Az Üvegszendvics befejezésével a mostani vasárnapi olvasnivalónk egy viszonylag hosszabb interjú 2000-ből, a Bloodflowers-érából. Pár nap múlva indul a Dream Tour; Robert pedig hosszan és őszintén beszél a Bloodflowers készítéséről, a klipnélküliségről, és még sok egyéb másról is.

---------------------------------------------------------------------------------------

Délután egy óra a hamburgi Hyatt Hotelben. Robert Smith smink nélkül és borotválatlanul gördül elém egy fotellel, és poharamra pillantva kérdezi: "Mi van benne, vodka?" Ó, nem. Valódi víz. Robert megnyugodva bólint. Vodkából feltehetően eleget látott tegnap; reggel öt óráig járta a lemezcéges kollégákkal Hamburg éjszakai életét. “Emellett most szedtem össze magam ennek a promo-turnénak az első napjaira”, magyarázza, és vigyorog.

“Tegnap azonban megint tényleg kedvem volt ehhez. Hamburg kétségtelenül egy komoly csalódás volt – itt hétfő esténként valóban nem történik semmi…”

A hosszú éjszaka ellenére Robert mégis a legjobb hangulatban van, és mesélőkedve csodás. Egyébként a promóciót szervező hölgyeket máris összezavarta azzal, hogy legalább egyórás interjúkat szeretne; olyan időben, amikor a legtöbb zenész legfeljebb harminc percet szán ilyesmire, ez valóban szokatlan. Húsz év Cure és egy olyan album után azonban, melyről ismét elhíresztelték, hogy az utolsó lesz, nyilván van mit mesélnie. Amikor a “Bloodflowers” megjelenik, immár négy év telt el az utolsó album, a “Wild Mood Swings” óta. Egyébként a kilencvenes években jóval hosszabb idő telt el az albumok megjelenése között, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor még majdnem minden évben új hanghordozó jelent meg. Másfajta hangsúlyt helyezel ma a zenére? "Igen", bólint Robert, “mármint bizonyos szempontból. Nem annyira, mint amennyire ezekből a szünetekből bárki gondolná. A “Mixed Up”-album sok időnkbe került, bár nem sokat hozott nekünk. A promócióra mindig rámegy pár hónap.” Visszadől székébe, és a kávéját kavargatja. "1991-ben mi volt?" – teszi fel a kérdést. “Lila gőzünk se, vagy különben írtunk volna valamit. Ez volt az első valódi hézag. A “Mixed Up”-ot nagyon rosszul fogadták a kritikusok és a rajongók, és ez volt az első eset, hogy ilyen történt velünk; engem eléggé elkeserített ez a reakció. Ok volt arra, hogy szünetet akarjak. Igazán jónak találtam a “Mixed Up”-ot; belül talán az emberek is rájöttek, hogy ez nem szokásos Cure-album volt, hanem egy kísérlet."

Nos, Robert a kilencvenes éveket lassan maga mögött hagyja. Tudjuk, hogy a rendes albumok száma ebben a periódusban három volt, szemben a nyolcvanas évek hét albumával; a Cure mégsem volt tétlen ez idő alatt. A Wish-turné után Robert hónapokat töltött azzal, hogy a “Show” című live-videót összevágja, ami azért tartott ennyi ideig, mert a fejébe vette, hogy ezt önállóan, egyedül csinálja, és mindamellett rögtön minden szükségeset megtanul a filmkészítésről. Utána jött a “Show” és a “Paris” című live-albumok keverése, és 1993 már el is múlt.

"1994 – akkor volt Lol ügye, és ez is körülbelül három-négy hónapunkba került, melyek során ügyvédekké kellett változnunk", folytatja. "Azonkívül 1994-ben félévnyi szünetet adtam magamnak, mely után úgy éreztem, hogy az anyag a “Wild Mood Swings” albumhoz felhasználhatóvá vált. Valószínűleg ez volt az a pont, amelynél rájöttem, hogy a változatosság kedvéért valóban jól csak otthon érzem magam. 1995-ben az albumon dolgoztunk, 1996-ban jött a turné a lemezhez… 1997 szabadon maradt. A nyolcvanas években tíz évből talán egy hónap volt az, amelyben semmit sem csináltam a Cure-ral, a kilencvenes években ez összesen két és fél év volt, vagy három. Egyszerűen rájöttem, hogy örömet szerez, ha van magánéletem. Szimplán olyan dolgokat csinálni, melyek nem kerülnek a nyilvánosság elé – emberekkel cseverészni, sétálgatni. Szabadidő.”
Robert felfedezte a házasélet előnyeit. Jóllehet Marynek és neki nincs saját gyerekük, szoros kapcsolatban vannak a Smith és Pool család tagjaival, összesen huszonegy unokahúggal és unokaöccsel: a legfiatalabb egy, a legidősebb huszonhárom éves, legtöbbjük öt és tíz év közötti.

