Üvegszendvics, 1979

2009.10.01. 16:06

Folytatjuk az Üvegszendvicset. Elkészül az első nagylemez, plusz két új kislemez, köztük a nagy sláger Boys Don't Cry-jal. Megszületik a Cult Hero projekt, Robert megismerkedik a Siouxsie And The Bansheez-hez és csatlakozik hozzájuk. Dempsey kiválik a Cure-ból, helyette Simon Gallup érkezik a basszusgitáros pozícióra és Matthieu Hartley a billentyűsre. Az új demók jóval komorabbak, mint az előzőek...

--------------------------------------------------------------------------------------

1979. jan. 8-10-ig a Cure ismét a Morgan stúdióban rejtőzködött, egy nagylemezen dolgoztak.

Michael: „ Parry a Hedges melletti székben ült, ami azt hiszem, hogy a felvételvezetéssel volt egyenlő. Az volt a gond, hogy azelőtt dobolt, s mint általában mindenki, aki zenélt, ő is gyengéd érzelmeket táplált a saját hangszere iránt. Ezért a felvétel első napja teljesen abból állt, hogy szegény Lol megpróbálta visszaadni azt, amit Parry a dal legfontosabb elemének tartott. Azután gyorsan mentek a dolgok...mert már olyan sokszor játszottuk a számokat. ”

„ Parrynek még arra is sikerült rávennie Robertet, hogy egy Fender Jazz Master gitárt és egy Roland JC 160 erősítőt vegyen a hangzás javítására. ”

Néhány nappal később egy West Hamstead-i Moonlight klubban léptek fel. Az előadás további elismerést váltott ki a zenei sajtóban.

Dave McCullogh így írt a Soundsban: „ olyan mint a korai és késői, egykori Buzz Cocks, hibátlan, az egész program a minimalizmus diadala...Robert csúcs, de a basszus az ami  emlékezetessé teszi az estét. Mick szólóhangszerként használja, és nagyszerűen lendíti előre az egész hangzást. ”

Ugyanerről az estéről Ian Birtch azt írta a Melody Makerban, hogy: „a dalok stílusosan elrejtett klasszikus 60-as évekbeli pop-rock elemek ötvözete, a post punk mértéktartásával és hajtóerejével. A hatás az feszes és sokféleképpen értelmezhető, jó értelemben véve keménynek mondható. ”

Január 13-án az angol zenei lapok közül a Soundsban jelenik meg ismertetés először a killing an arab-ról: „ a Killing An Arab igazságtalan a felvétel szempontjából. Oké az A-oldal (nos, az az oldal, ami azt a benyomást kelti hogy az az A-oldal), kellemes, friss, erőteljes, és várakoztató. Eredeti. Azonnal megnyeri az ember tetszését. ”

A B-oldalról így folytatta Dave McCullogh: „ a dal felfedezte az egyszerűség értékét a rock’n’roll-ban, ahogy még egyetlen más lemez sem tette meg, legalábbis amennyire én vissza tudok emlékezni. A dalban alig játszanak. A hallgató képzeletére van bízva minden. ”

Január 20-án a Melody Maker cikke tovább erősítette a tetszésnyílvánítást: „ ahogy a Hongkong Gardenben egy egyszerű keleties stílusú zenét használtak aláfestésnek az ellentétes hatás elérésére, úgy jelenítik meg a feszültséget az arab-ban egy móros gitármelódiával. ”- írta Ian Birtch.

A Sounds január 27-i számában jelentette meg Dave McCullogh interjúját a zenekarral, akik képe a szám címlapjára került. Az interjút a zenekar kérésére Természettudományi Múzeumban készítették.

„ Kicsodák, micsodák, hogy néznek ki, csalódott leszek? ”- tette fel a kérdést az író, majd így folytatta: „ istenem, annyira fiatalnak néznek ki, hogy az nem igaz. Robert elragadó a bő, egyedülállóan dilis, divatellenes nadrágjában. Sovány és feltűnően jóképű...ahogy a legtöbb aránylag rendezett családi háttérrel rendelkező gimnazista srác, ő is fiatalabbnak néz ki a koránál. Ártatlanok és tiszták. ”

Befejezésül pedig azt írta, hogy: „ ...nagyon tehetséges. Szinte elődök nélküli. Ami rendkívül modernné teszi őket...A Cure kipattintotta a rock’n’roll szikráját bennem. Fiatalság, életerő, korlátlan lehetőségek és remény. ”

Január 31-től február 9-ig a Cure folytatta a felvételeket, és a keveréseket a Morganban. Alkalmanként megszakították a munkát a Londonban és környékén adott koncertekkel.

