Ma ismét visszarepülünk a Disintegration-időszakba. A kérdezőalany Robert és Smion. Jónéhány gondolat a Disintegration dalairól, de még a Foxy Lady, az Ariel vagy a Do The Hansa is szóba kerül. Az egyik leginformatívabb interjú.

-------------------------------------------------------------------------------------

A Disintegration című szám a szöveg és az ének tekintetében nagyon közel áll a One Hundred Yearshez. Tényleg úgy látod az életet, ahogy a dalban ábrázolod? Vagy azt akarod kifejezni vele, hogy megtagadsz minden kötöttséget? Pontosan miről énekelsz ebben a dalban?

Robert Smith: Zeneileg hasonlóak, azt hiszem, a szövegüket tekintve viszont egyáltalán nem, mivel a One Hundred Years a dolgok teljes feladásáról szól, ahogy az első sora is mutatja: „nem számít, ha mind meghalunk.” Reménytelenséget sugall. A Disintegration ezzel szemben arról szól, hogy eltávolodunk valakitől, és ez a szám különös módon reménytelibb, mint a One Hundred Years, hiszen a One Hundred Years az általános zaklatottságról szól, a Disintegration pedig csak egy kapcsolat gyötrelmeiről. Vagyis teljesen különbözőek, viszont zeneileg ugyanúgy a dobra és a basszusra épül mindkettő. (Simonhoz) Tényleg olyan hasonlóak?

Simon Gallup: Aha, azt hiszem…

Robert: A hangzása inkább emlékeztet a One Hundred Yearsre, mint a Lovecatsre. Felteszem, hogy vannak bizonyos stílusok – például a Lovesong és a Catch hangzása is hasonló – , szóval vannak hasonlóságok egy csomó dal között, de szerintem ez nem is baj. Amikor megírtuk a Disintegrationt, vagyis tavaly áprilisban, a huszonkilencedik születésnapomat követő napon, rájöttem, hogy a következő születésnapomon betöltöm a harmincat; a dal tehát arról szól, ahogy akkor éreztem magam valójában. Persze nem vagyok mindig ilyen. Ez a nehéz a szomorú dalok írásában: az emberek azt gondolják, hogy mindig olyan vagy, pedig ez rám nem érvényes. Általában akkor írok, amikor letört vagyok.

Harmincéves vagy. Öregnek érzed magad?

Robert: Ma igen! Ma százharmincnak érzem magam. Hogyan látod magad tíz év múlva? Még mindig félsz az öregedéstől? Robert: Azt hiszem, minél idősebb leszek, annál inkább belenyugszom az öregedésbe. Ez egyfajta ellentmondás, vagyis minél fiatalabb az ember, annál jobban aggasztja az öregedés, és ez az én esetemben igaz is. Fogalmam sincs, mit csinálok majd tíz év múlva. Talán egy nap majd felébredek, és teljesen megváltozom. Belenézek a tükörbe és csak nevetek… Nem tudom. Annyiban reménykedem, hogy tíz év múlva még képes leszek felmenni a lépcsőn, és remélem, hogy ugyanúgy örömet lelek majd a dolgokban, ahogy most. Az egyetlen, ami zavar az öregedésben, az nem a halálfélelem, hanem az, hogy az ember a korral egyre kevésbé tudja élvezni az életet, egyre kevesebbre képes… Szóval ez engem fizikailag frusztrál. Már nem tudok megtenni olyasmiket, mint tíz évvel ezelőtt; túl sokat iszom, és nem mozgok eleget… Simon harmincöt szeretne lenni.

Simon: A tökéletes életkor!

Robert: És mit csinálsz majd harminchat évesen?

Simon: Nagyon elszomorodom. Hát nem mozogsz eleget a színpadon?

Robert: De igen, csakhogy azt több üveg bor kíséretében teszem. A májam így nem edzem.

A Last Dance-ban a szerelemről énekelsz és arról, hogy milyen érzés volt ez, amikor még
fiatalabb voltál. Különösen abban a mondatban, hogy „Ha innánk, sem hiszem, hogy úgy
csókolnánk egymást, mint amikor az asszony csak lány volt még…”

Robert: Ühm.

