Twitter a jobbszélen!

2010.08.22. 14:56

A Cureous-ra betört a webkettő!

Öninterjú 2

2010.08.15. 09:00

 - Na! Csak befejezted? 

 - Be bizony! Ideje volt.

 - Csak nem untad már? 

 - Ezt nem mondanám, de voltak elég komoly hullámvölgyek. Fordítottad te már harsogó, ragyogó, madárfüttyös kora nyári reggelen a One Hundred Years-t? 

 

Szerző: Szigi.

14 komment

Címkék: öninterjú

Album osztályzat átlagok

2010.08.14. 12:57

Nadinluca nevű kedves olvasóm átlagolta az albumokra adott osztályzataimat, ez talán érdekes lehet ahhoz, hogy ne legyen eldugva a kommentek között:

Three Imaginary Boys: 5,54
Seventeen Seconds: 8,2
Faith: 7.68
Pornography: 7,8
Japanese Whispers: 6,56
The Top: 7,8
The Head On The Door: 7,1
Kiss Me Kiss Me Kiss Me: 7,88
Disintegration: 8,58
Wish: 7,3
Wild Mood Swings: 7,3
Bloodflowers: 8,1
The Cure: 5,45
4:13 Dream: 4,96

Szerző: Szigi.

5 komment

Címkék: statisztika

To The Sky / Az Égbe

2010.08.13. 09:00

Különös sorsú dal, amely végül nem került fel sem albumra, sem pedig kislemezre. Csak a Fiction kiadó Stranger Than Fiction című válogatáslemezén jelent meg, ám aztán a Join The Dots B oldalasokat összegyűjtő lemezre végül feltette Robert a második lemez kilencedik számaként. A mellőzés oka igen különös: Robert nem érezte elég erősnek a dalt, hogy akár még B oldalasként is felkerüljön valamelyik kislemezre. Igencsak megdöbbentő ez, mert az egyik leggyönyörűbb képekkel telerakott Cure-dalról van szó, amely még a ragyogó Kiss Me Kiss Me Kiss Me-korszakban is bőven megállja a helyét. Bájos, álmodozó gitárokkal indul a dal, amelyeket egy mély hangot játszó szintetizátor egészít ki. Aztán persze jön a dob, és vele együtt még egy gitár és még egy szintetizátor, nomeg természetesen a basszusgitár: így mindjárt egy harmonikus, szellős, lelket  mosolyogtató dal kerekedik ki az alkotásból. A szöveg is felér zenéhez: égbe bámuló, gyermeki, bájos sorokat írt Robert, ellenpontozás nélkül, így szinte mi is az égbe jutunk a dal végére. Mindemellett még a ritmus sem álmatag, hanem nagyon kellemes, középtempós. Az egyik legszebb Cure-dal. 9/10

Ezzel az éteri szépségű dallal a Cure-szerzemények végére értünk. Véget ért tehát a tavaly szeptemberben indult vállalásom. A blog további sorsáról vasárnap olvashattok.

Uyea Sound / Uyea-hang

2010.08.12. 09:00

Instrumentális dal, a Lost Wishes nyitódala, Porl szerzeménye. Hullámverés hangjaival indít, majd elindul egy kifejezetten lassú dobjáték, amelyet később monoton basszusgitár és orgonaszerű szintetizátorjáték díszít. A dal második felére az orgona már két szólamban szólal meg, és egy lusta gitár is színesíti az összképet. Feltűnően emlékeztet a dal hangulata (és kissé az akkordmenete is) a 16 évvel későbbi Underneath The Stars című alkotásra, így kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ez a dal végül nem lett "elveszett kívánság"... 6,5/10

So What? / Na És Aztán?

