A mai olvasnivalónk a belga HUMO Magazinból származik, 2000-ből. Szórakoztató, érdekes, és Robert csak a végén füllent egy méreteset.

---------------------------------------------------------------------------------------

Az interjú készítésekor, '99 novemberében azt hittem, Robert Smith csak füllent, mondván, hogy Belgium a gyengéi közé tartozik. De miután múlt csütörtökön kétezer szerencsés ember élvezhette a Cure meghitt hangulatú előadását az Ancienne Belgique-ben, úgy érzem, komolyan vehetjük őt. A hivatalos világkörüli turné csak két hónap múlva kezdődik, közben azonban megjelent a Bloodflowers, a kiváló új album. "Őrült Bob" elégedett lehetne. Mégsem az.

HUMO: Mikor utoljára beszéltünk, a Wild Mood Swings felvételén dolgoztatok a Saint Catherine's udvarházban, a bath-i kísértettanyán.

Robert Smith: A Bloodflowerst is részben ott vettük fel. Most viszont csak három hónapig táboroztunk ott, nem egy egész éven át, mint a múltkor. Akkor tényleg teljesen ott laktunk, abban a házban - az életmódunk fontosabb volt, mint maga a lemezkészítés, és ez a Wild Mood Swingsen is hallatszik. Mindazonáltal ha lehet, igyekszem elkerülni, hogy ugyanazon a helyen kétszer készítsünk lemezt, mivel az emberben ilyenkor öntudatlanul felmerülnek az előző alkalom emlékei, és aztán hajlamos lesz az új lemezt is ugyanolyanra csinálni. A ház egyébként nagyon népszerű lett a Wild Mood Swings óta: a Radiohead ott vette fel az OK Computer és az új album nagy részét.

H: Úgy képzelem, hogy a ház, ahol élsz, egy elhagyott világítótorony, egy kísétetkastély vagy egy helyreállított várrom. Legalábbis valamilyen Addams Family-s hangulatú hely...

RS: Nemrég New Yorkban voltam, a VH-1 számára készített tévéfelvétel alkalmából, ahol a rendező kitalálta, hogy filmezzünk a Cloistersben, egy középkori kolostorban Manhattanben, amit egy amerikai multimilliomos kövenként hozatott át Spanyolországból. "A nyakamat rá, hogy te is ilyen házban laksz" - suttogta hódolatteli hangon. Lószart! Nem is tévedhetett volna nagyobbat. A Cloisters egy hatalmas útvesztő, gótikus szabadtéri múzeum; erődítmény és katedrális kereszteződése. Én egy modern, minimalista stílusú házban élek, ami a húszas években épült. Barátságos, kényelmes lakás, de nem a dísz, a pompa vagy a tragédia lelőhelye. Denevérek röpködnek a fejemben, miért hiányoznának a házamba? Vannak ijesztő rémálmaim, nappal azonban egyszerűségre és világosságra vágyom.

Bár egyszer szeretnék egy régi, főúri házba költözni, mert azt hiszem, életem utolsó szakaszához az illene a legjobban. Nagyon romantikus, félig elhanyagolt rom kéne legyen, amit nagy gonddal és szenvedéllyel állítanék helyre. Megtiszteltetésnek, egyben kötelességnek tartanám, ha ilyen módon megmenthetném a történelem egy darabját. Jobb a pénzt ilyesmire költeni, mint elszórni csak úgy.

H: Becses kollégád, Bill Wyman a Rolling Stonesból épp most kapott kitüntetést a brit régészek szervezetétől, amiért megóvta a háza alatt található apátság-romokat.

RS: Tényleg? Nocsak, milyen sokoldalú ember az a Wyman, hát nem? Biztos túl szigorúan ítéltem meg... a tökfej. (nevet) De komolyan gondolom, amit a magánéletről mondtam. Nagyon dühítenek azok a pop- és filmsztárok, akik azt állítják, hogy ragaszkodnak a magánéletükhöz, közben meg szennylapok fotósainak pózolnak a saját lakásukban. Az elmúlt húsz évben én egyszer sem csináltam ezt a feleségemmel. Senki sem tudja, hogy néz ki ő. Kezdettől fogva világos határvonalat húztam a Cure és a kettőnk magánélete közé. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy Mary és én ennyi év után még mindig együtt vagyunk.