Robert: „ Az volt a helyzet, hogy mivel nem Londonban éltem, nem ismertem ezeket a helyeket. Legfeljebb Brightonba vagy Croydonba mentem koncertekre. Londonba sohasem jártam rendszeresen, mert túl sokba került az út oda-vissza. A Marquee-ról, a Hope&Anchor-ról, és a Nashville-ról olvastam, de azt, hogy a valóságban milyen ijesztőek voltak azt nem tudtam elhinni. ”

„ Február 9-én Nashville-ben játszottunk, és megjelent a Nemzeti Front, mert azt hitték, hogy a killing an arab tényleg egy arab megöléséről szól. (Valójában Albert Camus: A közöny regénye alapján íródott. ) Állandó verekedés volt. A Nemzeti Front olyan röplapokat osztott, amiben megemlítették a killing an arab-ot is, úgyhogy kénytelenek voltunk visszautasító nyilatkozatot tenni...”

Március 4-ével kezdődően a Cure 4 vasárnap esti koncertet adott a Marquee-ban. Az egyik előzenekaruk a Joy Division volt.

Robert. „ A koncertek teltházasak voltak, a színpadot állandóan ellepték. Az első este 900 embert engedtek be a megengedett 800 helyett. ”

Lol: „ Emlékszem, Ian Curtis-nek egészen szomorú kisugárzása volt. Később egyáltalán nem lepett meg az öngyilkosságának a híre. ”

Robert: „ A Joy Division-ra egyáltalán nem emlékszem. A színpad mögötti terület a Marquee-ban akkora, mint egy WC, és legalább 20 ember tartózkodott ott állandóan. Nem tudtunk kimenni meghallgatni őket, mert egyébként is túl izgatottak voltunk. Úgyhogy soha nem fogom megérteni, hogy a faszba vette észre Lol, hogy Ian Curtis szomorú volt. ”

A március 7-én, a Bournemouth-i városházán adott koncerten egy lány leszakította a fiúja fülét. Másnap reggel egy cikk jelent meg a helyi újságban „ egy férfi elvesztette a fülét a popkoncerten ” címmel. Másnap a Hounslow Borough Főiskolán a rendezők – akik főállásban tűzoltók voltak – összeverekedtek a skinheadekkel, mert azok kifogásolták a raggae előzenekart. A Cure folytatta az előadást, s csak később vették észre, hogy a dzsekijeiket és a pénzüket ellopták.

Március 24-én jelent meg Ian Birchnek interjúja a Melody Makerben, amiben Robert azt állította, hogy a trió felállás inkább szélesít mint korlátoz. Kevesebb hangszerrel többet lehet csinálni. Ezért van a kislemeznek egyedi hangzása. Ha valaki más csinálta volna, valószínűleg arra gondolt volna, hogy a basszus mellé billentyű- vagy gitárjátékra lenne szükség. Azért, mert máskülönben a hallgatók azt gondolnák: „ Oh, valami mintha nem lenne rendben, mert kicsit kiegyensúlyozatlanul hangzik. ”

Robert ezután így folytatta a Cure zavarbaejtő hangszerelésének a magyarázatát: „  nem arról van szó, hogy nem szeretek szólót játszani, egyszerűen csak nagyon nehéz olyan dolgot csinálni, ami  még nincs elkoptatva. A basszus mint szólóhangszer egyenlőre még aránylag kiaknázatlan. ”

Dempsey ezúttal az image-ról nyilatkozott: „ Pózolás az, ha az ember úgy állítja be önmagát, ahogy nem szereti, vagy a befutottakhoz hasonlóan. Bemutatás – ezzel szemben – az, ha csak olyannak amilyen. Szeretném magunkat annál őszintébbnek és becsületesebbnek tartani, hogy ahelyett amilyenek valójában vagyunk, egy image-t mutassunk be. Önmagunkat nem csaphatjuk be. ”

Március 30-án Westruntonban, ahol az együttes a Pavilion-ban játszott, látta meg Robert először az első nagylemez borítótervét: egy hűtő, egy porszívó és egy lámpa. Teljesen kiakadt.

Parry: „ Robert kimondottan szarnak tartotta, igazán csalódott volt, hogy nem volt beleszólása. Az én elgondolásom volt, hogy kissé nehezen érthető legyen, s Robert nekiállt sírni amikor megmutattam nekik. Csak annyit mondtam, hogy már elkészült. Úgyhogy bele kellett törődnie. ”

„ Az volt a gondom a Cure-ral, hogy jó zenét játszottak, de nem volt image-ük. Ezért gondoltam arra, hogy csináljuk meg teljesen image nélkül, ahelyett, hogy az akkor divatos vér és szorongás stílusú ábrázolást válasszuk. ”

„ Azt gondoltam, csináljuk meg egészen tárgyilagosan, válasszuk ki a három leghétköznapibb dolgot, amit csak találhatunk. Számok címei helyett csak utalásokat adtunk, az egész egy fejfájás volt a műsorszerkesztőknek,  emellett azonban egy érdekes felfogás is volt. Az embereket lehet, hogy idegesítette és hatásvadásznak tartották, de ennyi kockázatot kész voltam vállalni. ”

A zenekarnak egyetlen beleszólása volt a borítóba, az, hogy egy lista kerüljön a belső oldalra. Afféle ki-kicsoda az együttes történetében, amivel a hálájukat fejezték ki.

