Folytatjuk a Disintegration-időszakban megjelent interjúkat. Ezúttal egy valamivel könnyedebb hangvételű cikk következik az olasz Ciao 2001 magazinból. Pszichedélia, dalszövegírás, legjobb és legrosszabb külföldi élmények, és minden, ami érdekes a Cure történetének egyik csúcsévéből.

----------------------------------------------------------------------------------------

Disintegration a The Cure 13. albuma (beleszámolva a válogatásokat és az élő lemezeket), de ez semmiképpen nem az együttes jelenlegi állapotának kommentálása. Nemrégiben fontos távozás történt, Lol Tolhurst-é;  de ennek egyáltalán nincs nagy fontossága az együttes jövője szempontjából, mivel a fő szerző és zeneszerző mindig Robert Smith volt. Robert nem akarta elmagyarázni ennek a szakításnak az okait, annyit mondott mindössze, hogy sok és komplikált oka volt. Valószínűleg a jövő útjában való különbözés és talán Lol alulértékeltnek tartotta magát azzal, hogy nem volt képes megírni saját dalait.

De ezek csak találgatások, amelyek idővel kihalnak majd, amíg a The Cure létezni fog, ameddig Robert Smith-nek mondanivalója van. A jelenlegi felállásban benne van Simon Gallup (basszus), Porl Thompson (gitár), Boris Williams (dobok) és Roger O’Donnel (billentyű).

A Disintegration egy pszichedelikus album, legalábbis amennyire egy album az lehet a 90-es évek peremén, Robert korának változásával (már közel a 30-hoz) és nemrégiben kötött házasságával, amelyek finom de nyilvánvaló nyomokat hagytak. De a kinézete nem változott, természetesen a hajviselete, elkent rúzs, kiterjesztve a ruhákig. Robert biztosan elérhetné a legjobb ruhatervezők ruháit, de inkább előnyben részesíti a hosszú ujjú pulóvereket, amelyeket anyósa kötött. A legnyilvánvalóbb változás azonban a beszédessége. Emlékszünk még elmúlt interjúkra, amelyek alkalmával alig nyitotta ki a száját és Lol-ra hagyta a kérdések megválaszolását --- azok a régi napok…

K: 10 éve jelent meg az első albumotok. Mi történt azóta?
V: Nem hiszem, hogy sokminden megváltozott volna, legalábbis a gondolataimat tekintve. Remélem, ami megváltozott, az a képességem, hogy a zenén keresztül jobban ki tudom fejezni magam. Megtanultam jobb dalokat írni – jobban elérhetőeket és könnyebben megérthetők.

K: Mit vársz a jövőtől?
V: Hogy képes legyek folytatni ezt így, kompromisszumok nélkül, hogy folytathassam, hogy valami eltérőt csinálok. Tényleg nem érdekel az, hogy mások mit csinálnak, folytatni akarjuk az utunkat, hogy olyan zenét csináljunk, amire azt gondoljuk, hogy a legjobb.

K: Sok együttes, akik többé-kevésbé úgy kezdték, ahogy ti, gyorsan eltűntek, miközben neked nem volt krízised. Mi a titkod?
V: Nem tudom, ha tudnám, még nagyobb lenne a sikerem! Talán az a válasz, hogy nem kezdtünk el trendeket követni, hanem mindig a zenét helyeztük az első helyre. Hiszem, hogy a közönség nagyra tartja ezt az együttesben.

K: Igaz, hogy minden azzal kezdődött, amikor meghallottál egy Clash-számot és akkor azt gondoltad, ugyanezt te is meg tudnád csinálni?
V: Ez már nagyon régen történt, de ez így igaz. Akkoriban más volt a légkör; a forradalom érzése volt – forradalomé minden ellen, ami addig volt. Ma visszatértünk ahhoz, ami a punkrobbanás előtt volt. Amikor kezdtük, nem akartuk – nem is tudtuk – pótolni azoknak az időknek az együtteseit, mint pl. a Pink Floyd-ot, ami még manapság is a csúcson van. Változást akartunk, valami mást több energiával, de az a pillanat már elmúlt – senki nincs már, aki manapság ezt csinálja – különösen az elmúlt két évben.

K: Miért ez a címe az új albumnak?
V: Nem azt jelenti, hogy felbomlunk, ha ezt akarod tudni. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy amikor elkezdtünk dolgozni az új lemezen, kitaláltunk egy címet, amely azonos volt azzal, ahogyan érzünk és néha a cím marad, amíg be nem fejezzük a lemezt. Ez történt a Disintegration esetében is. Mindig szerettem az egyszavas címeket. Ez a cím nem vitatható, mint a Pornography, de még az sem szándékozott provokálni. Egyszerűen csak felgyújtotta a közönség képzeletét.

K: Rajongóidat egy lehetséges szólóalbumról tett nyilatkozat kavarta fel. Van ebben valami igazság?
V: Igaz, már elkészítettem a demószalagokat, de most, nem szándékozom stúdióba vonulni és felvenni. Egy szólóalbum elkészítése páratlan kísérlet – egyrészt több szabadságod van, másrészt hiányzik az egyensúly, ami másokkal való együtt dolgozás közben jelen van. Egyébként utalnék rá, hogy a The Cure nem csak tőlem jön, hanem egy együttestől, amelyik saját személyiséggel rendelkező különböző zenészekből áll.
Ha én kilépnék, a The Cure nem létezne többé; de akkor sem létezne, ha mindenki más kilépne.

