Ma a Cure történelmének egyik legérdekesebb, ugyanakkor egyik leginkább alulreprezentált évébe időutazunk, 1991-be. Elkészült a Picture Show videókazetta, már fortyog az üstben a Wish album, még szó van a később végül ki nem adott Music For Dreams címet viselő instrumentális lemezről, és még egy díj is becsusszan a Music Awardson... ráadásul itt még úgy tűnik, hogy a The Big Hand fel fog kerülni az új nagylemezre...

---------------------------------------------------------------------------------------

Alapjában véve az előző klipösszeállítás, a Staring At The Sea óta készült videók gyűjteménye. Rajta van az összes videoklip, a Why Can’t I Be You-tól egészen a Close To Me új változatáig. Ezen kívül az egyes klipeket időrendben kapcsolódó felvételek kötik össze: van egy képsor, amely az amerikai turnénk alatt készült, aztán látható egy részlet a Lovesong videoklip forgatásáról. Olyan is akad, ahol csak beszélgetünk egymás közt. Van egy felvétel, ami utazás közben készült… Szóval megpróbáltuk bemutatni, mi történik a klipforgatásokon kívül, hogy a néző érzékelje az idő múlását, ahogy változik a zenekar. Ha csak összegyűjtenénk tíz videoklipet, abban nem volna semmi összefüggés. Így hát belepakoltuk egy csomó régi házi felvételünket. Kb. 15 másodpercig látszunk beöltözve a Champs Elysées-n… Sok ilyen rövid felvétel van a klipek között.

Azt hiszem, nagyjából fél órát tesznek ki ezek a hozzáadott anyagok. Nagyon tetszik az a képsor a Pictures Of You előtt, Roger készítette a klipforgatás napján. Olyan, mintha a nap története lenne. Szeretem még azt is, ami a Disintegration turnéján készült rólunk, a Dodgers stadionban, a színfalak mögött, mert nagyon jól tükrözi azt a légkört, hogy milyenek vagyunk egy nagy koncert előtt, van benne feszültség, jól sikerült.

Pontosan mi látható a videokazetta borítóján?

Egy régi fotó az egyik könyvemből, a címe „Rejtélyek enciklopédiája” vagy ilyesmi. Egy lányt ábrázol… Egy írótábla van rajta, automatikus íráshoz: kicsit olyan, mint a spiritiszta szeánszokon használt ábécés lap, de ehhez ceruza is tartozik. Az ember traszba esik, és ír vagy mindenféle képeket rajzol. Gondoltam, jó ez a kép erről a lányról, mert első ránézésre nem tudod, mit ábrázol.

Először azt hittük, hogy az a te kezed.

Nem, az eredeti fényképen egész nyilvánvaló, hogy a kéz tényleg az ő testéhez tartozik. De Andy (a Cure lemezborítóinak tervezője a Primary óta) kicsit elmozdította a kezet, ezért úgy látszik, mintha valaki másé volna… Ez a művészet.

Melyik a kedvenc kliped ezek közül?

Az anyag összeállításakor mindet végignéztem néhányszor, és talán a Never Enough tetszett a legjobban. Úgy gondolom, nagyon jól sikerült, jó hangulata van. Nagyon furcsa összeházasítása ez a számnak és a klipnek, mert a zene meghallgatása után el se tudod képzelni, hogy milyen klip tartozik hozzá, amíg nem láttad. Elképesztő. Természetesen a Lullaby klipjét is jónak tartom, mert tényleg nagyon hitelesen visszaadja azt a beteg hangulatot… Persze mindegyikhez hozzá lehet fűzni ezt-azt. Néhány közülük nem olyan jó. Nem kedvelem a Lovesong, és különösen a Fascination Street klipjét. De marhaság lett volna kihagyni néhányat, hiszen találkoztunk olyanokkal is, akiknek tényleg tetszett a Lovesong.

Vannak szórakoztató anekdoták ezekről a klipforgatásokról?

