Először a száraz statisztikák. 

Eddig 81 különböző dalt játszott a zenekar. Minden alkalommal volt a Lovesong és a Just Like Heaven. Csak egy alkalommal volt: Mint Car, The Same Deep Water As You, The Drowning Man és a The Top

A legtöbb dalt a Disintegration-ről játszották (184), utána jön a The Head On The Door és a Kiss Me Kiss Me Kiss Me. Némi meglepetésre a Wish csak a negyedik. 

A legkevesebb dalt, nullát, a Three Imaginary Boys-ról játszották, ami jókora meglepetés.

A legtöbbször az Open-nel kezdtek, második a Plainsong, harmadik az Out Of This World, negyedik a Shake Dog Shake, ötödik a Pictures Of You.

A főprogramot legtöbbször az End-del zárták, második a Disintegration, harmadik a Bloodflowers, negyedik a Give Me It, ötödik az A Forest.

A koncerteket a nyitókoncert kivételével minden alkalommal a Boys Don't Cry zárta (a nyitókoncerten az It Can Never Be The Same). 

A leggyakrabban négy ráadást adtak, és mindössze egyszer fordult elő, hogy csak 1 ráadás volt.

Összességében lehetett arra számítani, hogy alaposan befékez majd a turné az első, bombameglepetéseket hozó koncertek után, összességében mégis némiképp csalódás a turné második fele. Valahogy hiába vonulnak fel a meglepetések, mégsem azok maradnak a setlistben, hanem az unásig játszott dalok (The Walk, Push, Let's Go To Bed). 

Az első koncerten bemutatott két új dalt (Step Into The Light, It Can Never Be The Same) nemhogy nem követett több új dal, hanem ezek is elkezdtek el-elmaradozni a setlistből. 

A meglepetésre bekerülő dalok között csak az újra felfedezett Burn szerepelt a koncertek több, mint felén (ez viszont rengetegszer: 33 koncertből 30x). A Burn mellett legjobban a Last Dance tartotta magát, 13x játszották, a The Perfect Girl pedig 11x csendült fel. A turné elejét bearanyozó dalok közül a This Twilight Garden, a The Last Day Of Summer és az All I Want egyaránt 8x került a setlistbe, a Screw 7x, de például a 2 Late, vagy a The Exploding Boy csak 4x volt. Ez összhatásában már nem nagyobb meglepetés-faktorú, mint például a 2014-es év a Wailing Wall-lal, The Empty World-del, Hey You-val, Bird Mad Girl-lel, A Man Inside My Mouth-tal, Harold And Joe-val, Stop Dead-del, vagy éppen a Cut Here-rel (bár a felsorolt dalok 2014-ben is a koncerten töredékén csendült csak fel). 