A turné április 5-én folytatódott a chesterfield-i Fusion Hall-ban, ahol ez volt az első rock koncert a Pink Floyd 1968-as fellépése óta. A műsor után bebuktatták a Cure turnét.

Lol: „ A rodok közül páran füvet szívtak, és valaki  meglátta őket. Roberttel voltam egy szobában, amikor hajnali 5-6 körül kopogtak az ajtón és úgy mutatkoztak be mintha a BBC-től lennének. Rendőrök voltak. Teljesen átkutatták a szobánkat, s nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mit kerestek. A mi szobánkban semmit sem találtak, de az egyik rodot letartóztatták, s később tárgyalásra kellett mennie. ”

Április 6-án a Cure a Watford Főiskolán lépett fel, ahol ismét gond volt, a helyi skinheadek ütköztek meg a rendőrkutyákkal. 7-én jelent meg Chris Westwood cikke a Record Mirrorban: „ A Cure lehet, hogy csak egy reklámfogás, de lehet 3 fiatalember is ugyanabban az irányban beindulva. Nem egy új formát vagy hozzáállást alkotva a rock and roll-ról, és rock and roll-hoz, hanem ismét annak alapvető alkotóelemeire összpontosítva kényszeríti rá a hallgatót beállítottságának a megváltoztatására, gondolkodásra és élvezésére. Egy alaphangzás, a hangszerek leegyszerűsítésével, és újracsoportosításával... a dob különösen meghatározó, kemény, lendületes, és meglepő, jellemzője a ragyogó, olcsó cintányér. A dobfelszerelés ezúttal jóval többé válik egy puszta ritmusdoboznál... A Cure-t szabatosság, temperamentum, jól irányított energia és ötletek, provokatív elgondolások jellemzik... egyszerűen csak nagyon jók. ”

Ugyanebben a cikkben Lol is állást foglalt: „ Szerintem rock and roll ellenesek vagyunk, de csak abban az értelemben, hogy nem szeretjük a túljátszott dicsfényt, ami vele jár. ”

Április 20-án az együttes újabb jótékonysági koncertet adott dr. Weaver javára, a Northgate Főiskolán Crawley-ben.

Robert:„A Crawley Főiskoláról pontosan ugyanazért rúgták ki, mint az előzőből, úgyhogy nyílvánvalóan, nem tanult az esetből. Akkorra már ismertebbé, kisebb helyi hírességgé váltunk Crawley-ban, ezért gondoltuk, hogy felhívjuk a helyzetére a figyelmet egy koncerttel. Az előzenekarunk ugyanaz az Amulet volt, mint az elsőn. ”

„ A Nemzeti Front ismét megjelent és durván beindultak. Körbevették az épületet, és megpróbálták felgyújtani, mialatt mi bent játszottunk. Az egész este katasztrofális volt, tiszta erőszak az elejétől a végéig, mivel a náciellenes szövetség minden embere is eljött. Olyan volt mint egy mészárszék, de legalább bekerült az újságba. ”

Május 5-én jelent meg a Cure első nagylemeze, Three imaginary boys néven, azzal az anyaggal, amin a zenekar a megalakulása óta dolgozott. Robert kedvencei az Accuracy ( „ a legtökéletesebb dalok egyike, néhány szó, kevés zene” ) és a Grinding Halt voltak. Az utóbbit Lol írta és Robert rövidítette le a szöveget úgy, hogy az csak a fásultságról és közönyösségről írt mondatok elejét tartalmazta. Az Another Day, az „ egyszerűen csak unalomról, és ismétlődésről szól ”, állítólag Robert otthoni hangulatáról. Az Object az egy kitalált történet, egy fekete humor, Robert kísérlete arra, hogy betegnek tűnjön. A Subway Song egy tipikus Smith fantáziának a leírása. „ Sokszor azt meséltem az embereknek, hogy ismertem valakit, akit a metrón öltek meg. Egyáltalán nem volt igaz. ”

A Meathook, a Cure legrégebbi számainak egyike, és „Valószínűleg az egyik legrosszabb is.”

A Fire In Cairo egy élénk szókép, és a Foxy Lady egy tipikusan tisztelet nélküli, minimalista támadása volt Hendrix klasszikus dalának. Adam Sweating azt írta róla a Sounds International-ben, hogy: „ képzeljétek el Hendrixet a gitárcsillogás, a fázisok, és a sztereó trükkök nélkül, csak egy csupasz rángatózó csontváz marad... elveszíti az álmot, s helyette csak aggasztó nyomor marad. ”

A címadó szám az első azok közül, amiket Robert az álmai alapján írt.