Gondolod, hogy a közönségetek, ami 1985 óta egyre fiatalabb, megérti ezt?

Robert: Nem, de a Last Dance szövege egy személyes érzést fejez ki, melyet egy bizonyos valakivel kapcsolatban éltem át, és nem törődöm azzal, hogy jelent-e bármit is valaki nálam fiatalabbnak. Nem, valószínűleg nem, mivel vannak, akik tizenöt-tizenhat évesen eljönnek egy koncertünkre, és tényleg nem értik, amiről beszélek. De vannak a koncertjeinken olyanok is, akik már negyvenévesek. Tudod, találkoztunk már olyanokkal, akik 1979 óta rendszeresen ott vannak, amikor játszunk. Még mindig járnak a koncertjeinkre olyanok, akik emlékeznek a Seventeen Seconds turnéra, és ők idősebbek nálunk; a közönség meg nem fiatalodik, az áltagéletkor ugyanaz. Csak mi öregszünk. Szerintem nagyon lekezelő a közönséggel szemben, ha azt gondoljuk, hogy nem érthetik – hiszen ha tizenöt évesen olvasol egy könyvet az öregkorról, akkor is megértheded a lényegét. Véleményem szerint tizenöt éves kor alatt az ember még egyáltalán nem fél az öregedéstől. Tizenöt alatt valószínűleg nem is gondolunk arra, hogy egyszer mi is megöregszünk. Később aztán, amikor tizenöt vagy tizenhat évesek leszünk, már igen… Hivatalosan felnőttkorúvá válunk, felelősek leszünk azért, amit teszünk, és hirtelen ráébredünk, hogy meg fogunk öregedni. Szerintem az emberek általában megértik, hogy a dalaink többsége miről szól. Persze, nyilván vannak olyan számok, amiket senki sem ért, mivel túl személyesek.

De előfordul néha, hogy úgy érzed, félreért titeket a közönség?

Robert: Hmm… Azt hiszem, sokaknak teljesen téves elképzelése van a személyiségemről. Gyakran jönnek oda hozzánk olyanok, akik azt képzelik, hogy ismernek minket, aztán elkezdik mondani a fura agyszüleményeiket rólunk… Egy zenekarban lenni nekem azt jelenti, hogy jönnek az emberek, és meg vannak győződve arról, hogy ismernek engem. Tudják a nevemet, én meg soha nem láttam őket azelőtt. Pont olyan ez, mint amikor még iskolába jártam, mindenki azzal jött: „aha, te vagy Robert Smith…” Olyan is van, hogy barátkozni akarnak veled, de valaki megmondja nekik a neved. Szóval, megyek mondjuk valahol, és odajön hozzám egy vadidegen ember azzal, hogy „Hiszen te vagy Robert Smith, ismerlek téged!” Én meg azt gondolom, hogy egy fenét. Képtelenek vagyunk kivédeni ezt, mivel elértünk egy szintet, ahol az emberek tudnak rólunk, megpróbálnak minket egy bizonyos módon ábrázolni. Komoly félreértések vannak. Néha például, amikor szórakozni megyünk, berúgunk vagy hasonló, és én nyerítve röhögök valamin, az emberek nem értik, hogy viselkedhetem így. Szerintem az emberek legtöbbször értékelik, hogy pont olyanok vagyunk, mint ők. Tényleg tök normálisak vagyunk. A körülményeink viszont abnormálisak.

A dalszövegeid egyre érthetőbbek. A Lovesong egyértelműen a legjobb példája az „első szinten értelmezhető” dalnak. Van oka vagy magyarázata ennek a fejlődésnek?