2010.08.11. 09:00

A Three Imaginary Boys kilencedik, a Boys Don't Cry ötödik száma. Alig több, mint két és fél perc, azonnali "yeah" kiáltással és elinduló zenével. Élvezetes basszusjáték festi alá a punkos beütésű, belepörgetett dobokkal tarkított lendületes alkotást, amely elsősorban Robert remek szövegfűzéséről emlékezetes (főleg az első versszak élvezetes). Az énekes szórólapokat olvas, és ezekről polemizál, közben pedig néha halljuk, ahogy összegyűri a papírost. A dal fordítása Szécskai Gábor nevéhez fűződik. Az egyetlen olyan dal a Three Imaginary Boys-ról, amelyet 2011-ig, a Reflections-koncertekig soha nem játszottak el koncerten. Ötletes dal, bár nem könnyű sokszor végighallgatni, mivel Robert nem énekel, csak kiabál benne. Ennek az az oka, hogy részeg volt, mikor felvették a dalt. 6/10

A 4:13 Dream album negyedik dala és második kislemeze. In medias res keződik, és nagyon rövid: kevesebb, mint két és fél percbe van belesűrítve rengeteg szöveg és sok-sok zenei megoldás. A dal gerincét Simon rendkívül erőteljes, robotszerű basszusjátéka adja, sajnos ezt Jason megint inkább karibi cinezéssel, semmint erőteljes dobjátékkal ellensúlyozza (habár például az első versszakban a rövid, kongaszerű hangjai élvezetesek). Porl már a második versszaknál elkezdi nyúzni a gitárját, de szerencsére csak egyszer tud előtérbe jönni egy szóló erejéig, mert a középpontban jórészt egyedül Robert van, aki középre tolva, szinte lélegzetvétel nélkül darálja le a furcsa, torz képekkel teli szövegét. A dal vége ugyanolyan hirtelen, mint az eleje. A szöveg élénk képeivel szinte kiáltott volna valami színes-szagos klipért, de sajnos ilyen klipet nem forgattak 2008-ban... Megjelenése évében mindig eljátszották, majd 6 év szünet után 2014-ben szedték újra elő, és 2016-ban is volt. Általában a "popos" ráadásban hallható. Torz, hangos, tolakodó alkotás, de még így is simán második a The Scream mögött a 2008-as gyengén sikerült lemez dalai között, elsősorban lendületességének, táncosságának, élénk szóképeinek, valamint Simon zseniális basszusjátékának köszönhetően. 7/10

Coming Up / Közeledek

2010.08.09. 09:00

A Bloodflowers japán kiadásán megtalálható dal. Elektronikus zajokkal indít, majd elindul egy mániákus, gitárszerű elektronikus alap, amelyre szinte mennydörgésszerű dobolás zúdul rá. A basszus és a torzított gitár elindulásával máris egy rendkívül túlhangszerelt dalba csöppentünk, amely akár a 8 évvel későbbi lemezen is szerepelhetne, ha nem lennének megdöbbentően jók a dobjai. Jason élete formáját nyújtja: izomból adott, lendületes dobolása az egész dalt elviszi a gerincén. Pedig a szám többi része nem a Cure legsikerültebb összetevőiből áll össze: a kilencvenes évek végének elektronikus kísérletezései és a Wild Mood Swings korszak izgága szövegfűzése keveredik a 2008-as hangzás szélrohamszerű hangeffektjeivel és zsizsergő, a dalt majdnem agyonnyomó gitárjaival. A dal egyáltalán nem illik az intim, összeszedett hangzásába. A téma sokadszor is a drogok. Perry egy helyen egy rövid, ám tetszetős gitárszólót is játszik, Roger csak néhány zongorahanggal van jelen. A dal furcsa, torzított emberi hangokkal zárul. Tipikusan "kevesebb több lenne" alkotás, de az említett, Jasontól megdöbbentően jó dobolás a jó Cure-dalok közé emeli a Coming Up-ot is. 6,5/10

Az alábbi interjú tehát nem az Ifjúsági Magazin-ból, hanem a "Progresszív rock mai sztárjai" című, Göbölyös M. László által jegyzett könyvből való, köszönöm a kommentelők korrigálását! Koncepciótlan idézőjel, és idézet-használatok, elírt számcímek, helyesírási hibák (ezeket javítottam), elcsúszott idézetek (ezeket nem), és érdemes megszámolni, hányszor szerepel az "underground" és az "újhullám". Csapongó cikk, ezzel együtt érdekes kordokumentum, és kiadós olvasmány is. George Michael Faith-je tényleg Close To Me nyúlás!