"Azalatt, hogy az elmúlt másfél év során sokat voltam ott, életük részévé váltam", mondja Robert. "Focizom velük, elhozom őket az iskolából; ezek az egyszerű dolgok rengeteg örömet szereznek nekem. Normális dolgok, mint moziba menni, meg ilyesmi. Amikor most nyolchónapos turnéra megyek, és utána rögtön albumot készítek, két és fél év fog eltelni. Fel fognak nőni ez alatt az idő alatt. Szívesen csinálnám tovább úgy, ahogy eddig, de most egyszerűen másképp érzem. Mindkettő nem megy, nem mondhatom, hogy várom a felnövést, még nem vagyok kész a Cure-ral."

Ez volt a fő oka annak a bejelentésnek, hogy ez az album lesz az utolsó. Miután Robert éveken át nem talált semmi olyasmit, ami jobban lekötötte volna, mint a zenekar, végül őt is utolérte a felnőttség. Az elképzelés, hogy ismét hónapokon át biztos lakhely nélkül a világban vándoroljon és a bőröndből éljen, hirtelen végtelenül távolinak és különösen valótlannak tűnt.

“Az utóbbi öt év alatt rájöttem, hogy meglepő módon egy másfajta élethez szoktam hozzá. Ezen valóban át kellett küzdenem magam, hogy itt most ezt újra csináljam. A "Bloodflowers"-re azonban szükségem volt, mert úgy éreztem, hogy a "Disintegration" óta nem csináltam olyan albumot, amely úgy szólt volna, mint a Cure. Ezt a lemezt még megcsináltam volna, attól függetlenül, hogy most abbahagyom-e vagy sem." Vigyorog, és stratégiai szünetet tart. “Ez a lemez most annyi örömet szerzett nekem – és úgy gondolom, tényleg nagyon jó – hogy most már egyáltalán nem akarom abbahagyni. Noha több időt szeretnék szánni a magánéletem kiépítésére. Hosszú ideig nem volt igazi otthonom. A nyolcvanas években volt egy lakásom Londonban, de az nem volt ugyanaz. Semmi sem húzott vissza oda. Ez most más – vágyódom az otthoni emberek után, valódi honvágyam van, ez egészen új élmény számomra."

Emiatt ez évben sem fognak az egész földgolyót felölelő mamutturnét tenni, még ha a Cure örül is az élő fellépéseknek: a korábbi tizennégy helyett most éppen csak négy hétig lesznek úton.

"Tudod, az egyik ok, mely miatt zenét akartam csinálni, az volt, hogy a magam ura akartam lenni. Hogy én határozhassam meg az életemet. Megvolt bennem az az érzés, hogy ha valami mást akarok csinálni, arra nem marad végtelen időm. Ha most nem építem fel a magánéletemet, pár év múlva még mindig csak egy kivénhedt rocker leszek, és ez szörnyű gondolat. Olyannak kell megtartanom magamnak a Cure-t, mint valamit, ami örömet okoz nekem, nem pedig olyannak, amit muszáj csinálnom. Ezért nem tudom, hogy 2000 és 2010 között mennyi Cure-album lesz – talán csak egy.” Itt megbánás nélkül vet egy pillantást az utóbbi húsz évre. "Nem tudom elképzelni, hogy bármi másban ennyi örömet leltem volna. Az az érzésem sincs, hogy túl öreg lennék ahhoz, hogy a Cure tagja legyek. Valószínűleg néhány ember így gondolja, de ez nekem mindegy. Még azt is el tudom képzelni, hogy hatvanévesen csináljam. Csöppet sem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Viszont borzasztó lenne, ha hatvanévesen még mindig azért csinálnám, mert semmi más nem jön. Amíg zenét csinálok, olyan emberekkel, akikkel jól érzem magam, akkor ez csodálatos, erről álmodik a legtöbb ember. Ha azonban még egy-két évig a Cure-ral dolgozom, és úgy érezném, hogy ó, sokkal szívesebben lennék otthon, akkor őszintétlen lennék önmagamhoz.”