Adam Sweating később így folytatta:„A Who-n kívül nem ismerek más zenekart, amely egy alapfelállást ilyen gazdagon kihasználna...olyan mint egy befelé forduló ábrándozás egy esős délután. ”

Robert: „ A reagálás a Killing An Arab-ra egyöntetűen jó volt.. felkerült az alternatív listákra, Peel majdnem minden este játszotta. Nem hittem volna, hogy ilyen hatása lesz, mert nem tartottam annyira különlegesnek. Az  igaz, hogy annak idején Captain Beefheart-ot hallgattam azért nem tartottam keménynek azt, amit csináltunk. ”

„ Amikor a Killing An Arab-ot kiadtuk,  még senki sem tudta, hogy kik voltunk, egy előítéletek nélküli kislemez volt. Mire azonban az album megjelent, addigra már volt egy bizonyos mértékű sajtóvisszhangunk, s az embereknek tudomása lett arról ahogy hangzottunk és ahogy kinéztünk, s rettenetesen lehúzták. Hatásvadásznak tartották azt, ahogy kiadtuk. ”

„ Valójában nem szerettem a lemezt. Szerintem egyáltalán nem volt Cure-os a hangzása. Sokan mondták, hogy szeretik a változatosságát, én azonban pont azt nem bírtam benne. Úgy hangzik mintha egy válogatás lenne. ”

Május 19-én, egy NME cikkben, a háztartási gépek bemutatásában, Nick Kent megjegyezte, hogy: „ Nem nyersek, vagy különösen klikkszelleműek, de az interjúvoló érzi, hogy a folyamatban lévő interjú feszélyezi őket, zavarónak tartják az eljárást, csaknem képtelennek... a dobos Tolhurst tűnik a legdemokratikusabbnak, és üzleti  érzékkel rendelkezőnek,  míg a gitáros Smith, aki egyértelműen érettebb koránál, kreatív vállvonogató... e kettő közé olvad be a basszusgitáros Dempsey, minden különösebb dimenzió hozzáadása nélkül. ”

Ennek ellenére kitartott amellett, egy később Roberttel folytatott telefonos beszélgetés után is, amit befejezésül írt: „ Ami ezt fogja követni, az lehet, hogy a 80-as évek legjobb popzenéje lesz.  A Cure-t, különösen Smith-t szemmel kell tartani. ”

A második kislemez kiadása előtt Parry fehér címkékkel ellátott grinding halt lemezeket küldött a rádiók műsorszerkesztőinek. A megjelenéséről azonban lemondott, mivel nem váltott ki túl nagy lelkesedést, és a Record Mirrorban is helytelenül ismertették.

Június 1-én volt az együttes következő jelentősebb fellépése a Carshalton Park-ban, a Secret affair-rel, és a Marton Parkas-szal.  Philip Hall megjegyezte a Record Mirrorban, hogy: „  rengeteg elgondolás, de kevés identitás ” míg a Crawley Advertiser így magasztalta: „ a basszus és a szólógitár finom ötvözete. Kellemes változás a 120 km/h gyorsaságú zenék után, amiket legtöbbször a tehetség hiányában kínálnak fel. ”

Június 26-án jelent meg a Cure 2. kislemeze, a Boys Don’t Cry/Plastic passion. Ian Birtch még a dalok élő előadásáról azt írta a Melody Maker-ben, hogy: „ felépítésében a Beatles 64-65 körüli kislemezeinek B oldalaira emlékeztet, megnyerő ütemessége és forrongó összeférhetetlensége pontosan megfelel a mai  kor  igényeinek. ”  A Record Mirror Giovanni Dadomoja megjegyezte, hogy: „ felidézte 12-13 éves John Lennon képét. ”

Parry: „ Június 28-án Port Talbotban Robert leültetett, és azt mondta: „ nézd Bill, nem akarok olyan lenni, mint a Boomtown Rats.”  Megnevettetett ezzel és betekintést nyújtott a személyiségébe, ez volt az első jelzése annak ami  következett. Azt gondoltam, hogy: „  mit akart ezzel  mondani? ”  Semmiképpen sem lehetne a Boomtown Rats-hez hasonló. Elgondolkodtatott, és csak később jöttem rá, hogy úgy érthette ezt, hogy nem hagyja magát manipulálni. Ezt saját gyengesége jelének fogtam fel, olyan értelemben, hogy mennyire képes átlátni azt, amit csinált és elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen messzire lehet elmenni ezzel a zenekarral. Nagyon össze tudja törni az embert, ha valakitől ezt hallja, a legszívesebben azt mondaná: „ baszd meg, legyél olyan,  mint Boomtown Rats, és ha nem tetszik változtass rajta! Ne hátrálj meg, mielőtt megtudnád hogy mi vár rád!” És az a komoly arckifejezése, a félelme az egésztől, hihetetlenül meglepett. ”