A popossággal való állandó kokettálás állandó vitatéma, az 1989 óta "fucking idiot pop song"-okról beszélő, ám azokat rendíthetetlenül játszó Robert Smith talán csak 2000-ben (akkor is főleg a turné első felében) hagyta el a slágerek jelentős részét. Most viszont majdhogynem éjszakáról éjszakára felvonultatja nemcsak a kiváló Just Like Heaven-t, Lovesong-ot, Pictures Of You-t, vagy éppen az Inbetween Days-t, hanem jön velük a már igencsak fárasztó Push, The Walk, Let's Go To Bed, Close To Me, Why Can't I Be You, Hot Hot Hot, Boys Don't Cry, High, A Night Like This vonal is (szokatlan módon viszont a koncertek alig egynegyedén játszották a Friday I'm In Love-ot). Amennyire örülünk, hogy 1992 óta először nincsen "punk ráadás" (azaz meglepően és következetesen hanyagolják a Three Imaginary Boys-albumot), annyira hiányolhatjuk a "dark", vagy a "goth"-vonalat: a Pornography-ról noha elvétve előkerül 1-1 dal (ezek közül a Cold, vagy a Pornography különösen örvendetes, ugyanakkor a The Figurehead hiánya némiképp furcsa), a sokkal inkább "goth", atmoszférikus Faith-albumot eddig az évek óta nyomasztóan lassan előadott Primary mellett mindössze az Other Voices (3x) és a The Drowning Man (egyetlen egyszer) képviseltette. A Faith című dal hiánya a legnagyobb meglepetés, de azt hiszem, mindannyian el tudnánk képzelni egy olyan koncertet (ráadást), ahol a The Holy Hour és az All Cats Are Grey is képviselteti magát (sokan örülnének a The Funeral Party-nak, én magam pedig a Doubt-ot várom nagyon), Roberték viszont - a sok Disintegration-dal mellett - valahogy vagy popos, vagy nagyon rockos (Open, End, From The Edge Of The Deep Green Sea, Burn, Shake Dog Shake, Never Enough, stb.) setlistet játszanak, amelyet csak néha egy-egy "odavetett" Last Dance, vagy Closedown hívatott fellazítani. A gyakran popos setlistet pedig eddig csaknem minden alkalommal egy egyértelműen popos ráadás zár, ahol a zenekar szinte kötelességszerűen játssza le a Hot Hot Hot!!!-Close To Me-Why Can't I Be You?-Boys Don't Cry zárást. Nem lehet tudni, hogy Robert ezeket a dalokat jó érzéssel játssza-e, és csak a közönségnek akar megfelelni, vagy a másik eset a valószínűbb, miszerint csak egyfajta füllentés-e a részéről az, hogy nem szereti ezeket az "idióta popdalokat", és valójában mégis ezek a kedvenc Cure-alkotásai. Valahogy amikor a kedvenc dalairól, vagy lemezeiről beszél Robert, akkor olyan lemezeket említ meg (Faith, Pornography, Disintegration, Bloodlowers), amelyeket mindannyian szívesen hallanánk, főleg egy ilyen "jutalomturnén": erről azonban elég távol áll a zenekar. Rendben, a Disintegration-ról játszották is a legtöbb dalt - persze a négy kislemezt és a Plainsong-Disintegration kettőst főleg; de az is rejtély, hogy a Homesick-Untitled párost eddig miért nem - és az is tény, ha a korábban évekig hanyagolt Bloodflowers-albumot most rehabilitálták, és újra játszanak róla dalokat (persze itt is lehetne hiányolni mondjuk a The Loudest Sound-ot, vagy több koncertre bevállalni a hangszálgyilkos Watching Me Fall-t). A Faith-ről vagy a Pornography-ról viszont tényleg csak mutatóba játszanak (természetesen az örök One Hundred Years-kivételével, amit például simán lehetne pihentetni egy kicsit), és valószínűleg a Seventeen Seconds-ről se bánnánk néhány ritkábban játszott gyöngyszemet (Secrets, In Your House, Seventeen Seconds). Ha pedig popdalokat játszanak, akkor játsszák - nagyon helyesen - a ragyogó 2 Late, The Exploding Boy, The Perfect Girl, stb.  vonalat; de ha így van, akkor bizony jöhetne a káprázatos Return a Wild Mood Swings-ről, a szépséges How Beautiful You Are a Kiss Me-ről, a The Blood a The Head On The Door-ról, hogy a Japanese Whispers kajla, soha el nem játszott dalait ne is említsem (The Upstairs Room, Speak My Language). 

Természetesen várható volt, hogy kissé ellaposodik a turné, és az is lehetséges (bár személy szerint nem hiszek benne), hogy Európára hirtelen drasztikusan megváltozik a setlist alapfelépítése, hangulata. És persze így is hálásak lehetünk, remek turné ez (nem sok videót néztem meg, de igencsak pöpecnek tűnnek a dalok), de az történt, ami sajnos várható volt: olyan brutálisan kezdődött, hogy ahhoz képes a sokadik Open-High-Pictures Of You-The End Of The World-Push-Inbetween Days-The Walk-Lullaby-Fascination Street-Lovesong-Just Like Heaven-From The Edge-End, stb. setlist kicsit lehangoló, és kicsit túlzottan emlékeztet pl. a nehezen felidézhető 4Tour World Tour-ra (főleg a gitárosabb setlistek). Ezzel együtt emlékeztetjük magunkat, hogy tavaly azt sem tudtuk, hogy létezik-e a zenekar: ehhez képest az a tény, hogy nemcsak hogy létezik, hanem turnézik, sőt, két új dalt is játszik, és mi fanyalgunk, hogy csak nyolcszor volt a This Twilight Garden: ez maga a csoda.

 

Szerző: Szigi.

1 komment

Címkék: 2016 turnédalok

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr628858374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cartman 2016.07.03. 22:26:26

Amerikaban a 80-as evek kozepen-vegen futott be a zenekar, lehet, hogy ezert nem eroltettek a korabbi dalokat. Remenykedjunk... :)