Az őszinte belső hangra való figyelem jellemzi a dalok nagy részét a “Bloodflowers”-en. A legőszintébb a “39”-ben; ezt Robert a 39. születésnapján írta: A tűz kialudt, ezt megállapította, és fogalmam sincs, hogy gyújtsam meg újra.

"A "Disintegration" óta tulajdonképpen nem írtam magamról, csak alkalomadtán olyan dalokban, mint a "Want" vagy a "Bare", de régóta nem adtam ki magam, és nem csináltam olyan albumot, mely visszatükrözte volna a kedélyállapotomat. Ezt most újra akarom, de félek, hogy unalmas lesz. Amire a "39" vonatkozik – nem érzem magam folyamatosan úgy, mintha nem lenne több ötletem. Néha azonban már igen. Ez egy komikus dal, melyet nem volt könnyű beilleszteni az albumba, és nem volt könnyű elénekelni – egy olyan üzenettel, mint “nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e ezt még, nincs mit mondanom”. Erre persze jött egy bizonyos tiltakozás. Ha valóban nem lenne bennem semmi, nem tudtam volna megírni a dalt. Pontosan ez tette ismét érdekessé a dolgot, és azt mondtam magamnak, hogy ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor rajta kell lennie az albumon.”
Egyébként szavait közömbösíti a következő címadó dal, a “Bloodflowers”, amely súlyával és homályával nem hagy kétséget Robert kreativitása felől. Ellentétben a két megelőző albummal, a “Wish”-sel és a “Wild Mood Swings”-szel, ezúttal világos volt számára, hogy milyen legyen a lemez összbenyomása, és konkrétan olyan címet keresett, amely, mint az 1981-es "Faith", csak egy olyan szóból áll, mely mások felé egy meghatározott hangulatot közvetít. Máris volt egy visszatérés a Cure klasszikus erényeihez.

"A legutóbbi lemezen harcoltam az ellen az elképzelés ellen, hogy a Cure-nak egy meghatározott hangzása van, de ezen a lemezen egészen pozitívan használtam fel ezt a körülményt. Az albumnak úgy kell szólnia, ahogyan mi. Megkérdeztem magam, miért találtam a "Disintegration”-t olyan viccesnek: ez valakinek mindig a daloktól függ, amelyek egyszerűen jók, másoknak azonban egy bizonyos összekapcsolódásból áll. Nem lehet az egyes dalokat önmagukban kiszedni, ami a “Wild Mood Swings”-nél csodálatosan működött. Annál az albumnál el lehet kezdeni valahol a közepén, vagy a CD-lejátszót véletlenszerű lejátszásra állítani. Ugyanígy a “Wish”-nél. Azon is sok különböző stílusirányzat volt. Ez is azt szimbolizálta, amit akkor éreztem. Nem magamról akartam írni, különböző zenei irányzatokat akartam kipróbálni. Szerettem a "Wish"-t és a "Wild Mood Swings"-et, de megvolt bennem az az érzés, hogy ha most nem azzal az összeállítással készítünk albumot, melynek határozott emocionális súlya van, akkor sohasem szólna úgy, ahogyan kell. Ennek egy őszinte jelzést kell adnia. Meg is teszi. Hogy a "Bloodflowers" most valóban egy végpont-e vagy nem, ezt nem tudom megmondani." Robert megáll és nevet:

"Nem akarom többé azt mondani, hogy ez már klisévé vált."
Mielőtt a Cure elkezdte a felvételeket, Robert újra eljátszatta a zenekarral a "Pornography"-t és a "Disintegration"-t, hogy világos legyen, melyik irányzatot követik, és elérjék azt az intenzitást, melyet a "Wild Mood Swings" utáni turné után Robert elveszettnek hitt. Az 1997-es fesztiválok, mondja ma, szörnyen tetszés szerintiek voltak – bár minden “oké” volt, de valójában nem Cure-szerű.