„ Tudtam, hogy a Killing An Arab élvezhető lesz, de a Boys Don’t Cry volt az, amit a top 10-be szántam. Nem került fel,  mert a  Polydor betett nekünk. A Boys Don’t Cry egy sikerszám volt és az lehetett volna. Robert jogosan volt csalódott. ”

Július 1-én a Cure a Lyceum-ban játszott, a Ruts-szal. Noha még a Ruts rajongóinak a körében is zajos sikert arattak, néhányan mégis meggyőzetlenek maradtak. Mike Nicholls így írt a Record Mirrorban:„a 79-es év felén túl a Cure első számú esélyesnek tarthatja magát az év legsikertelenebb együttese díjra... nincs porszívó, hűtő, vagy lámpa a színpadon csak egy hatalmas ventillátor, ami hűsen és kellemesen tartja őket. Azon kívül nemes vasáruk mutatós lámpák formájában, amik kék és sárga fényt szórnak a zenekarra, és fehéret a közönségre... Tudják-e, hogy ők az új hullám Pink Floyd-ja? Nos, Robert Smith-nek sikerült egy Sid Barettes hangzást elérnie, és a képzőművészeti iskolás és füstbombás megközelítésük határozottan hippis hatású. ”

Júliusban Robert néhány, a Cure-on kívüli terv megvalósításához fogott. Ezek egyike az Obtainers yeah yeah yeah című számának a felvétele volt a saját - Rick Gallup-pal közös – kiadója számára.

Robert: „ Egy acapella stílusú zenekar voltak, csak ketten, 10-11 évesek. Fazekakon, lábosokon játszottak és énekeltek. Egyszerűen csak bedobtak egy kazettát a bejárati ajtón lévő levélnyíláson, és a dalok nagyszerűek voltak. Sokaknak lejátszottam, és  mindenki fel akarta vetetni velem, ezért arra gondoltam, hogy a kazetta másolása helyett csak ötven fontba kerülne száz lemezt kiadni, aminek darabját fél fontért árulhatnám. Meg is csináltuk... A túloldalra Simon zenekarát a Magspies-t tettük, és minden darabot eladtunk. Peel elég sokat játszotta, s nekem is tetszett. Sohasem gondoltam volna,  hogy ilyen könnyű lemezeket készíteni és eladni. ”

A második terv a Cult Hero volt, egy ártatlan szórakozás, ami akaratlanul is a zenekaron belüli feszültség illusztrálására szolgált.

Robert: „ Simonnal akartam felvételeket készíteni. Valójában sohasem ismertem meg Michaelt, mert sohasem volt közös az érdeklődésünk. Dumáltunk egymással, de igazán egyszer sem beszélgettünk el. Egymástól teljesen eltérő személyiségek voltunk, s ha nem lettünk volna egy zenekarban, akkor egyáltalán nem tartottuk volna egymással a kapcsolatot, mert szerintem különösebben nem élveztük egymás társaságát. Másokkal jobban megértettem magam, s nehézzé vált állandóan hármasban utazni mindenhová, s egy szobában lakni. Lollal  közelebb kerültünk egymáshoz, mert ugyanazokon a dolgokon nevettünk és idegeskedtünk, Dempsey-vel azonban nem. ”

„ Néha 2-3 órán át csend volt, senki sem szólt egy szót sem, s mindig Lol próbálta megtörni a jeget, elsimítani a dolgokat, rendbehozni mindent. Már a társalgásban sem vettem részt, éreztem, hogy hamarosan eljutok arra a pontra, hogy nem leszek képes Michaellel együtt játszani. ”

„ Nem élveztem a fellépéseket, semmit. Amikor csak hetente egyszer próbáltunk és a Rocket-ban játszottunk, az elment, de amikor turnén voltunk, és heti 3-4 koncertet adtunk, azt kezdtem nagyon nehéznek találni. ”

Lol: „ Michael mindig annyi vitamint szedett, amennyit csak tudott és mégis állandóan beteg volt. ”

Robert: „ Másokká váltunk, s egy idő után ez kezdett kihatni a zenére. Később, egyik szombaton elmentem Horley-be, Simonnal és csapatával inni, s arra gondoltam, hogy jó lenne ha Simon lenne az együttesben, sokkal élvezetesebb lenne és teljesen beindulna... ”

„ Egyik este a bárban voltam Simon társaságával, és valaki említette, hogy Frank Bell, egy Horley-i portás mindig is úgy érezte, hogy megvan az adottsága ahhoz, hogy sztár legyen. Ismertem őt, rendszerint egy „ I’m a cult hero ” feliratú pólót viselt. Szóval arra gondoltam, hogy beviszem a stúdióba, és írok neki egy diszkó számot. Simonnal akartam csinálni, Porlt és Janettet ( a nővéremet ) is bevettem, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak Michaelt helyettesítettem volna  másik basszusgitárossal. ”

