Possession / Birtoklás

2010.08.02. 09:00

A Bloodflowers-korszak egyik kiadatlan dala, amely végül a Join The Dots negyedik CD-jén a nyolcadik számként látott napvilágot. Már az első másodpercekben nyilvánvalóvá válik, hogy ez a szám még a kilencvenes évek végi elektronikus kísérletezésének a szülöttje, akár lehetne a Wrong Number B oldalasa is. Mély, morgós effektek felelgetnek egy hangulatos, visszhangosított, egyszerű gitárjátékra, majd igazán oda nem illőként egy fáradt, háttérbe húzódó trombita is színesíti a hangzást. Robert fáradt, mormoló éneke szinte elveszik az elektronikus zajban. A dal vége felé hallható egy öblös gitárszóló is. Robert a dal végére "felbátorodik", és jobban kiereszti a hangját, ami szerencsére nem a később jellemzővé vált üvöltözést jelenti. A szöveg leginkább szokatlan szóhasználatával tűnik fel. Nem fülbemászó, kissé lagymatag, feledhető alkotás. 5/10

--------------------------------------------------------------------------------------

The other one feeds on my hesitation
Grows inside with my trepidation
Buries his claws in my dislocation
Whispering me to lose control

I take a step and over my shoulder
His raw wide eyes shine wilder and bolder
And sore white thighs press closer and colder
Murmuring me to let him go

To let him go...

The other one thrives on my desperation
Fills me up with my toxication
Sinks his teeth in my deviation
Softening me to lose control

I hold my mouth but taste his breath
The hissing greedy awful scent
That snakes itself inside my head
Sickening me to let him go

To let him go...

I take a step and over my shoulder
His pain wide eyes shine wilder and bolder
And stain white thighs press closer and colder
Murdering me to let him go

I try to resist the bruise soft kiss
I twist to deny the blood hard bliss
But I always feel myself becoming his...

And the last thing I remember
"It isn't me... It isn't me... It isn't me... "

But then it never is

Mások táplálják a bizonytalanságomat,
Növesztik bennem a zaklatottságot,
Belemélyesztik a karmaikat a ficamomba,
És a fülembe súgják, hogy veszítsem el az ellenőrzést

Teszek egy lépést és a vállaim felett
A horzsoló szemeik vadabbul és merészebben ragyognak,
És érzékeny fehér combok nyomnak egyre közelebb és egyre hidegebben
Mormolják, hogy hagyd elmenni...

Hagyd elmenni..

Mások gyarapítják a kétségbeesésemet,
Feltöltenek a méreganyagaimmal,
Belemélyesztik a fogukat az eltévelyedésembe,
Lágyítanak, hogy veszítsem el az ellenőrzést

Tartom a számat, de érzem a leheletüket,
A sziszegő, kapzsi, rettenetes illatukat,
Amik kígyóznak a fejemen belül,
És betegítenek, azzal, hogy hagyjam elmenni...

Hagyd elmenni...

Teszek egy lépést és a vállaim felett
A fájdalmas szemeik vadabbul és merészebben ragyognak,
És mocskos fehér combok nyomnak egyre közelebb és egyre hidegebben
Gyilkolnak, hogy hagyjam elmenni

Próbáltam ellenállni az ütést hagyó gyengéd csóknak
Próbáltam tagadni a kemény, vörös áldást,
De mindig éreztem, hogy megkapom az ő...

És az utolsó dolog, amire emlékszem,
"Ez nem én vagyok... ez nem én vagyok... ez nem én vagyok..."

De aztán soha nem...

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr41895878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

closedown' 2011.09.01. 14:36:21

Valahogy furcsa, de én ez kurva jól sikerült próbálkozásnak tartom. Bár ennek ellenére nagyon nem szerettem volna, ha a Bloodflowers ebbe az irányba mutatott volna. Friss és a maga nemében kiváló dal, de ezt csak most fedeztem fel, kínomban, hogy nincs más "új" Cure-hallgatnivaló.