „Ne mutassátok a fogaitok! Ne nevessetek!” A Cure-nak is fent kell tartania egy imázst. De hogy ez pontosan hogyan is néz ki, mi bújik meg mögötte, első próbálkozásra nem felfogható. A banda első embere és főnöke egyértelműen Robert Smith. Hét éve, a kifutó punkkorszak óta, ő írja a dalokat és határozza meg az irányt. Németországban lassan jutott ezzel előre, de folyamatosan. Három évvel ezelőtt az első slágerlistás dal: Lovecats. Most a The Cure már egy nagy fesztivál főzenekara. Az óvatos közeledés, amelyet a visszahúzódó Robertről lehetett olvasni, ellentmondanak egymásnak. Sötét pszichéje van vagy csak egészséges humora. A „grufti” kulcsszó már lehullott és alapcíme úgy hangzik: „kultikus alak”. A legkedvesebb megnevezést egy női rajongó találta, aki a kerekded, a színpadon gyámoltalanul táncoló Robertet egy gumimacihoz hasonlította…

„Biztos, hogy nem vagyok mélabús ember” véli Robert a müncheni Hilton kertjében folytatott könnyed beszélgetésünk alkalmával, „de mielőtt ide lejöttem volna, a „Marlene on the wall”-t hallgattam a hotelszoba erkélyén és közben Münchent néztem és borzasztó szomorú lettem.” Hogyhogy? „Mert ezt az egészet itt egyszer itt kell hagynom.. A legtöbb ember elhessegeti azokat a gondolatokat, hogy egyszer megszűnik létezni. És sokat gondolkodom ezen és akkor írom a dalaimat. Ha boldog vagyok, nem írok, akkor ünnepelek. Mit írhatnék akkor? Igen, igen, igen, boldog vagyok, nagyon boldog? És ezt az egészet még énekeljem is? Ez egy meglehetős hülyeség volna.”

De mégiscsak: a dolgok egy sötétebb oldala. Első számú előítélet megerősítve! A második számú előítélet is talált: a Cure fénykerülő társaság. Kérdés nélkül magyarázza Robert Smith miért ült a legragyogóbb napsütésben is az árnyékba: „Maximum két órát töltök a napon – évente. De egyébként egész normális ember vagyok…”

Groteszk: Itt ülök egy kis sörkertben. Gesztenyefák, egy patakocska csobog. Mellettem egy 27 éves angol ember szélesen szétkent piros rúzzsal és tüskés frizurával, és arról beszélünk, mi a normális. Milyen normális ő valójában, ez a fazon, aki a „Close to me” videója kedvéért együttesestül majdnem egy egész napot feküdt egy vízzel elárasztott szekrényben?

Robert Smith-nek van egy barátnője – 13 éve ugyanaz. Ezt normális? Mary-t még az iskolában ismerte meg. Csak 18 hónap elteltével tudta rávenni őt az első randira. Azóta együtt vannak. A nyilvánosságtól teljesen távol tartja Mary-t és a nemrégóta hordott jegygyűrűre vonatkozó kérdésekre is hallgatás a válasz.

Robert Smith sört iszik. Narancslével. Ez normális? A bajor felszolgáló majdnem kiejtette a kezéből a többi söröskorsót, amikor meglátta, mit csinál Rober. Először egy jó nagy kortyot leivott a sörből, aztán hozzákeverte a narancslevet. „Azt mondom magamnak mindig, hogy ez jót tesz nekem. C-vitamin van benne. Angliában ezt „Britwick-Top”-nak nevezik. Brit mint Britannia és Wick mint Britwick-Narancslé. A sör egyedül nekem nagyon testes ízű.”
A mennyiség nem az utolsó lesz az este és a színpadon a roadie-knak többször után kell tölteniük. Igaz vajon az a híresztelés, hogy a Cure alkoholista, mint ahogy pár hónapja a The Face nevű angol trendmagazin megírta? „Ha olyan sokat innék, mint ami ott le volt írva, akkor egy elbutult fejű lennék és már dolgozni sem tudnék. Ha alkoholista lennék, a Cure nem tartana ott, ahol. Az elmúlt két hétben például végig stúdióban voltunk és egyetlen korty alkoholt sem ittunk. De ha két vagy három napra elmegyünk valahova tévéfellépésre vagy fesztiválra, akkor az olyan mint a szünidő. És mit csináljon az ember a várakozás végtelen óráiban. Mindenki inna, különösen, ahol ingyensör van.” Egészségedre!
Így magyarázható talán Robert botladozása és támolygása? Néha elködösült tekintete? Ritka tehetetlensége a színpadon? – Aligha. Robert Smith tudja már, mit tesz és tudja, senki nem árthat neki. A The Cure folyamatosan növekvő zenei sikere erre a legjobb bizonyíték. Az együttes egy egész sajátos értéket képvisel a 80-as évek zenei színterén – és sokkal fontosabb: ők eredetiek. Száz százalékig. Pontosan mint Robert. Megy a saját útján, semmire tekintettel és megengedheti magának, hogy kollégáit kigúnyolja: „Gyűlölöm Madonnát, mert úgy néz ki, mintha bűzlene. Gyűlölöm Falco-t, mert csak másol. Gyűlölöm az A-há-t, mert úgy néznek ki mintha szellemileg zavarodottak lennének.”

„A Nürburgringen”, vallja be Robert, „a legkeményebb együttes akartunk lenni és úgy válogattuk össze a dalokat, hogy a Simple Minds mögöttünk öregnek nézett ki. Egy kicsit ugyan idétlen volt, de nagyon angol. Én tényleg egy normális ember vagyok, nem egy excentrikus. Nem ugrok a vízbe, hogy feltűnést keltsek és nem szaladgálok a hotelen keresztül a nadrágomat a fejem fölött lóbálva. De ennek ellenére mindig megbámulnak, már gyerekként is. Sosem jutna eszembe, hogy embereket megbámuljak. Akkor inkább olvasok. Természetesen néha teszek olyan dolgokat, amikor egy napra rá megkérdem magam: te tényleg ezt csináltad?” Például? „Hát igen. Amit éppen most mondtam: a hotelen keresztül szaladgálni a nadrágom a fejem fölött lóbálva…”

Jó hangulatban vonul vissza Robert a szobájába: rövid meditáció a nagy fellépés előtt. Nem egészen két órával később a The Cure a müncheni Olympiahalle-ban játszik. „A színpadon vagyok a legboldogabb” meséli még előtte „ott teljesen csak magamban tudok lenni, magam tudok lenni.” Rutinosan és lazán csinálja végig a jó egyórás show-t. Még az erősítőberendezés 15 perces kiesése sem tudja kihozni a sodrából. Aztán visszatérnek újra a kis sörkertbe. Ünnepelni. A Cure-nak minden oka megvan erre. Ma először volt az együttes egy kétnapos rockfesztivál fő száma és grandiózus zárása. Ehhez jön még az örömhír: „Boys don’t cry” felkerült a német Top 20 listára. Robert Smith további köröket rendel. A narancslevet most már pezsgővel helyettesíti…
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.