Lol: „ A hangulat a stúdióban egészen más volt, mint az azt megelőző hónapokban. Mindenki élvezte, igazán jó buli volt. Ezenkívül még meghívtunk másik 10-15 embert Horleyból – akik mindannyian 7 óra körül, meglepetést rejtő csomagokkal állítottak be és ott töltöttük az éjszakát. ”

Michael: „ Nyaralni voltam, s mire visszatértem, Simon már megtanulta a basszusfutamokat. Engem ez különösebben nem zavart, úgyhogy lementem a stúdióba, s egy borosüveggel játszottam a szintetizátoron. Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor Robert rájött, hogy Simon megfelelőbb lenne az együttesbe. Jobban kijött vele, sokban hasonlítottak egymásra. ”

Robert: „ A lemez, Kanadát kivéve nem sokra vitte, ott kb. 35000 példányt adtak el belőle, ott bejött, Frank ott egy Cult Hero. ”

Július 29-én a Cure egy szabadtéri fesztiválon lépett fel a hollandiai Sterrebosban. Zenekarként ez volt az első külföldi útjuk.

Lol: „ Keményen esett az eső, azt hittük hogy áramütéstől fogunk meghalni a színpadon. A fellépést azonban annyira élveztük, hogy aznap este a klubban ahova mentünk – több ember kérésére  – adtunk egy másodikat is. Emlékszem italokkal fizettek. Azután Amsterdamba mentünk, ahol a szobáink egy olyan hotelban voltak lefoglalva, ami kívülről tűrhetően nézett ki, de tíz lépcsősor után egy olyan helyiségbe érkeztünk meg, ahol hat tábori ágy, piszkos függönyök, és egy keresztbe futó, bűzlő cső volt. Azonnal elmenekültünk, s hajnal ötig ittunk a városban, mielőtt képesek voltunk visszatérni oda. ”

Augusztus 3-án, egy londoni Throbbing Gristle koncerten ismerkedett meg Robert, Steve Severinnel a Bansheesből.

Robert: „ A Throbbing Gristle-t figyeltem, s úgy tűnt, hogy egy teherautó kipufogó füstjét pumpálták az utcáról a közönségre. Úgyhogy kimentem a bárba ahol ott volt Bill és Severin is . Bill bemutatott minket egymásnak és mi néhány ital mellett eldumcsiztunk, valójában előkészítve ezzel az elkövetkezendő 5-6 év eseményeit. Az alkalomra pontosan emlékszem, napszemüveget és zöld kockás Charlie Carioli öltönyömet viseltem, ami megnevetette Severint. ”

Severin: „ Két embernek köszönhetően szerződtettek le minket a Polydorhoz, ezek egyike Chris Parry volt. Amikor otthagyta a céget, hogy beindítsa a Fictiont, odaadta nekem a Killing An Arab egyik felvételét, ami nagyon tetszett nekem. Ezért mutatott be Robertnek az YMCA-ban, aki egy különös zöld öltönyt viselt. Az első kérdésem az volt, hogy miért él Crawley-ban, mivel nem értettem, hogy lehet valaki egy együttes tagja anélkül, hogy Londonban élne. Azt felelte, hogy ott nyugisabb. ”

Robert: „ Örültem hogy megismertem, mert nagyon bírtam a Bansheest, igazán jók voltak, így amikor megkérdezte hogy lenne-e kedvem velük együtt turnézni igennel feleltem. ”

Augusztus 24-én, a Cure a Reading Fesztiválon játszott, amin – többek között – a Police és a Motörhead is felléptek. Egy lakókocsiban utaztak Lemmyvel, s a Boys Don’t Cry-t a „ Motörhead embereknek  ” ajánlották, amivel emlékezetes sikert arattak.

Augusztus 29., Stateside Színház, Bornemouth. A Cure, a Siouxsie And The Banshees előzenekaraként lépett fel. Ez volt a közös turnéjuk első állomása.

Szeptember 5-én a turné Belfastba érkezett.

Lol: „ Behajtottunk Belfastba és megálltunk egy rendőrségi őrhelynél, útbaigazítást kérni az Európa Szállóhoz. Tiszta feketébe voltam öltözve éppen, kiugrottam az autóból és a rendőr felé futottam. A következő dolog amire emlékszem az, egy oldalamba nyomott pisztoly volt. ”

„ Ez még csak a kezdet volt! Mert amikor megtaláltuk az Európát, ott egy bárt kivéve semmi sem volt az első négy emeleten  és az egész 3 méter magas kerítéssel volt körbevéve. Félelmetes volt, nyomozni kellett hogy bejussunk. Amikor pedig az Ulster Csarnokhoz értünk, akkor tudtuk meg, hogy a rodok elaludtak Liverpoolban. Úgyhogy egyáltalán nem volt cuccunk. Terry Hooley, a Good Vibrations magazin vezetője, körbenézett minden általa ismert együttesnél és végül a Banshees után , az Outcasts felszerelésével játszottunk. Ha jól emlékszem, eltűnt az egyik gitárjuk, aminek nem nagyon örültek. ”

Szeptember 6-án, Aberdeenben volt a turné következő állomása. A Banshees két részre szakadt, amikor néhány órával a fellépés előtt – előzetes bejelentés nélkül  – Kenny Morris dobos és John McKay gitáros otthagyták az együttest.