“Egy ideig azt gondoltam, hogy ez attól függene, hogy elvesztem-e az érdeklődésemet, mert a zenekar gyakran azt közvetíti, ami bennem végbemegy – néha anélkül, hogy ez tudatos lenne. Mivel most feltétlenül azt akartam, hogy a “Bloodflowers” a legjobb legyen, valószínűleg amit csináltunk, abban megmételyeztem ezzel a többieket is. A felvételek készítése nagyon intenzív élmény volt. Összehasonlításképpen, a “Wild Mood Swings” olyan volt, mint egy év dauer-party, mintha az ember egy zárt közösségben élt volna, miközben albumot készített. A “Bloodflowers”-nél kezdettől a befejezésig három hónapunk volt, és pontosan tudtam, hová akarok kilyukadni azzal, amit csinálnunk kellene. Az összes szöveg készen volt. Ez olyan volt, mint a "Disintegration"-nál – én dirigáltam a bandát, hogy odáig jussanak, hogy egy meghatározott modorban játszanak. Ez nem okozott túl sok örömet a kezdeteknél, de az eredmény lényegesen jobb volt."

Hosszú ideje először Robert ismét hagyja magából kibújni a zenei diktátort. A leginkább demokratikus “Wild Mood Swings”-nél, ahol a banda minden tagjának ötleteit kipróbálták – “mindegy, milyen együgyűek voltak” (Robert) – a “Bloodflowers”-nél a kollégák befolyása nem volt kívánatos, eltekintve egy alkalommal Simon Gallup-tól, aki a "Last Day of Summer"-t írta. Milyen volt a zenekar reakciója erre a váltásra?

"Nem tudom", jelenti Robert, aztán magába tekint: "Dehogynem, világosan tudom. A többieknek ez nem szerzett annyi örömet, mint a “Wild Mood Swings”. Ám a kezdetnél elmagyaráztam nekik, hogy ez alkalommal sem erről szól a dolog. Simon és Roger már a “Disintegration”-nél mellettem voltak, és szintén utálták a munkának ezt a részét. Szerették a végeredményt és utána a turnét, de magát a lemezzel való munkát – na igen, abban az időben elég nehezen elviselhető voltam, mert pontosan tudtam, mit akarok. Rogert őrületbe kergettem a billentyűk miatt, mert nem hagytam, hogy folytassa, ha nem játszott tisztán. Mostanra kezdtem kapiskálni, hogy sugdolóztak egymás között, és úgy gondolták, hogy totálisan túl vagyok pörögve. A "Bloodflowers"-nél egy pár hónapig ugyanilyen megszállott voltam, mert pontosan azt akartam megvalósítani, amit belül, magamban hallottam. Láttam, ahogyan ők ketten (Simon és Roger) néztek rám és morogtak, ó, te nyomorult, most megint ez történik… Azt hiszem azonban, hogy az eredmény kielégítő volt. Már stressz volt emiatt a zenekarban, és a végén ott álltam egyedül; mindenki más elfordult, mert az volt az érzésük, hogy nem figyeltem oda rájuk. A vokálokat is egyedül kellett énekelnem. Amikor visszajöttek, és meghallgatták, fantasztikusnak találták."

A felvételek ez alkalommal is St. Catherine-ban készültek, Jane Seymour színésznő vidéki házában, amelyben a “Wild Mood Swings” is készült – nem csak azért, mert Robert a vidéki tájat annyira szerette és élvezte, hogy reggel ötkor egy-egy találkozó után átsétálhat a mezőkön. A tény, hogy Jane Seymour valamikor vissza akart költözni a házba, szoros határidőt szabott a felvételeknek, amelyeknek így három hónap alatt el kellett készülniük; Robert helyesen tette, mivel a szigorú időhatár megakadályozta, hogy túl sok ötletben merüljön el feleslegesen. Az éneket leszámítva ebben az időben minden dal fel lett játszva, így utána Robert Londonba ment a RAK-stúdióba - ahol a "Pornography" és a "Disintegration" is készült – hogy felvegye az éneket.

“Csodálatos volt ebbe a stúdióba ismét visszatérni. Első ottani éjszakámon meghallgattam a “Pornography”-t; csodálatos élményeim voltak, bár nagyon nehéz volt. A stúdió azt az érzést keltette, hogy valami fontosat csinálok. Egy olyan művészi önszomorító krízisem volt, azt hiszem. Amikor a St. Catherine-ben elkezdtem énekelni, azt gondoltam, miért érdekelne bárkit is az, amit mondani akarok. Tudtam viszont, hogy a "Disintegration"-nél nem voltak ilyen kétségeim, ezért tértem vissza a RAK-ba. Ez stimmelt is, naponta készen volt egy dal, és két hét után már minden készen volt." Ezután igénye a fővárosi életre szintén eltűnt. “Nem akartam ott felkeverni. Már két hete laktam egy londoni hotelben, és dühödt fejfájásom volt; a kosz, a kocsik lármája, az összes ember… Tehát ismét vidékre mentünk, a Genesis stúdiójába, amit legelső alkalommal nyitottak meg – mi voltunk ott az elsők, olyan, mint egy parasztház a táj közepén. Csodálatos volt így kora nyáron, és ezért van az albumnak még egy békés, sajátos hangulata is. Ha Londonban kevertem volna fel, bizonyosan nagyon agresszív lett volna."