Hát, a videoklip-készítés nem nagy mulatság. Órák telnek el tétlen várakozással. Várod, hogy jók legyenek a fények, vársz, amíg beállítják a kamerát. Előadod magad kétszer-háromszor, így elkészül 10-15 másodpercnyi anyag, nem több. A következő felvételre megint egy órát kell várni… Szóval nagyon munkaigényes folyamat. Közben a többieknek is várakozniuk kell, főleg rám, a szóló részek miatt. Szóval aznap, amikor a klipet forgatjuk, ami a mi esetünkben általában kb. déltől másnap reggel hatig tart, 18 órát vesz igénybe az egész. Történik egy csomó mulatságos dolog, de igazi anekdoták nincsenek. Üldögélünk, beszélgetünk… A Chris Parryvel és Brunóval (roadie) készített videóink egész viccesek voltak. Áldozatként használtuk őket. Amikor Bruno a Pictures Of You klipjében jegesmedvét játszott, az jó kis nap volt. Meg amikor Chris Parrynek héliumot kellett belélegeznie, hogy elvékonyítsa a hangját, az is fergeteges volt. (Chris Parry alakította a torzszülöttek gazdáját a Never Enough elején.) Tim Pope kényszerítette, hogy csinálja csak, amíg össze nem rogyott, az ájulás szélén… Általában nincs elég idő a viccelődésre. Van ugyan néhány poénos jelenet, amit filmre vettünk, és bekerült. Mint az a képsor a Hot Hot Hot!!! előtt, amikor ülünk, valamelyik snittre várva, és leköpöm Laurence-et. De általában ezek nem vad, bulizós napok. Tulajdonképpen semmi nem esik annyira nehezünkre, mint a videoklipforgatás. Mert a nap végén, amikor hazamegyünk, nem érezzük úgy, mintha alkottunk volna valamit, mivel nincs semmi, amit ténylegesen meghallgathatnánk vagy megnézhetnénk. Amikor viszont vége van, élvezet látni, ahogy összeáll a klip… Tudod, amikor Tim összerakja az egészet, az aztán tényleg jó!

Tudnátok más rendezővel dolgozni Tim Pope-on kívül?

Nem tudom, hogy akarnánk-e. Nem biztos, hogy volna értelme. Az hogy így vonzódunk Timhez és viszont, szerintem azért van, mert mi mindig ugyanazokat a fajta dolgokat tettük és tesszük. Azt mondják, Timnek van egy bizonyos stílusa, de ez valójában nem igaz. Mert ha megnézed azokat a dolgokat, amiket másoknak készít, mint például a The The vagy a Talk Talk videoklipjeit, vagy mondjuk a Sugar Puff- és a Carlsberg-reklámot, akkor láthatod, hogy különféle embereknek különféle dolgokat csinál. Amikor pedig nekünk dolgozik, velem kell együttműködnie. Ezért gondolják azt, hogy a Cure-nak a saját stílusában forgat. De azt hiszem, minden más rendezőnek is alkalmazkodnia kéne ahhoz, hogy mire vagyunk hajlandóak. Bizonyos dolgokat nem teszünk meg, nem megyünk bele semmibe, amit nem akarunk… Úgy értem, semmi olyanba, ami nem mi vagyunk. Készek vagyunk hülyén kinézni, de nem vagyunk hajlandóak komolyságot erőltetni magunkra. Mióta ismerem, igazából nem is vágytam soha arra, hogy más rendezővel dolgozzunk. Dave Allennel is ezért dolgozunk olyan régóta, kiválóan viszi át az ötleteinket a szalagra. Ez a helyzet Timmel is, aki szintén remekül veszi filmre az ötleteinket. Nem lenne sok értelme valaki mást keresnünk.

De 1989-ben volt egy terv Mondinóval…

Folyamatosan, főleg amikor jöttek a lemezcégek az elképzeléseikkel. De a fickó egy vagyont kért volna, és egyébként sem akartam megcsinálni, úgyhogy nem lett belőle semmi.

Tehát mindig egyetértesz azzal, ahogy Tim Pope ábrázolja a zenekart a videoklipekben?

Nem, azért nem mindig. De erről ő nem tehet. Jó példa erre a Lovesong klipje. Beszéltünk róla, sokszor találkoztunk előtte, hogy egyeztessük az ötleteinket. Ugyanazokra a dolgokra hivatkoztunk, filmekből, könyvekből… általában ugyanolyan elgondolásaink voltak. Teljesen úgy csináltuk, ahogy az összes addigi videónkat. A Lovesong mégis rosszul sikerült, mindenki szarul néz ki benne. Emellett senki se volt felkészülve arra, hogy mit csináljon. Így hát Tim leragadt annál, hogy lefilmezzen zenészeket, akik csak ülnek, és közben állati  nyomorultul néznek ki, engem kivéve. Ragaszkodtam hozzá, hogy még szerencsétlenebbnek mutasson, mert mindenki más is az… A végén oda lyukadtunk ki, hogy egyáltalán nem úgy néztünk ki, ahogy valójában. Ez a dal számomra az egyik legrosszabb példája a videó és a zene kapcsolatának. Szokás szerint először mindig megkapom a próbavágott változatot, megnézem, hogy sikerült. Mindössze egy snitt miatt vitatkoztam vele, a Lullaby kezdése miatt. A Lullaby egy másik képsorral indult volna, de nem hagytam, hogy felhasználja. Egy közeli volt rólam. Az arcomnak csak egy része, izzadtság meg minden… Mivel olyan szörnyű volt, gondoltam, ha az emberek meglátják, elhányják magukat. Ami az egész klipre rányomná a bélyegét. Hát úgy döntöttem, használjunk egy ágyat, hogy úgy tűnjön, mintha beteg volnék. Igazából nem nézek ki olyan rettenetesen. Bár ez valamennyire hiúsági kérdés is, de természetesen azt sem akartam, hogy az emberek már az első képtől kiakadjanak.