Robert: Úgy érzem, bátrabban énekelek már nyíltan azokról a dolgokról, amiket korábban elrejtettem. Másfelől, szerintem ilyen dalt írni a legbonyolultabb. Egy olyan dal, mint a Lovesong a legnehezebben énekelhető dalok közé tartozik, mivel amikor írtam, valójában nem gondoltam olyasmire, hogy jól hangzik-e, hogy van-e benne meggyőződés, hülyén hangzik-e, netán mesterkélten, hanem egyszerűen csak egy szerelmesdalt akartam írni – ezért lett a címe Lovesong. Gondoltam, ahelyett, hogy jelképeken és efféléken törném a fejem, egyszerű dalokat írok, mintha szólnék valakihez. Ha olyanokat énekelnék, mint „oly tááávol vagy tőőlem”, ami kapásból hülyén hangzana, az emberek azt gondolnák, hogy ez borzasztó szar, szerintem viszont egy ilyen dalt csak egyféleképpen lehet énekelni, mégpedig szívből. És ha valaki úgy érzi, hogy nem tud ilyen dalt írni, akkor ne tegye. Úgy értem, rengeteg ember ír popdalokat, nagyon rossz popdalokat – azokra gondolok, amikben benne van az a szó, hogy „szerelem”, és elnyújtva éneklik… Az ilyenektől rosszul leszek. Ezért is van csak nagyon kevés olyan számunk, ami közérthető, mert csak nagyon ritkán jön rám az a különleges késztetés, hogy közérthetően írjak valamiről. A Give Me It például egészen közérthető, de pont a másik véglet: színtiszta gyűlölet, és ilyen volt a Shiver And Shake is... A legtöbb dalunk azonban valahol a két szélsőség között helyezkedik el.

A Disintegration borítója és egyes dalok, például a Homesick, szólóalbumra emlékeztetnek.
Olyan anyag ez, ami akár egy Robert Smith-szólóalbumon is megjelenhetett volna?

Robert: Semmiképpen. A Homesick nem az én szerzeményem, a zenét sem én írtam. Ez egy újabb tévhit. Erről én tehetek. Porl és Undy csinálták a borítót, az ő ötletük volt, hogy én legyek rajta úgy, mintha vízbefúlnék, én meg belementem. Akkor mindenki azt mondta, jó lesz így, de később problémákat okozott a zenekarban és a sajtóban is. Mostanában egyre inkább igyekeznek előtérbe helyezni, pedig nem hiszem, hogy ott volnék, nem hiszem, hogy jobban, mint amennyire valaha is. Csak arról van szó, hogy többet írnak rólunk, és több kép jelenik meg rólam. A Disintegration egyáltalán nem lehetne szólóalbum. A CD-n szereplő 12 dalból, azt hiszem, én csak hatnak írtam a zenéjét… Ott van az Untitled… (Simonhoz) Azt te írtad…? Roger írta. Tehát nem is lehetne szólóalbum, ha meg egyedül csináltam volna, a hangzása a saját hangomat kivéve semmiben sem hasonlítana a Cure hangzására. A The Top lehetett volna szólóalbum, azaz mégse, hiszen a stúdióban nem úgy készült. Úgy értem, még mindig lehetek diktatórikus, és ha esetleg vitatkoznánk valamin, mindig az enyém az utolsó szó, a stúdiómunka viszont igazából egész demokratikus módon folyik. Mindenki közreműködik a saját hangszerén, mindenki kijön a többiekkel. Ha mondjuk Simon basszusozik, én mondom neki, hogy „próbáld így meg úgy”, ha pedig én gitározom vagy énekelek, esetleg Simon mondja ugyanezt. Működik köztünk a kommunikáció, sokkal inkább csapat vagyunk, mint ahogy azt bárki gondolná, így hát nagyon zavar, amikor végül úgy tekintenek ránk, hogy „Robert Smith és a Cure”. Vannak rajongók, akik nem veszik tudomásul, hogy én, Robert Smith a Cure egyik tagja vagyok.

Mi van a szólóalbumoddal? Megjelenik majd egy nap?

Robert: Valószínűleg, bár nem tudom, mikor. Nem igazán fontos. Majd megcsinálom valahogy, aztán felkérem a többieket, hogy játsszanak rajta. (nevet)

Gondolod, hogy ez a Cure végét jelentené?

Robert: Talán ezért sem igyekszem megjelentetni.

Simon: (a TIB-hoz) Miért hiszed, hogy ezzel megszűnne a Cure?

Mert talán az az album volna az utolsó.

Simon: Miért, mi lenne, ha Robert csinálna egy szólólemezt?