A probléma azután merült fel, miután a zenekar bevonult a helyi lemezboltba, hogy ott az aláírásaikkal lássák el a legújabb nagylemezeik példányait...

Sajnálatosan a Polydor – az együttes kiadója – súlyosan alábecsülte az együttes iránti érdeklődés mértékét a térségben. A bolt 200 darabot rendelt a lemezből, s a Polydor mindössze 50-et szállított le, ami pillanatokkal az együttes megérkezése után elfogyott. Szerencsére a Banshees menedzserének az autójában volt egy csomó lemez. Eladta azokat a bolt tulajdonosának, Morris és McKay azonban elkezdték a lemezeket ingyen kiosztani. Mikor az üzlet tulajdonosa tiltakozott ez ellen, a páros kijelentette, hogy nem adnak több autogramot. Siouxsie és Severin megkísérelték helyreállítani a rendet, de csak vita lett belőle, s Morris és McKay elrohantak. Mire a többiek visszatértek a hotelbe, addigra a páros már a London felé tartó vonaton ült, a turnéigazolványukat pedig a párnájukra tűzték. A Cure-t mindez nem igazán lepte meg.

Robert: „ Emlékszem, a bornemouth-i bemelegítő fellépésen, az öltözőben ültünk miután leadtuk a műsorunkat és Siouxsie bejött Severinnel, s dumáltak velünk, hogy megismerjenek minket. Morris és McKay azonban hozzánk sem szóltak. Ha beléjük botlottunk és köszöntünk nekik egyszerűen csak elfordították a fejüket, mint a szupersztárok. ”

„ Azt, hogy elmentek, mi csak a koncerten a színfalak mögötti zűrzavarból tudtuk meg először. Dave Woods – a Banshees menedzsere – pánikban volt, s mikor a műsorunk befejezése után lejöttünk a színpadról, megkérdezte, hogy visszamennénk-e még játszani. Mondtam, hogy rendben. Siouxsie és Severin felmentek bejelenteni a hírt. A közönség énekelni kezdett és mi visszamentünk előadtunk néhány még befejezetlen számot, a 17 Seconds-ot például, amihez még csak a zenét írtuk meg. Azt hiszem játszottuk az M-t, majd a Lord’s Prayer-t adtuk elő közösen. Severin kiabált nekem: Hé, játszatok, hé! – s amint kiderült, nem ez volt az utolsó alkalom amikor kiabált velem. ”

„ Szerintem jó este volt. Később visszatértünk a Banshees hoteljába, ott maradtam, s akkor piáltam be Siouxsie-val és Severinnel először. Arról beszélgettek, hogy mit fognak csinálni, s én folytatni akartam a turnét, Fontos volt számunkra, ezért felajánlottam, hogy játszom velük ha szükségük van rám. Severin azt felelte, hogy meghallgatnak néhány gitárost, s ennyiben maradtunk. ”

Szeptember 8-án jelent meg David Hepworth cikke a Soundsban, amelyben színesen leírta annak a nehézségeit, ahogy megpróbált interjút készíteni a Cure-ral: „ Ha lett volna egy közeli kijárat, biztos használtam volna. Smith – aki egy szörnyűséges zöld öltönyben lakozott, ami úgy nézett ki mint egy torreádor ruha és egy elnyűtt Charlie Carioli keresztezése – úgy lebegett keresztül a báron, mint aki túl kegyetlenül megviselt az élethez... megkérdezte, hogy van-e valami alkoholmentes ital, erőltetett mosollyal közölte, hogy a zenekar többi tagja nem tudott eljönni, sápadtan a falnak dőlt és csak látszólag próbált mag bekapcsolni az én patetikus társalgási kísérletembe. ”

Később – ennek ellenére – néhány pohár bor mellett, Hepworth felmelegedett Robert iránt, aki megvilágította a Three Imaginary Boys mögött rejlő elgondolást: „ Az image-nélküliségnek az a magyarázata, hogy mint együttes nem voltunk semmivel sem kapcsolatba hozhatók. Nem voltunk jobbosak, balosak, semmik. Az emberek azt hiszik, hogy ha egy zenekarban vagyunk, ha ugyanezt a zenét szeretjük játszani, akkor az álláspontjainknak is megegyezőknek kell lenniük, vagy ugyanazokat a dolgokat kell szeretnünk, vagy ugyanazokért a dolgokért kell kiállnunk. Nem hiszem, hogy van ilyen összefüggés... a mi esetünkben ez tisztán egy zenei dolog. Nem járok össze se Michaellel se Lollal. Valójában senkivel sem! ”

