Untitled / Címtelen

2009.10.02. 09:05

A Disintegration album utolsó, tizenkettedik száma. Számomra minden tekintetben összefonódik a tegnap reggel elemzett Homesick-kel, amellyel párt alkotnak az 1989-es lemez végén (mint ahogy párt alkottak az 1989-es turnén is). Tulajdonképpen nagyon sokban hasonlít is egymásra a két szám: kevés szöveg, hosszú instrumentális fel-és levezetetés, és végletekig szomorú, hitehagyott hangulat. Az Untitled valamivel gazdagabban hangszerelt, és talán valamivel gyorsabb is, mint a Homesick, a hangulata viszont fikarcnyival sem vidámabb. Őszinte magábatekintés ez Roberttől, remény és feloldás nélkül. A középső versszak már csak a mondanivalója miatt is külön hangsúlyt kap, és kétszer is elhangzik. Zeneileg az egész dal alapját egy végletekig levert orgonaszóló adja, amelyet hűségesen lekísér egy gitár, ami csak a dal vége felé engedve meg magának némi díszítést. A végére azonban ismét csak a kérlelhetetlenül ugyanazt a dallamot játszó orgona marad, gyönyörű levezetést adva ezzel az egész albumnak. Az 1998-as fesztiválokon újra előszedték ezt a dalt, ám a Trilogy-koncerteket leszámítva azóta sem, pedig az egyik legszebb Cure-dalról van szó. 9/10

----------------------------------------------------------------------------------------

Hopelessly adrift
In the eyes of the ghost again
Down on my knees
And my hands in the air again
Pushing my face in the memory of you again
But I never know if it's real

Never know how I wanted to feel
Never quite said what I wanted to say to you
Never quite managed the words to explain to you
Never quite knew how to make them believable
And now the time has gone
Another time undone

Hopelessly fighting the devil
Futility
Feeling the monster
Climb deeper inside of me
Feeling him gnawing my heart away hungrily
I'll never lose this pain
Never dream of you again

Újra reménytelenül hánykolódom
A kísértet szemében
Letérdelek
A kezeim újra a levegőben,
Az arcomat megint az emlékednek nyomom,
De soha nem tudom, hogy ez valós-e

Soha nem tudom, hogyan akartam érezni,
Soha nem egészen azt mondtam, amit akartam volna,
Soha nem birkóztam meg egészen a szavakkal, amikkel magyaráztam neked,
Soha nem tudtam igazán, hogy hogy tegyem hihetővé,
És most már elmúlt az az idő,
Az újabb elfecsérelt idő,

Reménytelenül küzdök az ördöggel,
A hiábavalósággal,
Érzem, hogy a szörny
Egyre mélyebbre mászik bennem,
Érzem, ahogy éhesen rágcsálja a lelkemet,
Soha nem múlik el ez a fájdalom,
Soha nem álmodom többé rólad.

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr591417663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

faith1989 2009.10.08. 15:31:22

Abban a szerencsében volt részem, hogy ott voltam Bpesten 1989-ben a Kisstadionban és szerintem a Homesick-Untitled-Faith hármas a legcsodálatosabb ráadásblokk, amit valaha hallottam tölük. A Homesick élöben talán egy kicsit reménytelenbbül hangzik, nagyon szép vonósokkal és talán basszufutammal (ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy Porl)