Robert: Nem is tudom. Az összes olyan dal, amit egyedül akartam megcsinálni, elméletben már kész, ennek pedig az az oka, hogy mindegyik nagyon egyszerű, kevés ahhoz, hogy több ember játssza, tízből csak kettőben van dob, tehát kicsit hülyeség lenne, ha együtt csinálnánk. Lehetne Cure-album is, de nem hiszem, hogy helyes volna így. Ezért hát egymagam csináltam meg mindet. Az Ariel az egyik ezek közül, ezt még Cure-számnak készült évekkel ezelőtt, és van pár olyan dal is, amiről az évek során mint Cure dalról készült demófelvétel, aztán nem használtuk fel. Nekem tényleg tetszenek, de Cure-számokként nem működnének. Szóval egész másféle dolgok ezek. Nem gondolom, hogy ezzel megszűnne a Cure. Boris nemrég játszott McCulloch (az Echo and The Bunnymen énekese) szólóalbumán, és sokat beleadott. Kilépni az együttesből… Szerintem kicsit naiv dolog azt képzelni, hogy az ember nem kezdhet semmit az együttesen kívül. Tisztában vagyok azzal, hogy az én részemről ez valószínűleg más, mint amilyen a többiek részéről lehetne. Amikor a Banshees tagjaként zenéltem, az senkit sem zavart. Talán nem is volt olyan nagy dolog. Nem hiszem, hogy megjelentetném a szólólemezemet, amíg az együttes még működik, mert ez esetleg azt a látszatot keltené, hogy a zenekar valamilyen módon korlátozott engem, ami egyáltalán nincs így. Az az igazság, hogy a csapat eddig mindenre képes volt, amit csináltam, ezért élvezem azt, hogy a tagja lehetek. Szóval, mint mondtam, inkább átírom azokat a számokat, hogy Boris is játszhasson bennük…

Azt mondtad, ez a turné lesz az utolsó. Miért döntöttél így, amikor mindig is azt vallottad, hogy színpadon lenni izgalmas?

Robert: Még mindig izgalmas, az egyik legjobb dolog a világon, de…

Simon: A sörözés a koncertek között…

Robert: Szóval, ez éppen annyira lelki, mint amennyire fizikai dolog. A turnézás szörnyeteggé változtat. Komolyan, akárhogy is küzdesz ellene. Ennek a turnénak a tizenegyedik hetében járunk, és eddig tényleg nagyon jól szerepeltünk, de az egész kezd valahogy szétesni, az emberek nagyon megváltoznak… Elég érzékeny mindenki, mostanában jóval többet vitatkozunk, mint a turné kezdetén, hosszú távon ezt teszi velünk ez az egész. Gyakorlatilag nem tehetünk semmit ez ellen. Augusztusban Amerikába megyünk, a New York-i Giants stadionban és a Los Angeles-i Dodgers stadionban kell játszanunk, és ha mondjuk belegondolunk, hogy két év múlva visszatérünk Amerikába… Mit csinálunk majd akkor? Kisebb helyeken játszunk majd, vagy ugyanazokon, esetleg kétszer-háromszor akkora helyeken… Nincs ebben semmi izgalmas, merthogy mindez azt jelenti, hogy túl vagyunk a csúcson, én pedig azt szeretném, ha a csúcson állnánk meg, nem pedig azután. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy a tegnap esti fellépés (Párizs, július 8.) volt talán az egyik legjobb koncertünk, és még mindig egyre jobbak leszünk, ezért utálnám, ha másfél év múlva visszajönnénk és szarul játszanánk. Az ember belehülyül abba, hogy évről-évre ugyanazt csinálja…

A koncertezést érdekesebbnek tartjátok a lemezkészítésnél?

Robert: Nem érdekesebb. Izgalmasabb ugyan, viszont a lemezkészítés számomra sokkal nagyobb beteljesülést jelent. Szerinted, Simon?

Simon: Hogyne, igen. A színpadon gyors kielégüléshez juthatsz, ami felpörget, de inkább a lemezkészítést szeretem, ott tovább tart az élvezet. Nagyobb sikerélmény.

Robert, látszólag nagyobb figyelmet szánsz az énekre, mint a gitárodra. Úgy érzed, jelenleg inkább énekes vagy, mint gitáros?