Forgattatok már olyasmit, amit nem mutattatok be?

Rendesen nem. Nem a stábbal. Egy csomó koncertet filmre vettünk a keverőpult mellől, filmeztük a színpadot egész végig, kameramozgás nélkül. Így vettem fel a Disitegration turnéján a Wembleyben adott mindhárom koncertet, és még három-négy amerikai előadást. Nem is tudom, miért nem nézem meg ezeket soha… Tetszik a Giants stadionban készült anyag, ebből egy részletet fel is használtunk ebben a videóban. De ezek általában egy kameraállásból készültek, túl unalmasak lennének. Néha csak azért filmezek, hogy lássam, milyenek a fények, hogy lehet-e javítani a világításon. Vagyis kritikai célból teszem, igazából nem a szórakozás kedvéért. Őszintén bánom, hogy nem készítettünk egy rendes filmet a Prayer turnéról. Csodálatos lett volna. De nem tettük… Nem csináltuk meg,  mert hülyék vagyunk. És hát senki sem volt körülöttünk, aki filmet akart volna forgatni róla. Sosincs senki, aki azt mondaná: „most készítek rólatok egy filmet…”

Miért nem csináltok egy mozifilmet: „A Cure-ral az ágyban”?

Nem lehetne levetíteni! Nem láttam azt a filmet Madonnával, de biztosan nem hagynám senkinek, hogy bizonyos szituációkban lefilmezzen. Ellenzem ezt a fajta kitárulkozást. Ha valaki tényleg ennyire meg akarja mutatni magát, annak valami komoly baj van az agyával. Borzalmas lehet, ha az embernek nincsenek titkai.

Azt mondtad ’89-ben, hogy Tom Sheehan készített rólad egy tökéletes fotót.

Egyszer csinált rólam egy fényképet, amit tökéletesnek találtam, otthon őrzöm, nem használtuk fel. Csak egy egyszerű közeli felvétel. A bőrdzsekim volt rajtam; akkor kapott le, amikor nem számítottam rá. Úgy nézek ki azon a képen, ahogy magamat elképzelem. Magától értetődő, hogy a fotókon olyan vagyok, amilyen, bizonyos szempontból ez nem lep meg, de nagyon ritka, hogy valaki csak úgy készít rólam egy képet, amin teljesen természetesen nézek ki. Szóval tetszik. Tartogatom valamire, még nem tudom, mire.

Olvastuk a Melody Makerben, hogy két albumot akartok kiadni. Mi a célotok ezzel?

Nos, az egyik a következő, rendes nagylemezünk lesz, tíz-tizenkét dallal. A másik pedig egy instrumentális lemez, ugyanannyi számmal, de ez másféle zene lesz, nem a tőlünk megszokott. Az instrumentálisat Music For Dreams címmel adjuk ki, olyan anyagokból áll majd össze, amiket már évek óta készítünk. Kicsit furcsa lesz.

A hangzás szempontjából olyan lesz majd, mint a Carnage Visors, valami hasonló, esetleg teljesen más?

Nem, nem lesz benne visszatérő téma. Tíz-tizenkét különböző szám, csak alapvetően azén hangom nélkül.

Ami az albumot illeti, milyen lesz a hangzása? Van alapötletetek, mint a Disintegration készítésekor?

Nem, nincs. Igazából pont erről beszélgettünk ma délután. Nincs határozott elképzelésem a lemez hangzásáról. Már készen vagyunk, harminc demót vettünk fel ezekről a számokról. Ezek közül hét már úgy szól, ahogy kell. Különböző dalokról van szó, nem konceptalbum lesz, inkább olyan, mint a The Head On The Door. A hangzását tekintve persze más lesz, de minden szám különbözni fog a többitől, nem lesz átfogó hangulata. Viszont a Kiss Me albumra nem fog hasonlítani, mert azon kipróbáltunk egy csomó eltérő stílust, olyasmit is, ami nem természetes tőlünk, mint a Hot Hot Hot!!!, a Why Can’t I Be You… Nem lesznek rajta ilyen bolondos slágerek. De színesebb lesz, mint a Disintegration. A hangulata nem lesz végig ugyanaz.