H: Miért vársz életed végéig, hogy megvedd azt a romot? Nem élhetsz örökké, és a gazdagságnak megvan az az előnye, hogy megteremtheted a saját Cure-birodalmadat: egyfajta csodaországot, ahol kellemes az élet.

RS: Csak akkor akarok továbbköltözni, ha már visszavonultam a zenéléstől, ha már senkinek sem fontos, hogy ki vagyok, és hol lakom. A címem jelenleg fent van a neten, és egy csomó rajongó kószál a környékünkön. Igyekszem barátságos lenni, szánni rájuk egy kis időt, de nem szeretném, ha a családom szenvedne emiatt. És nehéz ügy, de olyan rajongók is eljönnek, akik nem is fogják fel, hogy miről szól a Cure: nem kívánok tőlük semmiféle bálványozást, és nem akarom, hogy arra vesztegessék az idejüket, hogy elzarándokoljanak a házunkhoz. Néha úgy érzem magam, mint Brian a Monty Python-féle Brian életében. Egy bizonyos ponton rosszul lesz azoktól, akik vakon követik, és azt hiszik, hogy ő Jézus. "Menjetek a picsába!!!" - kiáltja a követőinek. John Cleese, a vezetőjük erre alázatosan megkérdi: "De hogyan menjünk a picsába, ó, uram?" (nevet) Nyaranta nap mint nap rajongók ütnek tábort a környező sziklákon, hogy rálássanak a kertünkre. Kis tüzeket gyújtanak, és Cure-dalokat hallgatnak. Ami nagyon hízelgő, de zavarja a szomszédokat. És így én sem tudom intézni a magam dolgait. Ilyenkor mindig odamegyek és beszélek velük, ami többnyire azzal végződik, hogy kiviszem őket az állomásra a kocsimmal. A minap azt gondoltam magamban: "A fene tudja, lehet, hogy nem is Cure-rajongók, csak tettetik magukat, hogy kocsikázhassanak!" (nevet)

H: Gyönyörű kedvesem nagy Cure-rajongó...

RS: Ez a kettő mindig együtt jár: gyönyörű és Cure-rajongó...

H: ...és a kedvenc száma a Trust. Egyszer ejtőernyős ugrás közben hallgatta. Meghökkentenek a rajongók személyes emlékei egyik-másik számmal kapcsolatban?

RS: Mindig is úgy gondoltam, hogy a sikeresség egyik legszebb mellékhatása, mikor arról értesülök, hogy egyesek életük döntő pillanatait az én zenémmel kötik össze. Ezért is volt számomra borzalmas, mikor megláttam, hogy szerepelek "A száz leggazdagabb popsztár" listáján a Q Magazine-ban. Sohasem gondolok a pénzre, és nem akarom, hogy az emberek a zenénk hallgatása közben hirtelen azt gondolják, hogy szerintünk a pénz a legfontosabb. Az ismerőseim közül többen nagyon meglepődtek, amikor meglátták, hogy rajta vagyok azon a listán. Azelőtt úgy gondoltak rám, mint kultikus művészre, az undeground egyik figurájára, aztán egyszer csak látják, hogy ott állok a baromarcú Elton John mellett.

Attól a szótól, hogy gazdagság, a rosszullét kerülget. Nem vagyok elszánt birodalomépítő, mint Mick Jagger. Képes vagyok együtt élni a tudattal, hogy a Cure egyeseknek "az a fura fazon, a kirúzsozott szájával meg a loboncos hajával", de azzal nem, hogy a pénz jusson rólunk az eszükbe. Az a jó a Cure-ban, hogy amit csinálunk, azt soha nem a pénzért tesszük. Soha. A játékot mindig is a szabályok ellenében játszottunk: ha valaki egy anyagilag nagyon sikeres popzenekar receptjét keresné, a megoldás biztosan nem a Cure volna. Ki jósolhatta volna meg előre, hogy a sikerlisták élére kerülünk egy gyermekdallal, ami hernyókról szól? Vagy hogy egy lökött, gyerekesen naív dalocska szerelmes macskákról egyszer sláger lesz? És mondhatnék még húsz ilyen példát. Mindig is azt a zenét csináltam, ami a fejemben szólt, és ez véletlenül gazdaggá tett engem. Mindamellett sohasem próbálkoztam a Lovecats vagy a Close To Me lemásolásával. Büszke vagyok a szeszélyességünkre, és meggyőződésem, hogy ha nem vagyok ilyen makacs, sose jutok el idáig. Másrészt szilárdan hiszem, hogy ha tudatos karrierépítésbe kezdek, a Cure már rég megszűnt volna létezni.