Robert: Hogy kevésbé volnék gitáros, mint énekes? Több dolog késztetett arra, hogy kevesebbet játsszam gitáron. Egyrészt mindig a mikrofonhoz vagyok kötve, és ebben zavar a gitár, de például az új számokban sokszor hathúros basszuson játszom, amit már jobban szeretek. Sose szerettem annyira gitározni, ma este azonban szívesebben gitározom, mint énekelek, mert kikészült a torkom. Az elmúlt öt év során igyekeztem fejlődni az ének terén, gitáron viszont egyszer sem gyakoroltam ezalatt. Tehát inkább énekesnek tartom magam. Lehettem volna „valódi” énekes (nevet)…, ha eleget gyakoroltam volna.

A rajongók még most is várják az Arielt, amit Kid Jensen egyik adásában játszottatok 1982-ben. Mi lett vele? Megjelentetitek majd egyszer?

Robert: Nem, ez a szólóalbumra szánt dalok egyike. Nem fog megjelenni, feledésre van ítélve. Sose csináltuk meg rendesen, mivel a hangzásával soha nem voltam elégedett, egyik albumra se illett, nem működött igazán. Eredetileg három másik dallal együtt született, ezeket úgy hívtuk, „The Four of Us”. Nos, az Ariel is ezek közé tartozott. Sajnos van most egy zenekar, amit ugyanígy hívnak: The Four of Us… A Lament volt az egyik szám, amit kislemezre szántunk, a másiknak a címe pedig – te jó ég, mi is? – a másik címe pedig Despair volt, igen, a legdepresszívebb dal, amit valaha hallottam. Olyan volt, mint egy Nick Drake-szám.

Az 1985-ös Close To Me kislemez 12"-es formátumán hallható egy 1984-ből származó dal, a New Day. Sok ilyen kiadatlan anyagotok várakozik a stúdiókban?

Robert: Nem olyan sok, de azért van belőlük néhány… Úgy hat vagy hét dal.

Simon: Van egy szalag… abból az időből, amikor először felvettük a Primaryt…

Robert: Akkor csináltuk azt, hogy (énekel) „DANDANDANDANDA”!

Simon: Azt az indiai dalt.

Robert: Azért nem használtuk fel ezeket a felvételeket, mert nem tetszettek, egyszóval hülyeség lett volna… Ez is része annak a szerződésnek, amit a Fictionnel és a Polydorral kötöttünk két éve: semmilyen felvételt nem adhatunk ki az engedélyük nélkül. Szóval, nem fognak megjelenni, hacsak nem akarunk csinálni még egy Curiosity albumot. Lényegében a többségük úgyis szar. Az, hogy ezeket felvettük, nem azt jelenti, hogy jók. Volt, hogy a leszörnyűbb selejtet vettük fel. Nem gyakran, néha… Arról, hogy (énekel) „Mi az, amit szeretsz?”

Simon: Ja, igen… A Kelly Marie-dal.

Robert: Azt ellopták!

Simon: Tényleg?

Robert: Aha, azt a felvételt is ellopták. Valószínűleg kijön majd valami béna bootlegként, „Cure Loves Disco Again” címmel…

1986-ban megjelent a Do The Hansa a Boys Don’t Cry kislemez 12"-es formátumának a B-oldalán, de ez a verzió sokban különbözik az eredetitől, amit koncerteken játszottatok – a szövegből eltűnt a „disco music, disco music”. Összefügg ez bármilyen módon az akkori sikeretekkel?

Robert: Tényleg más volt? Lehet, hogy az a Do The Hansa egyik verziója volt, amit Michaellel és Lollal vettünk fel, aztán amikor már négyen voltunk – Matthew, Simon, én és Lol – , esetleg változtattunk rajta, hogy jobban menjen ahhoz, amit akkoriban csináltunk. Tehát könnyen lehet, hogy újra felvettük.

Ez az eredeti változat?