Rajta lesznek olyan új számok, mint a The Big Hand, az Away vagy a Wendy Time?

Hmm… fogalmam sincs. Persze errőI a négyről is készültek demók. Azt hiszem, kettő – valószínűleg a The Big Hand és az A Letter To Elise – rákerül majd az albumra. A pár új dal közül ezek amolyan kedvencek. A másik kettőben még mindig nem vagyok biztos. Bár a minap már máshogy szóltak, egész jól, szóval nem tudom… Sokszor van így. Most vitatkozunk azon, hogy melyik a legjobb.

Januárban díjat nyertetek a British Awardson. Milyen érzés volt?

Nagyon örültem, már csak azért is, mert nyerni mindig jó. Nem volt nagy változás, pénzt nem kaptunk mellé. A Polydor azt akarta, hogy rögtön adjunk ki valamit, de nem tettük, túl hülyén nézett volna ki. Nem számítottunk arra, hogy nyerni fogunk, mégis sikerült. Csak akkor tudtuk meg, hogy nyertünk, amikor már ott voltunk. Az egész csupán egy jó esti szórakozás volt, tényleg. Nem ez volt életem legfontosabb eseménye, de azt hiszem, anyukám igazán örült neki.

Van olyan mai előadó, akivel szívesen dolgoznál együtt?

Nincs. Kaptam tavaly az All About Eve-től egy felkérést, hogy gitározzam az új albumukon. Találkoztam velük, beszélgettünk, meghallgattuk a demóikat, aztán rájöttem, hogy valami nem stimmel, az ilyesmi számomra elképzelhetetlen. Egyáltalán nem vágyom erre, ezért nem látom értelmét. Szívesen hallgatok másokat, de nem kívánok közreműködni. Azt hiszem, nagyon ideges lennék, ha olyan emberekkel kéne együtt játszanom, akiket nagyra becsülök.

Láttad Lolt koncerten, mi a véleményed az egészről?

Lapos volt, dögunalmas. Közepesnél is gyengébb. Lol nagyon igyekszik kihozni belőle valamit, de rohadtul nem tetszett, hogy ott áll a színpad elején, és úgy csinál, mintha játszana a szintetizátoron, pedig az egész előadás alatt nem is játszott semmit, míg a többiek igen. Nem változott semmi. Aztán meg olyan az egész… úgy szólt, mint valami háttézene, amit liftekben hallasz. Nincs semmi jelenlétük. Szerintem rossz névválasztás volt a Presence. Lol a Cure-ban is ugyanezt csinálta. Ha nem volna köztük, nem lenne velük semmi bajom.

Létezhetne a Cure Robert Smith nélkül, ahogy az Echo and The Bunnymen Ian McCulloch nélkül?

El se tudom képzelni. Szerintem elég furcsa lenne. Nem, nekem se tetszene. Túl sokat adtam bele az életemből ahhoz, hogy nélkülem létezzen. Ez mintha a fordítottja volna annak, amikor azt mondják, hogy én vagyok a Cure, ami nem igaz, mert ha fordítva nézzük, akkor egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nélkülem csinálják, de ez két külön dolog, más szemszögből. Nélkülem a zenekar sem létezne, viszont én is csak egy tagja vagyok. Mindegy.

Minden ember személyiségének van árnyoldala is, te hogy vagy ezzel? Mi az, amit nem szeretsz magadban?

Azt, amikor a figyelem középpontjában akarok lenni. Időnként rajtakapom magam, aztán másnap reggel, amikor felébredek, nem értem, miért teszem ezt. Utálom ezt az oldalamat. De azt hiszem, ez együtt jár azzal, hogy egy zenekarban vagyok. Ha nem volnék ilyen, nem énekelnék. Nem állnék ki az emberek elé énekelni. Tehát együtt kell élnem ezzel. Ezt igazából nem nevezném átoknak, de kénytelen vagyok belenyugodni, hogy az, amit a legjobban szeretek, kihozza belőlem azt, amit ki nem állhatok.

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr242096166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

closedown 2010.07.05. 07:53:29

Ez jó volt, köszönjük!!
Azért szerintem nagyon sokak számára az azok a bizonyos Prayer Tour-os "unalmas" koncertfelvételek igen érdekesek lennének. Legalább ingyen letölthető lenne, döbbenne RS, milyen sokat leszednék.