Szerző: Szigi.

3 komment

Címkék: interjú 1989

Instrumentális dal, a Lost Wishes negyedik dala, Parry szerzeménye. Ez az álmos, szépséges Lost Wishes leggyorsabb száma. Középtempónál valamivel gyorsabb dal szellős dobokkal, húzós basszussal és a Wish-re jellemző morcos gitárhangzással. A magas hangokat egy kissé keleties hangzású szintetizátordallam képviseli. Noha nem ez a legjobb szám a Lost Wishes-en, talán ez kiált a leginkább szövegért. 6/10

 

A The Cure album negyedik dala és első kislemezes száma. Még ahhoz képest is borzasztóan hirtelen indul, amiket megszokhattunk a Cure-tól az elmúlt években: tulajdonképpen minden hangszer Robert "Go!"-jával indul el. A basszus kellemesen követi le Robert énekét, ezen kívül viszont nincs sok meglepetés: Jason agyoncinezi az amúgy friss alapritmusú dalt, és állandóan jelen van Perry szinte fenyegetően "numetálos" gitármorgatása. Roger szintije a refrénnél jön csak képbe, és szerencsére találtak neki egy másik hangszínt is, nem úgy, mint a korszak többi dalánál... A garázsrockos jellegű, nyers dalt amúgy viszonylag sok ötlet színesíti (pl. tapseffektek), de mégis a legemlékezetesebb hozzáfűződő emlék a klipje marad. A szöveg egy kapcsolaton belüli húzódzkodásról szól. Megjelenése óta szinte az összes koncerten eljátsszák, Szegeden is hallhattuk, felkerült a 2011-es Bestival CD-re is. Közepes, feledhető alkotás. 5/10

High / Magas

2010.08.04. 09:00

A Wish második száma, és első kislemeze. A Pictures Of You csilingeléseivel indít, ám aztán fél másodperc alatt elindul a dob, és egy kifejezetten kellemes, kerek dalocska Simon megnyugtató basszusaival, Boris friss dobolásával, és egy nagyon hangsúlyos, emlékezetes gitárdallammal, amelynek szokatlan, a dallam közepén belassuló ritmusa kicsit kizökkenti az amúgy középtempós, négynegyedes alkotást. Egy sikoly után beindul egy ugyancsak egyszerű dallamot játszó másik gitár, valamint egy ragyogó, háttérbe húzódó, gyors dallamot játszó szintetizátor, ami a basszus mellett remek alapot ad a dalnak. Kifejezetten összetett alkotásról van tehát szó, amelynek zenei felfedezésére még alkalmasabb a remekül sikerült hosszú verziója, a higher mix. Robert kedvesen énekli a dal már-már szirupos, néhol nehezen követhező szóképekkel telezsúfolt sorait, gyakran plusz szólamban történő énekléssel, kiáltással, vagy dudorászással színesítve a dalt. Az amúgy is megejtő szépségű alkotás fénypontja a refrén, amely alatt a szintiszőnyeg szinte himnikussá emeli a számot. A szöveg a boldogságról szól, Robert egy barátjának a kislányról, aki azt állította, hogy tud repülni, és akinek a különös szóhasználata visszaköszön a dal néha nehezen lefordítható sorai között.  Koncerteken 1992 után még 1996-ban is játszották, aztán a Dream Tour könyékén eltűnt a dallistákról, hogy aztán 2004-ben újra reaktiválják. Sokáig utoljára 2005-ben Lokerenben játszották, majd 2012-ben ismét a repertoár része volt. Érdekesség, hogy a magyarországi koncerteket valahogy mindig elkerüli ez a dal. Noha az említett gitár kizökkenti a dalt egy kicsit (pl. a best of lemezen hallgatva elég csálénak, szinte vontatottnak tűnik, főleg a Friday I'm In Love előtt, és a Show lemeznek sem a fénypontja), ez mégis mindenképpen a Cure pályafutásának egyik legragyogóbb, és főleg zeneileg legösszetettebb produktuma. 9,5/10