Tisztában vagyok például azzal, hogy a Bloodflowers nem kommersz, sokat hozó album. A lemeztársaság egyfolytában szekált minket még egy dalért, egy "igazi" slágerért, de én azt hiszem, hogy az album így kerek, ahogy most. Ha felraktam volna azt a számot, az olyan lenne, mintha egy gyönyörűszép, finom, érzelmes filmet az utolsó percben megtoldanánk néhány banális szexjelenettel.

H: Magadtól nem jössz rá, hogy mik a lehetséges sikerszámok?

RS: Nem. Olyan vagyok, mint Keith Richards, aki úgy gondolta, hogy a Satisfaction csak egy kislemez B oldalára jó. Amikor a Wrong Number a Galore-ról megjelent kislemezen, véletlenül meghallottam egyszer tankolás közben. Az emberek énekelték a szöveget, majd egy idő után felismertek, autogramot kértek tőlem... Mókás légkör volt, és úgy tűnt, az én dalom hozzá a kísérőzene. Amíg szólt a Wrong Number, végig azt gondoltam: "Csupa jó jel... ebből biztosan sláger lesz!". Nos, ekkor hallottam utoljára a dalt a rádión, és ez lett a valaha legrosszabbul fogyó kislemezünk.

H: Egy új album készítése közben gondolsz arra, hogy vajon a rajongók mit szeretnének hallani?

RS: Nem, nem is lenne értelme: nem akarok áradozni, de azt hiszem, elmondható, hogy a Cure-rajongók általában nagyon különleges emberek. Biztosan nem felszínes, egyénietlen, szürke egerek, akik szép libasorban vonulnak. Csak csinálom a zenét, ami a fejemben szól. A kedvenc Cure-albumaim nem azok, amelyekből a legtöbbet adtuk el. Csak a Pornography, a Disintegration, a Wish, a Wild Mood Swings és a Bloodflowers sorolható közéjük. Úgy gondolom, a Wild Mood Swings valamilyen szempontból jobb, mint mondjuk a Seventeen Seconds; akkor is, ha ez az album valószínűleg még a Cure-gyűlölők gyűjteményében is szerepel. A Pornography talán a mindenkori kedvencem, és erre a lemezre mondták azt, hogy kereskedelmi szempontból kész öngyilkosság.

H: Koncertek alatt viszont igenis figyelsz rá, hogy mit akar hallani a közönség. Nincs még egy olyan rockzenekar, amely ilyen sok ráadást játszana. Olykor akár hetet-nyolcat is, és mindig a sikerszámokat, amiket mindenki hallani szeretne: 10.15 Saturday Night, A Forest, Close To Me, Play For Today, Primary, Boys Don't Cry, Let's Go To Bed... Vannak számok, amiket csak a magatok kedvéért játszotok?

RS: Néha, amikor új a felállás, kiválasztok néhány nagyon régi, ismeretlen dalt, hogy lássam, mit tud kihozni belőle az új csapat. Ezen a turnén játszuk majd például az All Cats Are Greyt a Faith albumról, mivel a mostani felállásnak is tudnia kell életre kelteni a dal kísérteties, titokzatos atmoszféráját.

H: Létezik valamiféle szertartás, olyasmi, amit mindig megteszel, amikor elkészültök egy új albummal?

RS: Igen, ha hívhatjuk szertartásnak: a végső keverés estéjén mindenkit hazaküldök, lekapcsolok minden világítást, majd teljes sötétségben végighallgatom az eredményt. Ha ez lenyűgöző élmény - mint ahogy az volt a Bloodflowers esetében is -, akkor tudom, hogy jó lemezt csináltunk.

H: Az emberek hajlamosak arra, hogy mindenféle sötét dolgot, világvége-hangulatot, különcködést társítsanak hozzád. Mikor volt utoljára, hogy jól érezted magad egy olyan helyen, ahol nem kellett ilyesmire számítanod, ahol esetleg oda nem illőnek gondoltad magad?