K: Játszottál a múltban Siouxsie-val és Steven Severin-nel. Mi volt az oka, hogy ezeket a tapasztalatokat az együttesen kívül keresd?
V: Néha megtörténik, hogy nem vagyok elégedett az együttes munkájával és próbálok valami mást csinálni. Siouxsie esetében más oka volt: szükségük volt egy gitárosra és senki sem felelt meg nekik igazán. De ezek a pillanatok olyan gyorsan elmúltak, ahogy jöttek és minden visszatért a normál állapotba.

K: Ez az album egyértelműen pszichedelikus. Nem azt mondtad egyszer, hogy ezt a fajta zenét addig csinálod, amíg 25 éves nem leszel?
V: Azt mondtam, hogy meg lennék lepve, ha egy bizonyos idő után így folytatnám. Akkoriban minden lehetséges módon romboltam magam és ez nehéz dolognak tűnt számomra. Már egy éve, hogy abbahagytam a drogozást és csak narancslevet iszom, de az nem igaz, hogy drogoznod kell, hogy pszichedelikus albumot hallgass. De azt hiszem, a meghatározásod egy kicsit sarkos – egy csomó más elem és stílus van ezen a lemezen.

K: Hallgatsz mostani zenéket – különösen, ha új lemezen dolgozol?
V: Nem, nem érezzük, hogy vetélkednünk kell bárkivel és nem érdekel a mostani popzene. Bármit is hallgatunk, az nem ez a típus – néha egy konkrét lemezkiadótól mindent megveszek.

K: Van valaki, akit kedvelsz?
V: Szeretem a My Bloody Valentine számait – jó együttes és némelyiket az Acid House-tól; érdekes, milyen élményeket szerezhetsz ebből.

K: Hogyan töltöd a szabadidőd? Még mindig közreműködőket keresel?
V: Időm legnagyobb részében otthon vagyok, olvasok. Senki sincs jelenleg, akivel együtt szeretnék működni – boldog vagyok az életemmel és nem panaszkodom.

K: Semmi sem aggaszt?
V: A tény, hogy idővel elveszted az érzékenységedet – ez szörnyű érzés; erről szól az album címe is. Az én koromban már ott tartok és ez nagyon aggaszt.

K: A nősülés segített?
V: Feleségem és én nem akartuk, hogy a házasság megváltoztassa az életünk. Ez egy olyan intézmény, amiben nem hiszek; számomra ez csak kényelmi szempont.

K: Feleséged elviszed a turnéra?
V: Igen, mindannyian elvisszük a partnereinket. És ez ezúttal még könnyebb is lesz, mert van egy buszunk és nem kell repülnünk. És olyan helyeket tervezünk meglátogatni, ahol még sosem voltunk: Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária.
Ez megadja a lehetőséget számunkra, hogy újra játszunk néhány régi dalt, mert meg kell majd változtatnunk a dallistát ezekben az országokban. Fontos dolog kipróbálni és játszani azokat a régi dalokat és mi lenne erre jobb lehetőség?

K: Manapság mindenkit nagyon érdekel, hogy a Szovjetunióban játsszon. Oda is elmentek?
V: Van néhány tervünk és kelet-európai tapasztalatunk ezen a turnén bizonyosan segítségünkre lesznek.

K: A turné során úgy szervezed a dolgaid, hogy időt tudj szakítani némi városnézésre?
V: Majdnem soha és ez túl rossz. Ez az amiért úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk – átszeljük Európát és látunk is legalább az országokból valamit, amelyekben játszani fogunk.

K: Hol volt a legrosszabb tapasztalatod külföldön?
V: Bécsben egy kis promo turné közben. Egy sajtókonferenciát szerveztünk és amikor megérkeztünk, mindössze 3 embert találtunk ott! Olyan tapasztalat volt, amelyet nem fogok egykönnyen elfeledni. Remélem, hogy ha visszatérünk Bécsbe játszani, akkor valaki megnéz majd minket.

K: Aggódsz a fogadtatáson azokban az országokban, ahol még nem voltál?
V: Nem, éppen ellenkezőleg, alig várom, hogy felléphessek. Izgalmas érzés, amit szeretek – egy kihívás olyan közönséggel kommunikálni, amelyet sosem láttál élőben.

K: Megismétlitek azt a kísérletet az előző turnéról, amikor hallgatóságtól jövő kéréseket teljesítettetek?
V: Nem tudom. A legutóbbi alkalommal nagyon jó szórakozás volt. Megbíztunk valakit, hogy kéréseket vegyen fel és aztán megnéztük a kisfilmeket és ennek eredményeképpen megváltoztattuk a dallistát.  Talán nem csináljuk ezt ezúttal de ez a kísérlet megtanított számunkra egy-két dolgot a közönségünkről.

K: Vannak dalok, amelyeket már fárasztó játszani?
V: Nem, nem megyünk olyan gyakran turnéra és úgyis minden alkalommal másképp játsszuk a dalt.

K: Sokan mondják, hogy a dalszövegeid túl összetettek. Könnyű őket megírni?
V: A dalszöveget írom meg utoljára. Mindig csak akkor jönnek, ha a zene be van fejezve de nincs problémám, hogy a szavakat megtaláljam; inkább könnyedén jönnek.

K: Sok művész manapság jótékonykodásban vagy adakozásban vesz részt, de te nem. Van ennek valami különös oka?
V: Tettünk már néhány dolgot; pl. a Greenpeace-nek. De az ok, hogy nem tesszük nem annyira rajtunk múlik – senki sem kér minket. Talán nem gondolják, hogy érdekelne minket, de ez nem igaz.

A The Cure-t mindig körüllengte a misztérium és bálványozás – valami, ami Robert-et nem zavarja. Ő és bandatársai úgy tűnhetnek, nem evilágiak, de nem is voltak és még kevésbé azok ma.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr902010415

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.