A Kiss Me Kiss Me Kiss Me album tizenharmadik dala. Furcsa, dzsungelszerű, esőhangokra emlékeztető, ám annál csilingelőbb hangokkal kezdődik (ez később visszatérő effekt lesz), aztán egy szinte szokványos akusztikus gitárhang indul el, ám ha azt gondolnánk, hogy egy lassú szám jön, csalódnunk kell: négy dobütőkoccintás után elindul egy kifejezetten furcsa, alapritmusú, rendkívül erős pszichedelikus hatásokat mutató alkotás. A kongahasználat is növeli a "dzsungel-hatást", de a dal igazi "dallamát" Simon ereszkedő basszusmenete adja, amelyet Lol még szintihangokkal is megtámogat. A dal végére aztán csak a két szólamban játszó szinti marad meg a hangkavalkádból, ünnepélyessé varázsolva ennek a nagyon furcsa, nagyon érdekes dalnak a végét. A dal szerzője Boris, ami hallható is a hangsúlyos dobhasználaton; a dobos ekkortájt szabad-formájú ritmusokkal kísérletezett, amelynek ez a dal remek lenyomata. Robert teljesen más dallamot énekel, mint amit a többi dallam játszik, és ez, valamint az érthetőség határán ellensúlyozó, költői dalszöveg tovább növeli a dal kellemes kaotikusságát. Ahhoz képest, hogy a hozzá meglehetősen hasonlító Icing Sugar-t soha nem játszották koncertek, a Like Cockatoos felcsendüléseinek száma száz feletti. 1987 összes koncertje után 1996-ban reaktiválták jónéhány fellépésre, majd 1998-ban, 2000-ben, 2004-ben, 2014-ben és 2016-ban is jópárszor hallhattuk koncerteken. Pszichedéliában fürdő, fülledt, izgalmas alkotás. 8/10

Possession / Birtoklás

2010.08.02. 09:00

A Bloodflowers-korszak egyik kiadatlan dala, amely végül a Join The Dots negyedik CD-jén a nyolcadik számként látott napvilágot. Már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, hogy ez a szám még a kilencvenes évek végi elektronikus kísérletezésének a szülöttje, akár lehetne a Wrong Number B oldalasa is. Mély, morgós effektek felelgetnek egy hangulatos, visszhangosított, egyszerű gitárjátékra, majd igazán oda nem illőként egy fáradt, háttérbe húzódó trombita is színesíti a hangzást. Robert fáradt, mormoló éneke szinte elveszik az elektronikus zajban. A dal vége felé hallható egy öblös gitárszóló is. Robert a dal végére "felbátorodik", és jobban kiereszti a hangját, ami szerencsére nem a később jellemzővé vált üvöltözést jelenti. A szöveg leginkább szokatlan szóhasználatával tűnik fel. Nem fülbemászó, kissé lagymatag, feledhető alkotás. 5/10

Őz Zsolt visszaemlékezése a Wan2 magazinból, a Sziget-fesztivált felvezetendő. Jól összeszedett visszaemlékezés, fontos szerepet tulajdonítva a The Head On The Door című lemeznek.