RS: A legfiatalabb húgom a volt gitárosunk, Porl Thompson hitvese. Tavaly év végén velük és a gyerekeikkel Longleatben voltam, egy Center Parks-i településen, Bath közelében. Éppen a legkisebb unokahúgomat tanítottam úszni a termálmedencében, fürdőnadrágban álldogálva, amikor hirtelen átfutott az agyamon: "Remélem, nem fognak felismerni!" Aztán rögtön el is szégyelltem magam emiatt, hiszen a kis unokahúgunkat úszni tanítani mindenképpen jó dolog. De nem is kellett aggódnom: a legtöbb szülőt valahogy jobban érdekelték a saját gyerekei, és Cure-rajongók sem voltak a közelben, mivel nem tanítási szünet idején voltunk ott. Majd ezután, néhány napos enyhe betegséget követően, olyan időtöltésekre szántam rá magam, melyeknek a létezéséről gyermekkorom óta teljesen megfeledkeztem: íjászat, vízilabda... És legnagyobb megdöbbenésemre nagyszerűen éreztem magam. Pár éve az Eurodisneybe is elmentünk. Az is egész tűrhető volt, bár kissé fura volt, amikor Miki Egér odajött autogramot kérni.

H: Ha manapság meghallgatjuk a Pornography, a Disintegration vagy a Wish albumot, képtelenség következtetni a hallottakból arra, hogy milyen zene volt népszerű akkor, amikor ezek az albumok készültek. A hangzásotok egyszerre régimódi és időtlen. Ez a már említett makacsságodból következik, vagy csak tudatában vagytok annak, hogy a trendhez való igazodás később idejétmúlttá tenné a dalaitokat?

RS: Mindkettő. Igyekszem olyan számokat csinálni, amelyek képesek kiállni az idő próbáját, mert hát ami ma klasszul hangzik, arra holnap már a kutya se emlékszik. A trendek a zenében olyanok, mint a sci-fi az irodalomban: nincs semmi, ami felett ilyen gyorsan eljárna az idő. Orwell 1984 című regénye - egy olyan könyv, melyre egykor még látomásként tekintettek -, ma már reménytelenül idejétmúlt. A közelmúltban újra meghallgattuk az összes Cure-albumot, és ráébredtem: milyen nagy szerencse, hogy olyan sokáig remeteként éltem. Ha nem ismered az aktuális slágereket, akkor azok nem befolyásolhatnak téged. A The Loudest Soundban finoman elhelyezett break-ritmuson, és a diszkó-feeling távoli visszhangján kívül, ami az Out Of This Worldben hallható, a Bloodflowersen nyoma sincs technónak, hiphopnak, rapnek vagy ambientnek. Ez egyúttal abból is következik, ahogy a dalaink készülnek. Tíz olyan dalból, amiről otthon demót készítek, végül csak egy kerül a lemezre. És még ha volna is olyan szám, amiben esetleg van egy csomó hiphopos jelleg, az ismétlések és a próbakeverések sora után abból se maradna sok. De nem vagyok purista. Otthon például a Planet Phatt nevű számítógépes programot is használom, ami dance-körökben szintén nagyon népszerű. Rengeteget kísérleteztem a Phatt loopjaival és soundjaival, de csak a The Loudest Soundban hallható break-ritmus ment át a rostán. A Bloodflowers ugyanakkor az első album a Disintegration óta, aminek a hangzásáról már a stúdiófelvételek kezdete előtt pontos elképzeléseim voltak. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy előítélkezem, kipróbálok én mindent - mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a mi zenénkhez nem illik a végletekig menő kísérletezés. Számos példa akadt már arra, hogy egy zenekar tévesen azt hitte, hogy az aktuális lemezük forradalmi megújulást tükröz, csak mert a hangzása számukra újszerű volt - miközben rajtuk kívül az egész világ erőltetettnek és a trendhez igazítottnak tartotta a produkciót. Sohasem fogom erőltetni, hogy Cure trendivé váljon a techno- vagy a hiphop-miliőben. Emellett ismerem az unokaöcséim véleményét az olyan bandákról, melyek ezzel próbálkoznak...