Robert: Igen, és a Pillbox Tales is ugyanaz az eset. Igen, az az eredeti, de azt hiszem, a Pillbox Talest újraénekeltem. Hogyne, és a Boys Don’t Cry-t is újraénekeltem. Nem fáradtam azzal, hogy lejegyezzem, gondoltam, ilyen volt a hangzásom fiatalabb koromban, az eredeti vokál viszont szörnyű volt: (parodizálja magát) „tatata-ta-tatata…”

A Foxy Ladyben Michael énekel?

Robert: Igen, sajnos. Ezt a Cure-számot kedvelem a legkevésbé, tulajdonképpen nem is Cure.

Egyszer beszéltél róla, hogy van egy szalag, amire olyan számokat vettetek fel, melyeket végül butának, egyúttal tökéletes kislemez-anyagnak tartottatok. Megvan még?

Robert: Az ötletek nagy részét tulajdonképpen fel is használtuk olyasmikhez, mint például a Why Can’t I be You?, amit azóta már nem tartok igazán jó dalnak. Rengeteg dolgot csinálunk, de feltételezem, az emberek úgy gondolják, hogy mivel sok lemezt adunk el, biztos nem szoktunk hülyéskedni, ahogy a többi zenekar sem… A Simple Mindsról elképzelhetetlen, hogy csak úgy, szórakozásból zenélgetnek az egyikük házában, mi viszont szoktunk. Csak játszunk, felvételeket készítünk a tizenhat sávos cuccunkon, pusztán élvezetből. Különben is ezért vagyunk egy zenekar tagjai. Ezt élvezni kell…

Hogyan döntitek el, hogy melyik dal kerüljön kislemezre? Képesek lennétek kislemezen kiadni most egy olyan számot, mint a The Same Deep Water As You?

Robert: Persze. A Disintegration albumon a dalok bármelyikéből lehetne kislemez. Van vétójogunk, mondhatjuk azt, hogy jelenjen meg a Disintegration kislemezen. Mégis totális baromság volna ezt tennünk, mivel a lemezkiadónál senki sem tartaná jó kislemeznek, vagyis egyáltalán nem törődnének azzal, hogy reklámozzák, nem foglalkoznának azzal, hogy leadja a rádió – persze egyébként sem törik össze magukat – , egyszerűen semmit nem tennének azért, hogy hirdessék, és így senkihez se jutna el. Nagyon büszkék vagyunk mindenre, ami az albumon szerepel, hát hagyjuk, hogy ők válasszanak: rakják kislemezre azt, amit ők akarnak. Eredetileg ragaszkodtam hozzá, hogy a Fascination Street jöjjön ki kislemezen. Tévedtem. Tényleg nem tudom, mi menjen kislemezre, hacsak nem ragyogóan nyilvánvaló. Szép ötlet lenne kiadni a The Same Deep Water As You-t egy olyan album első kislemezeként, mint a Disintegration, de sose játszanák sehol, így hát mi értelme? Egy olyan album, mint a Disintegration, különben is sokkal fontosabb, mint a kislemezek. Azok csak promóciós holmik. A Lullaby videója ismertséget szerzett nekünk, mégse tartottam soha fontosnak… Jó kis videó, vicces, és a Fascination Street videó se rossz, de nem hiszem, hogy ezek a legjobb dolgok, amiket valaha is csináltunk. Néha sikerül olyasmit is kiadnunk kislemezen, ami tényleg a legjobbak közé tartozik, mint például az Inbetween Days. Hibátlan kislemezes dal volt, és a Just Like Heaven is igazán tökéletes volt. Bár a kislemezek néha a Cure derűsebb oldalát emelik ki, amennyiben a popos oldalra világítanak rá. A legrosszabb kislemez pedig, hát… Nem igazán kedvelem a Lullaby-t.

Simon: Nono!

Robert: Sose kedveltem. Egyszerűen kilóg a sorból. A Disintegration számai közül a leggyengébb. Ugyanakkor az eddigi legjobban fogyó kislemezünk, ami megint azt mutatja, hogy mennyire nem értek semmihez.

Sok új együttesre voltatok hatással, a Cure-t pedig egyértelműen a nyolcvanas évek
legfontosabb zenekarai közt tartják számon. Büszkék vagytok erre?