1979 végén megjelent kislemez, ami már nem került fel a Three Imaginary Boys albumra, hanem az 1980-as Boys Don't Cry-on kapott helyett. Néhány megfontolt gitárhanggal indít, aztán gyorsan a húrok közé csap Robert, és azonnal egy, a korszak többi dalához hasonló sebességű, punkos dal indul el. A dal leginkább figyelemreméltó része az ekkor már lassacskán kegyvesztetté váló Dempsey ismétlődő, emlékezetes basszusjátéka, de Robert is emlékezeteset nyújt az ereszkedő gitárdallamaival, és Lol is a doboknál (a belepörgetések és a cinek mellett néha mintha még valami kongaszerű is megszólalna a ritmusszekcióban). A kifejezetten jól kikevert, kicsattanó energiájú dal vonatzakatolással zárul. Dempsey (és a punk korszak) hattyúdala, illetve ennek a korszaknak a kiteljesedése, és egyik fénypontja. A következő szám már az A Forest volt, egy vészjóslóbb, lassabb korszak hírnöke... A szöveg a változó divatirányzatokról szól, egészen konkrétan az ekkortájt Angliában újra feltűnő mod-okról esik szó. 1981-ig a koncertek állandó részese volt, majd bő negyedszázadon át csak egyszer-egyszer kuriózumszerűen játszották el. 2007-től aztán némi meglepetésre óriási reneszánsza kezdődött, csaknem minden koncerten felcsendült, utoljára 2011-ben (és nemcsak a Reflections koncerteken, hanem a Bestival-lemezre is felkerült) 7/10

Lost / Elveszett

2010.07.29. 09:00

A The Cure album nyitódala. Pár másodperces, meglehetősen funkciótlannak tűnő zörejekkel kezdődik, aztán vészjósló gitárok mellett elindul Robert egyre erősődő, mániákus éneke. Amikor elindulnak a dobok, akkor bejön, kifejezetten hamisnak tűnő gitárhang (kicsit a The Top című dalt idézve), majd szépen elindul a morcos hangú basszusgitár is. A halkan induló alkotás egyre agresszívebbé, egyre fenyegetőbbé válik, ahogy halad előre, bár egy kicsit kizökkenthet Roger szintetizátora, ami megint ugyanazt az egy hangszínt használja, mint 2004-ben majdnem minden számnál, és ami illik a Fake-hez, az nem annyira illik ide. A vége felé kifejezetten "menetelőssé" váló alkotás leginkább neuralgikus pontja Robert, akinek az üvöltözését nagyon nehéz végighallgatni. A szöveg a Watching Me Fall megoldására emlékeztetően operál skizofrén eszközökkel egy férfi-nő kapcsolat "harmadik tagjakként", mintegy narrátorként. Koncerten csak 2004-ben játszották, akkor sem mindig. Ötletes "intro", de egy kicsit nehezen emészthető; a hasonló ötletre épülő, négy évvel későbbi The Scream jobban sikerült. 6/10

Wendy Time / Wendy Időszak

2010.07.28. 09:00

A Wish ötödik dala. Egészen szürreálisan kezdődik: egy erőteljes, slágeres dobpergetés hallatszik a dal elején, ami aztán egyértelműen hallhatóan le van húzva a keverőpulton, hogy a többi hangszernek adjon helyet. A rendkívül amatőr megoldás alaposan kizökkentheti a Wish hallgatóját, főleg az első négy ragyogó szám után. A nagyobb baj az, hogy egy bájosnak, slágeresnek szánt alkotásban irtózatosan nyálas, Santanásan náthás gitár játssza az alapdallamot, amelyen nem sokat segít Robert dudorászása, Perry Lovesong-ból importált szintihangzása, és Simon egyhangú basszusa sem. Az egysoros refrén alatti hódító szintiszőnyeg talán megmenthetné a dalt, ha nem lenne hihetetlenül halk. A teljes káoszt és érthetetlenséget növeli Robert tökéletesen érthetetlen, teljesen követhetetlen szövegelése, és néhol a Wild Mood Swings-korszakot idéző rikoltozásai. Már 1991-ben is játszották egy korai verzióját, és 1992-ben is felcsendült koncerteken hébe-hóba, de mindent elmond a dalról a 91-es verziójához fűzött megjegyzés a foreverdrowning.net oldalon: "embryonic version of the worst cure song ever". És sajnos ehhez én sem tudok sokkal többet hozzáfűzni: a Cure-hoz (de főleg a Wish-hez!) tökéletesen méltatlan, kiábrándító alkotás, amelynek még B oldalon sem nagyon lenne helye. Elégtelen. 1/10