H: És mit gondolnak az unokaöcséid a Cure-ról?

RS: Úgy vélik, totál érdemtelenek vagyunk. (nevet) Megszállott Tomb Raider- és techno-bolondok. Az egyetlen jó pont a szemükben az volt, amikor szerepeltem a South Parkban. Nagyon tetszett nekik. Bob bácsi azóta király.

H: Hogyan kerültél be a South Parkba?

RS: Valaki a South Park alkotói közül úgy döntött, hogy elkészíti Robert Smith rajzfilm-mását, és harcba küldi Barbra Streisand rajzfilm-változata ellen, a küzdelemben pedig egész South Park léte forog kockán. A harc közben Streisand átváltozott egy Godzilla-szerű szörnnyé, nekem meg szárnyaim nőttek, és egyfajta szuperman lett belőlem: "Smithra". Győztem, megmentettem South Parkot, és végül, amikor vidáman elbandukoltam napnyugtakor, ahogy a cowboyok szoktak, Stan így szólt: "Viszlát Robert! Köszi szépen! A Disintegration a legjobb album!". Amikor az unokaöccseim látták ezt, bálványozni kezdtek, de megkérdezték: "Bob bácsi, mi az a Disintegration?" Csak annyit feleltem, hogy valami, amit sok éve csináltam. Röhej, hogy az a rengeteg dolog, amit csinálok - utazás, tapasztalatszerzés, érdekes találkozók, lemezkészítés - mind semmi az ő szemükben, míg a South Park-szereplés óta híres és halhatatlan hősként tekintenek rám. Nekem ezzel szemben csak a munkám és a zeném fontos, nem a személyem. Gazfickók.

H: Nem tudom, vajon ez bók vagy sértés lesz-e a számodra, de úgy vélem, sok a párhuzamos vonás az Oasis és a Cure között. Néhány dalotokban osztoztok azon az elsöprő, falszerű hangzáson. A különbség abban rejlik, hogy úgy tűnik, az Oasis csupán a Cure-szivárvány egyik színét képviseli.

RS: Úgy gondolom, hogy az Oasis, mint zenekar hangzása valóban nagyon jó, a dalaik többségét viszont nem kedvelem. Láttam őket koncerten, és a hangzásuk, valamint Liam hangja nagy hatással volt rám, de az a sok szarakodás, mint mondjuk az egész rivalizálás a Blurrel... Örülök, hogy mi nem pocsékolunk időt és energiát ilyen baromságra... Ha van bármi hasonlóság a Cure és az Oasis közt, az csak annyi, hogy ugyanúgy nagy Beatles-rajongók vagyunk. A különbség az, hogy a Cure zenéjében ez nem mutatkozik meg. Az a legnagyobb bajom az Oasisszal, hogy ők az angol ifjúsági kultúrához tartoznak, ami nagyon korlátolt: az egész kizárólag a sörről, a fociról és a nagypofájúságról szól. Nos, ezt a hármat magam is szeretem, csakhogy én tisztában vagyok azzal, hogy más jó dolgok is vannak a világon. Azt jósolom, hogy Noel rövidesen otthagyja ezeket a segédeket, és szólókarrierbe kezd, ahogy Paul Weller is feloszlatta a The Jamet.

H: Számos Oasis-dal Beatles-dalokra épül, és Noel Gallagher ezt nem is titkolja. Te loptál már valaha szándékosan a kedvenceidtől?

RS: Szinte soha, mivel nekem ez az egész sampling-téma nagyon gyengének tűnik. Elég saját ötletem van. A dalainkban viszont van néhol egy kikacsintás más dalokra. Ahogy a Wrong Number bevezető része is ugyanazokat az akkordokat tartalmazza, mint a Push up az Easy Rider filmzenéjéből. És ha valaki meghallgatja a My Bloody Valentine lemezeit, hasonlóságot figyelhet meg az ő gitárhangzásuk és Bloodflowers gitárhagzása közt. A gitárhangzásunk emellett a Cocteau Twinsével is rokon. De ez nem plágium. Tudod, mi a furcsa? Az, hogy miközben én magam üzleti értelemben nagy sikert értem el, mindig is olyan kiváló együttesekért rajongtam, melyeknek rendkívüli módon sose sikerült az áttörés. Véleményem szerint a My Bloody Valentine-nak és a Cocteau Twinsnek van néhány nagyon eltalált száma, de ennek ellenére mégsem voltak soha slágereik, és a számaikat sose játsza a rádió. Úgy hiszem, itt egy nagy összeesküvésről van szó - másként mivel magyarázható, hogy annyi bűnrossz csapat sorozatban gyártja a slágereket, és gyűjti be a sok platinalemezt? A rossz ízlés öszeesküvése, komolyan mondom.