Robert: Hmm, hogyne. Habár meglep, mivel 1979-ben egy percig se hittem, hogy 1989-ben még mindig megleszünk. De amikor elkészültünk a Seventeen Secondsszal, úgy gondoltam, ezért az egyetlen lemezért már emlékezni fognak ránk, így aztán már nem aggódtam. Gondoltam, csináltunk egy jó lemezt, és ez az, ami fontos. Ha realistán nézzük a dolgot, meglepő, hogy milyen sokra vittük, viszont akkortájt – bár ez lehet, hogy nagyképűen hangzik – nagyon kevés olyan emberrel találkoztam más együttesekből, akikben megvolt valahol majdnem ugyanaz az érzékenység vagy intelligencia, mint ami a Cure mostani tagjaiban. Nagyon sokan hülyeségeket beszélnek, rosszul teszik a dolgukat. Egy csapat olyan, mint egy jármű, amivel el lehet jutni valahova. Szokták kérdezni, hogy „gondoltad valaha is, hogy itt fogtok tartani 1989-ben?” Sose foglalkoztam azzal, hogy bárhová is eljussak. A Cure tagjaiként mindig csak azzal törődtünk, amit éppen csináltunk. Soha nem gondolkoztunk azon, hogy hova jutunk, hiszen a Seventeen Seconds éppen olyan fontos lemez, mint a Disintegration, de logikailag nem indulhatunk el a Seventeen Secondstól, hogy kilenc év múlva kikössünk a Disintegrationnél. A logika része mindaz, ami ténylegesen történt. Igen, azt hiszem, büszke vagyok. (Simonhoz) Büszkék vagyunk?

Simon: Persze, büszkék. Arra, hogy seggfejeknek játszunk! (nevet)

Robert: Jaj, bazmeg. Angliának játszunk, Franciaországnak!

Azt mondtad, Paul Young szerette volna elénekelni a Boys Don’t Cry-t, és te nem engedted. Miért mondtál hát igent a Dinosaur Juniornak?

Robert: Ó, nem lehet mindent elutasítani, bárki feldolgozhat bármilyen dalt. Nem kell hozzá engedély, de ő szerette volna, ha áldásunkat adjuk a dologra, mondván…

Simon: A Secretsről van szó?

Robert: Nem, a Boys Don’t Cry-ról… Különben nem használhatja a The Cure nevet… Szóval ennyit a Boys Don’t Cry-ról. A Dinosaur Jr-tól tavaly decemberben kaptam egy kazettát, rajta a Just Like Heavennel, amit ragyogónak találtam; de egyébként is megvan az albumuk, ami nagyon tetszik. Ha valaki másról lett volna szó, a The Banglesről vagy hasonlóról, biztos leszóltam volna… Senkit nem gátolhatsz meg semmilyen dal feldolgozásában, de a Cure-feldolgozás ritka, valahogy képtelenek eltalálni a hangzást.

Hallottál már valaha lenyúlt Cure-számot?

Simon: A Forest, igen…

Robert: A Forest egy rock‘n’roll-zenekar előadásában. Rémes volt…

Hogyan vélekedtek arról, hogy a zenekar vagy a személyetek rajongói klubok, fanzine-ok
megalapításához adott ihletet? Megérint ez titeket? Mit gondoltok minderről?

Robert: Vicces, hogy… Ez egyszerre mulatságos és furcsa. A Three Imaginary Boys Fanzine néha tényleg megdöbbentő, leesik tőle az állunk. Ahogy néha belementek abba, hogy mit csinál a zenekar… Többet agyaltok azon, hogy mit teszünk, mint mi magunk. Többet aggodalmaskodtok, mint mi. Amikor felolvasok belőle Marynek vagy Simonnak, el se hiszik, mennyi mindent összeírtok rólunk. Nem is tudom. Szerintem az öntudatot az önteltségtől csak egy hajszál választja el, és ha sokat írnak rólad, ha sokszor látod magadat, nagyon könnyen válhatsz beképzeltté. Az is aggasztó, ha sokan megszállottan rajongnak érted, mivel ez ahhoz vezet, amiről már beszéltem, hogy egy csomóan azt hiszik, hogy ismerik a zenekart, és gyakran nagyot tévednek. Nem vesszük magunkat annyira komolyan, mint hiszitek.

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr482096128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.