This Morning / Ez A Reggel

2010.07.27. 09:00

A The End Of The World kislemez egyik B oldalas dala. Az induló kemény dobokról egy pillanatra azt hihetjük, hogy a Pornography-korszak köszönt vissza, de erről szó sincs: egy kifejezetten hosszú, lassú, szomorkás alkotásról van szó, Robert éles, fájdalmas énekével. Abból is tudhatjuk, hogy a kétezres években járunk, hogy a dalnak nincs eleje, csak úgy elindul (a legélesebb példa erre az idegesítő trendre a kislemez A oldalas párja). Az idegesítő kezdést követően aztán beáll a dal egy "kellemesen levert" szintre; Jason lassú dobjait sok cinnel színesíti, Simon basszusa szépen festi alá a sorokat, és Roger zongorahangjai sem sokat késnek. A szintis később a Fake szintihangjait is belevarázsolja a dalba, majd meglepetésre Robert beszélni kezd éneklés helyett a dal közepén, ezek a legjobb pillanatai az alkotásnak. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a 2004-es év "garázsrockerkedjünk" irányvonalának köszönhetően a dal kifejezetten rosszul szól, nem esik jól meghallgatni, főleg Robert helyenkénti irtózatos üvöltözéseit, és főleg nem 7 perc 16 másodpercen keresztül. A szöveg viszont megint a másik véglet: kifejezetten szívszorítóan írja le Smith egy szakítás (vagy inkább válás) viszontagságait. Összességében egy helyenként jó pillanatokat is tartalmazó rossz számról van szó. 3,5/10

A Pornography második dala. Pár másodperces, szinte kedélyes gitárhanggal indít, aztán viszont jön újra Lol kőkemény, kopogó dobjátéka, visszarántva minket az éjfekete Pornography-hangulatba. Robert siránkozó éneke, Simon monoton basszusjátéka és a dob mögött hol gyengébb, hol erősebb gitárok teszik még zavarosabbá, még betegebbé a hangulatot. A dal legemlékezetesebb momentuma a sorok végén Robert énekének utolsó versszakainak az ismétlése egyre ereszkedő hangszínen - hátborzongató(an jó) megoldás, nem egyhamar felejti el, aki hallja. A költői képekkel telezsúfolt szöveg a drogokról szól, néhány kép pedig egy őrületről szóló könyvből van kölcsönvéve ("egy faszén arc a kezembe harap"). A dal vége őrületbe fullad, zongorahangokkal, beteg gitárokkal. Ez az egyetlen Pornography-dal, amelyet csak 1982-ben és a 2002-es Trilogy-koncerteken játszottak. Kissé érthetetlen ez, hiszen egy remek dalról van szó, amely például az említett Trilogy-koncerteknek az egyik fénypontja volt. 8/10

Újra Wanted magazin, a dátum 2000, a kérdező ismét Nótári Péter. Remek hangulatú interjú, egy kis Wild Mood Swings-savazás, egy kis kamuzás, egy kis frocli Jason és Roger között, és a végén az internet aktuális hírei, mint például a Napster nevű letöltő program...

Az újra kiadott, 1986-os Boys Don't Cry kislemez egyik B oldalas dala, ami - hasonlóan a Do The Hansa-hoz - már a Three Imaginary Boys korszakban kész volt. A Join The Dots első CD-jén a harmadik szám. Meglepően gyorsan indít, erőteljes punkos lendülettel, hatalmas dobpörgetésekkel, és Dempsey előtérbe tolt basszusaival. Az erőteljes dob-basszus-ének háromszög mögött elkent gitárhangok teszik kicsit homályosabbá, "alteresebbé" a hangzást. A szövegre sok szót nem érdemes vesztegetni, valószínűleg így jöttek csak ki a rímek... Kellemes színfolt a korai Cure-ból, ám az ugyanezen a maxin megtalálható Do The Hansa sokkal jobb. Érdekes, hogy még a Reflections-koncerteken sem játszották el! 5/10