H: Az imidzsed alapján azt hihetné az ember, hogy olyan kísértetek rokonságába tartozol, mint Marilyn Manson. De vajon kivel érzel közöséget valójában?

RS: Találkoztam néhányszor Billy Corgannel, vele ez azonnal beugrott. David Bowie-val is csodásan kijöttem az ötvenedik születésnapjára rendezett koncerten. A fiatalok közül a Mogwai tagjait kedvelem, bár ez valószínűleg elfogultság a részemről, merthogy azt nyilatkozták, Robert Smith a kedvenc gitárosuk. Én meg, mint egy kamasz, rögtön megírtam nekik: "Szerintem ti is nagyon jók vagytok." (nevet) Akkor tudom igazán, hogy szeretek egy zenekart, ha úgy érzem, szívesen lennék a tagja mondjuk egy hétig, vagy ilyesmi. A Supergrass-szel voltam így nemrég. Biztos vagyok benne, hogy rohadtul élvezik, tetszik a frissességük és a spontaneitásuk. Legtöbbször azonban nem érzek közösséget ismert zenekarokkal, mivel az indíttatásuk annyira más. Azért kezdtem zenélni, mert alkotni akartam, hogy rendet teremtsek a fejemben kavargó káosz helyén. A popzenekarok túlnyomó része azt a benyomást kelti, mintha a gazdagság és a hírnév elérése volna a cél, az önkifejezés pedig szemlátomást mellékes.

H: Szóval nem érdekel a hírnév? És a mások híressége? Van úgy, hogy Cure-tagok kérnek autogramot másoktól?

RS: Hogyne, velem előfordul. (nevet) Az első találkozásunk alkalmával autogramot kértem David Bowie-tól, és megvan Rudolf Nurejev, a híres balett-táncos aláírása is. A legutóbbi turnéján bejuthattam a színpad mögé, mert ismertem a menedzsert. Igazából nem vagyok balettrajongó, Nurejevet viszont mindig is csodáltam, mivel úgy éreztem, elérhetetlen fizikai ideált testesít meg. Főleg az olyanok számára, akik úgy néznek ki, mint én. (nevet) Anyám egyszer elvitt engem és a nővéremet Nurejev egyik balett-előadására, amit lenyűgözőnek találtam. A birtokomban van még Tommy Cooper, a legendás komikus aláírása is, aki a színpadon halt meg, egy jelenet közepén. Alex Harvey pedig egyszer aláírta a pólómat. Van még autogramom Janet Jacksontól is, és Liztől a Cocteau Twinsből... Hát igen, komplett hülye vagyok. (nevet)

H: A Cure-nak mindig is nagyszámú hasonmása volt: a koncertek közönsége tele van Robert Smith-klónokkal. Okozott ez valaha kavarodást a színfalak mögött?

RS: Igen. Van, hogy az emberek azt hiszik valakiről, hogy én vagyok az, pedig nem, de fodítva is megesik: néha az igazi tagokat nem ismerik fel. Ez történt nemrég Seattle-ben, ahol egy klubban hatalmas bulit szerveztek nekünk. Nemcsak hogy egy baromi sznob hely volt, ahol a bejáratnál megválogatják, hogy kit engednek be, de Amerikában ráadásul nagyon szigorúak az alkoholfogyasztással kapcsolatban: nem juthatsz be, ha nem tudod igazolni, hogy elmúltál tizennyolc, még akkor sem, ha hetvenévesnek látszol. Szóval, hogy rövidre fogjam: nem engedtek be minket a saját partinkra. Vagyis, az igazat megvallva, én bejutottam, a többiek nem. Pompás. Igazán csodálatos este volt. (nevet)

H: A Bloodflowers egyik dalának a címe egyszerűen 39. Értsd: centiméter?