A "Bloodflowers" mégis lényegesen súlyosabban és keményebben áll a földön, mint az utóbbi albumok. Az a tény is hatással volt rá, hogy Robert túlhaladta gitárszólókkal szembeni magatartását, melyet évekig "hippidologként" kezelt, és ha már szükség volt rá, inkább átengedte egy olyan gitárosnak, mint Porl Thompson. Most a "Watching Me Fall"-t és a "Bloodflowers"-t hosszú, klasszikus gitárjátékok díszesítik. Itt a másik gitárosnak, Perry Bamonte-nak vissza kellett lépnie eggyel; mint mindig, Robert ezen az albumon is pontosan saját elképzeléseit akarta megvalósítani a gitárjátékot illetően.

"Perrynek ebben a tekintetben borzasztó szenvtelen nézetei voltak. Meg akartam neki mutatni, hogyan kellene bizonyos dalokban játszania, és azt mondta, ó, csináld rögtön magad. Ezért van néhány dal, melyekben egyáltalán nem szerepel, de ez neki nem jelentett semmit. Hiszen semmi értelme nem volt annak, hogy először elmondom neki, mit szeretnék hallani, és két nappal később megcsinálom teljesen egyedül. Játszott pár dolgot az “Out of This World”-ben és a “39”-ben, ezekben a szolid, csiszolatlan dalokban. A szólók mind tőlem származnak.” Robert vigyorog: "Mivel ebben az évben szeretnék kiharcolni egy gitáros díjat."

Nem csak ez adja az új album hatalmas hangzását. Míg a "Disintegration”-ról a “Love Song”-gal még popos single-k kerültek ki, addig a “Bloodflowers” egy kívülről zárt, sötétebb és komplexebb album, amelyről – először az 1982-es “Pornography” óta – nem fognak single dalok kikerülni. A terv szerint.

"Emlékszel a "Galore"-ra?" – kérdezi Robert. Természetesen, a második single-kollekció a "Standing on a Beach" után, mely 1997-ben jelent meg. "Ehhez az albumhoz alig volt promóció; voltak emberek a családomban, akik nem is tudták, hogy megjelent. Ennek az oka az volt, hogy heves viszályban voltam a (Cure-lemezcégekkel) Polydor-ral és Elektra-val. Azon a véleményen voltak, hogy pár dalnak nem kellene szerepelnie a "Standing on a Beach"-en, hanem az utóbbi tíz év néhány dalának – egy Greatest Hits lett volna tehát, mert szélesebb közönséget akartak megcélozni vele. A “Boys Don’t Cry”, meg ilyenek. Ezt nem akartam; becsületsértés lett volna a rajongók felé, ha ilyen régi dolgokat húztunk volna elő. Nem voltak felkészülve rá, hogy ebbe belemenjenek – olyanok voltak, mint elkényeztetett gyerekek. Ha feltartod a fejedet, nem csinálunk promóciót. Én meg azt gondoltam, cseszd meg, akkor nem. Erre a legkisebb példányszámban nyomták ki a dolgot, amennyire csak lehetséges volt. Még ha Angliában az első héten felvásárolták volna az összeset, akkor sem kerültünk volna fel a Top 40-re. Egyszerűen nem állt elég lemez az üzletekben. Ettől tényleg hánynom kellett. Ez most az én kicsike bosszúm – erről a lemezről nem lesz single. Egy sem.”

Májusban a Cure meghívott néhány cégfelelőst egy hallgatáspróbára, és óvatosan figyelte a reakciókat: a két felvétel, melyeknek sikere volt, archív felvétel volt, és eltűnt.

"Természetesen ez is gyerekes volt", magyarázza Robert. "Ha ténylegesen odafigyelünk, talán egy valóságos Greatest Hits-albumot állítottam volna össze, amit még jobban utáltak volna. Mert nevezetesen itt sem lett volna szó bármilyen single-ről.”

Vajon mindig így lesz? Talán a 2020. évben, amikor Robert hatvanévesen végső tollvonást húz majd negyven évnyi Cure után. Vagy korábban. Vagy soha.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr671497869

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.