A The Top kilencedik dala. Részeges, dülöngélő hangulattal indul, széteső dobokkal és szájharmonikával, majd egy erre a hangszerre hasonlító szintetizátorhangszínnel. Érdekesség, hogy a basszust nem Phil adja, hanem szintetizátor. Gitár csak színezőként fordul elő, az említett harmonika-szerű szintihangszín az uralkodó, vagy még inkább a lendületesen használt dobok. A szöveget elolvasva sem nagyon menekülhetünk a részegség hangulatából, kis túlzással semmi értelme nincs Robert sorainak, aki ekkor amúgy is erősen hatása alatt állt jópár fajta szernek. A furcsa, szinte tengerészdal-szerű alkotás legjobb pillanata Robert gyors szövegelése, élvezetes, lendületes szövegkapcsolatai. Koncerten sokáig csak 1984-ben játszották, aztán óriási meglepetésre elővették a 2012-es nyári fesztiválturnékra, és azóta is nagyon gyakran játsszák. Szokatlan színfolt, még a szélsőséges The Top-on is, és nem is igazán ér fel az album többi alkotásának a szintjére, noha élvezetes dalról van szó. 6/10

A Wild Mood Swings nyolcadik dala. Mindössze két és fél perces, ennyi idő alatt jut el a pokolian idegesítő kezdéstől a meseszép, szinte himnikus befejezésig. A Jupiter Crash hullámmorajából Robert loopolt "round" hangja közeledik felénk, hátborzoló és ügyetlen hatásvadászként, majd jön az első sor, amelynek a végén a "we go" szavak hangdobálásánál igen erős önuralom kell, hogy ne kapcsoljuk át a dalt. Aztán viszont kellemes meglepetések garmada következik: értelmes, érzékeny, összeszedett szövegek  (az együttesen belüli és kívüli örök körök futásáról), friss tempóval, akusztikus gitárokkal, kézicsörgőkkel. A második versszak utáni vonósrész már kifejezetten tetszetős, ám a dal megdöbbentő szépsége a kétségekkel gyötört, majd rezignált lezárást hozó utolsó versszakban mutatkozik meg: a már korábban is a szöveg alatt megbúvó vonósok hirtelen előtérbe törnek és gyönyörűen, lendületes hegedűvonásokkal festik alá dal gyors lezárását. Belegondolni is "rémületes", hogy a dal második felét alapul véve, kicsit elnyújtva, mekkora rajongókedvenc lehetett volna belőle... Így viszont egyike a Cure fanok leginkább ellenszenves dalainak. Koncerten is csak 1996-ban játszották. Egy újabb elpackázott lehetőség; de ha az első fél percet levesszük, máris sokkal jobb. Némi pozitív elfogultsággal: 7/10

A Close To Me kislemez B oldalas dala, a Join The Dots első CD-jén a huszonegyedik szám. Egy gerjedésszerű hanggal indít, aztán némi meglepetésre egy kifejezetten demószerű diszkós dobalap indul el, parodikus basszusokkal, tapshangokkal, harmonikát utánzó szintikkel, effektként használt emberi hangokkal, és kurjongatásokkal. Aztán jön Robert hadaró, idegbeteg éneke, majd a macskaszerű szintihang teszi egyértelművé, hogy - a Stop Dead mellett - a korszak másik jókedvű, klubokba való, ám hangszerelésében igencsak elkésett, leginkább Japanese Whispers-korszakba tartozó daláról van szó. A briliáns szövegfűzés, a két hangszínben szóló szintetizátor, és a tempó persze azonnal mosolyt fakaszt a szánkra, így igazából nem lehet "haragudni" erre az energiától kicsattanó kis ökörködésre. A szöveg Robert egyik rémálmát festi le, igencsak naturális, meghökkentő képekkel. Egyike a Cure furcsa, "majdnem sláger", ellenállhatatlanul táncos dalainak. Koncerteken sokáig nem játszották, egészen addig, amíg össze nem állt a Cure sokadik felállása a kettőezertizes évek közepén; ekkor előkerült az erre a dalra igencsak emlékeztető Stop Dead is, és a 2014 december 21.-i londoni koncerten - természetesen még így is bombameglepetésre - felcsendült az A Man Inside My Mouth is. 7,5/10

süti beállítások módosítása