RS: Év. Azt a dalt a születésnapomon írtam, közvetlenül azelőtt, hogy stúdióba vonultunk. Akkor már az összes dal szövege megvolt, kivéve azt, ami passzolt volna annak a számnak a dallamához, amiből a 39-et csináltuk. Úgy döntöttem, hogy nem ünneplem meg a születésnapomat, így hát csak üldögéltem a kertben Maryvel, és az elmúlt éveken töprengtem, meg azon: hogy repül az idő... és ez teljesen lehangolt. Visszatekintve úgy találtam, hogy nem értem el azt, amit akartam...

H: Tizenkét jó lemez, tizenhét sláger, huszonhétmillió eladott album...

RS: Mindezt mégis kudarcnak éreztem. És úgy tűnt, hogy egyre rosszabb leszek. Határozottan így éreztem. És akkor úgy döntöttem, hogy őszintén megírom, amit érzek: ebből a pillanatnyi elgyengülésből írtam egy jó dalt. Elkezdtem énekelni a szöveget arra a loopra, ami a kezdésnél hallatszik. "A tűz lassan kialszik, és nincs már mivel táplálnom" - ez a mondat vált a sztori magjává.

H: Ez hasonlít a Blur egyik szövegéhez: "Nincs már hova futni..."

RS: Igen, Damon Albarn azonban egy kapcsolat végéről énekel, ezzel szemben én egy alkotói válságról szólok. És egy idő múlva rádöbbentem: "Jézusom, éppen arról énekelek, hogy már nincs miről énekelni." Valami nem stimmel. És volt, hogy azt gondoltam: "Fenébe is, a Cure az egyetlen dolog az életemben, minden időm a zenekarra áldozom, ahelyett, hogy kalandos dolgokkal foglalkoznék." Közben mások azt mondanák, hogy mindaz, amit a Cure-ral megvalósítottunk, nem más, mint egy nagy kaland. Vagyis nem panaszkodhatom. Mellesleg, mit kezdenék magammal, ha nem volnék a Cure tagja?

H: Mint ahogy Frank Zappa mondta, mikor arról kérdezték, hogy nem hiányzik-e valami az életéből: "Nem. Mi hiányozhatna, amikor valami szenvedélyesen leköt?"

RS: Pontosan. Nagyon jó válasz, de figyelmen kívül hagy egy jellegzetesen emberi vonást - egy olyan vonást, ami ha rámtör, nagy jelentőséggel bír: a nyughatatlanságot. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ha A-t választom, azzal kizárom B-t, mivel mindkettőre nincs idő. Bosszant, hogy sohasem kapok választ olyan kérdésekre, mint: "Hogyan alakult volna az életem, ha szólókarrierbe kezdek annakidején, 1977-ben?" Vagy: "Mi lett volna, ha tízévenként csinálok egy lemezt, és nem kétévente?" Vagy: "Mi lett volna, ha nem iszom annyit: több nagyszerű dologra emlékeznék, és nem bántottam volna meg annyi embert..." Tehát nem az izgat, hogy rosszul döntöttem, hanem hogy mi történt volna, ha másképp döntök.

H: Amikor jókedvű vagy, bulizós, vidám zenét hallgatsz, vagy ezt inkább olyankor teszed, amikor fáradt, esetleg levert vagy?

RS: Mindkettő megesik. Néha lendületes zenét hallgatok, hogy lerázzam magamról a nyomott hangulatot, olykor viszont nagyon melankolikus zenét hallgatok, ha ilyen a hangulatom. Egyes lemezek, mint például Bowie-tól az Aladdin Sane, figyelemre méltó módon mindig képesek felvidítani, akármilyen rossz is a kedvem. Ez szintúgy érvényes a Human League dalaira, bár ezt az együttest igazából ki nem állhatom. És vannak olyan CD-k is, mint Samuel Barber gyönyörű Adagiója (ami A szakasz című filmben is hallható), melyeket csak éjszaka hallgatok. Amikor pedig a kertben ücsörgök, és gyönyörködöm a tájban vagy egy vihar látványában, Elgart hallgatok, mert az a zene csodálatosan illik az ilyen alkalmakhoz. A zenével egyúttal az ártatlanságomat próbálom visszanyerni. Ha például reggel tíz üzleti telefonhívást kell elintéznem, mindig elérkezik egy pillanat, amikor azt gondolom: "Most olyan vagyok, mint egy kibaszott üzletember, pedig nem ezért élek." Aztán felrakom egy ifjúkori hősöm, mondjuk Alex Harvey egyik lemezét, nem mintha az a fajta zene kiállta volna az idő próbáját - nagy kár, de nem -, hanem mert arra emlékeztet, amikor még tizennégy voltam, gondtalan és szabad, és az egyetlen gondom az volt, hogy van-e elég sör és óvszer a háznál. A Jimi Hendrix-repertoár agresszív része van rám még ilyen hatással. Szóval, mindig is nagy fontosságot tulajdonítottam annak, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő zenét hallgassam. Nem vagyok az a morbid típus, aminek egyesek tartanak, mindazonáltal már eldöntöttem, milyen zene szóljon a temetésemen.

H: Az utóbbi időben kinek a halála volt rád nagy hatással?

RS: Barom egy dolog, de a kor szelleme arra késztet minket, hogy azt gondoljuk, az ember sose halhat meg: olyan legendák, mint Humphrey Bogart és Marilyn Monroe, a számítógépes szimuláció csodája révén reklámokban tűnnek újra elénk. A televízió újra és újra lead mindenféle régi műsort. A virtuális valóság pedig egy szép napon olyan tökéletessé válik, hogy képes lesz feltámasztani a halottakat.

A múlt héten New York-ban elmentünk a Blue Note nevű legendás jazzklubba, ahol a bejáratnál hatalmas tábla hirdette: "Ezen a hétvégén élőben a színpadon: DIZZY GILLESPIE!" Nagyon boldoggá tett minket, hogy láthatjuk ezt az élő legendát, amíg Simon azt nem mondta: "Várjunk csak... Dizzy Gillespie, hiszen ő már halott, nem? Biztos vagyok benne, hogy pár éve meghalt." Aztán kiderült, hogy a hirdetőtáblán apró betűkkel az áll: "Dizzy Gillespie sztár-növendékei". Dizzy Gillespie egykori zenésztársainak unokaöccsei és ismerősei léptek fel. Már tudom, hogy úgy ötven év múlva lesz valahol egy hely, ahol ki lesz írva: "The Cure!!!", utána kis betűkkel: "a tagok már rég meghaltak, de ma estére felbéreltünk néhány idiótát, akik egy kicsit hasonlítanak rájuk". Élvezzétek hát az igazi Cure-t, amíg lehet.

H: Amit, úgy tűnik, már nem sokáig tehetünk, mivel Amerikában az a hír járja, hogy ez az utolsó albumotok.

RS: Marhaság, dehogy! Tudom, hogy a Disintegration óta mindig azt mondom a többieknek, hogy "a mostani lesz az utolsó lemezünk", de ezt az éppen aktuális felállásra értem. A Cure felállása majdnem minden CD-n más volt, ez az oka annak, hogy ilyen széles és változatos a repertoárunk. Az, hogy mindig kijelentem: "ez az utolsó alkalom", egyúttal készenlétben is tart engem. A gond az, hogy a lemeztársaságok mindig pánikolni kezdenek, amikor ilyesmi a fülükbe jut. Számukra a Cure jó kis fejőstehén, amit nem akarnak a vágóhídon látni. Nemrég New Yorkban üzenetet kaptam a lemeztársaságtól: "A Cure holnapután sajtótájékoztatót tart egy különleges bejelentés céljából." Felhívtam hát őket, hogy megtudjam, mi lehet az a "különleges bejelentés". "Nos, tudatjátok majd a világgal, hogy a Bloodflowers az utolsó Cure-album" - mondták. Közöltem velük, hogy nekem nem állt szándékomban ilyet mondani, és kíváncsi volnék, hogy ki az, akinek igen. Az egész történetből mindössze annyi igaz, hogy a következő évben - végre - szólóalbumot fogok készíteni, amit már vagy tizenöt éve meg akarok csinálni, ezért a következő Cure-album semmi esetre sem jelenik meg 2002 előtt. Már felkértem Dizzy Gillespie-t a trombitaszólókra.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr921755519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.