Végül kifejtette a véleményét az interjúk idiotizmusáról: „ Nevetségesek. Megjelentet az ember egy lemezt, amit bizonyos mértékű kritikai elismeréssel fogadnak és azonnal olyan pozícióba kerül, hogy az emberek hallgathatnának rá... Hízelgő lehet tudni, hogy mások kíváncsiak az ember gondolataira, de mivel szerintem nem vagyok a mai világ három legkiválóbb, legeredetibb gondolkodóinak egyike, ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy kifejtsem az életfilozófiám. ”

Szeptember 10-én, a Cure a Rotterdam New Pop Fesztiválon lépett fel, 10000 ember előtt. A műsort az angol TV is közvetítette. Hazatérésük után visszamentek a Morgan stúdióba és a következő kislemezükön – Jumping Someone Else’s Train/I’m Cold – dolgoztak.

Robert: „ Egy reakció volt az akkor folyó mod mozgalomra, ez a magyarázata a Pete Townshendes nyitó akkordnak. Emlékszem a szöveget egy morgani bárban írtam. A zene még régebbről maradt meg. Akkor már 17 Seconds stílusú számokat írtam. Gondoltam jó kislemez lenne, de az volt az utolsó abban a stílusban, s rájöttem, hogy lehet, hogy az utolsó amit Michaellel csináltunk. Volt néhány próbánk és az új dolgok nem tetszettek neki. A basszust még egyszerűbbé akartam tenni, ő pedig tovább akarta díszíteni. ”

Michael: „ Tényleg az volt az utolsó Cure szám abban a stílusban. Minden általunk követett együttesből volt benne egy kicsi. Robert mindössze egy kazettát adott nekem az akkordszerkezettel, szöveg nélkül. Lolnak csak egy ritmusa volt, így azt tudtuk hogy mi lesz és ennyi volt az egész. Nem dolgoztunk rajta együtt, így azt sem tudom, hogy Robert utálta-e vagy kedvelte-e. ”

Robert: „ A Jumping Somesne Else’s Train készítésének idején, Siouxsie és Severin benéztek hozzánk és Sioux énekelt az I’m Cold-on, a B oldalon...

Először felvettük rendesen, majd lelassítottuk a sebességet felére és úgy játszottam rá a pszichedellikus gitárt. ”

„ Miután a Banshees 2 napon át hallgatott meg gitárosokat és senkit sem találtak, aki el tudta volna játszani azt amit akartak, meghívtak engem. Megtanultam néhány számukat, hogy jó benyomást keltsek. Azt hiszem 6 vagy 7 számon futottunk át – mert tudtam őket – és utána döntöttek úgy, hogy megfelelő lennék. Elvégezték az utolsó simításokat – még Budgie-t találták a Slits-ből – és a Morgan felvételek idején közölték velem a hírt. Mindenki igazán boldog volt, noha kezdetben új előzenekart akartak. Megmondtam nekik, csak úgy játszom velük, ha a Cure marad. ”

A Banshees turné szeptember 18-án, a Leicester de Monfort Csarnokban folytatódott. Robert mindkét műsorban játszott.

Robert: „ Nem emlékszem arra, hogy nehéz lett volna. Ahhoz képest, amit az utóbbi 2-3 évben csináltunk, ez kutyafasza volt. Autókáztattak minket, étel volt az öltözőben. Az egyetlen nehézség az első esték idegi megterhelése volt, annak a tudata, ahogy az emberek kérdőn néztek rám, azon tűnődve, hogy: Vajon képes lesz-e rá? ”

„ Elég jól ment, noha először próbáltam meg egy gitárost utánozni. Különösnek találtam, inkább kifizetődőbbnek mint fárasztónak. ”

Deanne Personnak, a NME újságírójának – aki csatlakozott a Cure-hoz a turnén – más volt a véleménye. Egy „ image nélkül, stílus nélkül, kamu nélkül ” című okos cikkben, így írta le Robertet: „ Betegesen néz ki, soványan, sápadtan, mint aki nem iszik, nem alszik eleget, az agya állandóan pörög. Senkit sem akar cserbenhagyni, legkevésbé a Bansheest. ”

A maga szempontjából, Robert kifejtette az együttes álláspontját: „ Azt hiszem az emberek csalódottak mert nincs image-ünk. Nincs semmi amivel azonosulhatnánk, vagy amit utánozhatnánk mint a Clash-nél vagy a Ramonesnál, vagy a Bansheesnél... Sőt, ugyanaz a ruha amit az utcán hordok, az van rajtam a színpadon, a Cure-ban és a Bansheesben is, s ez nem igazán egyezik meg az embereknek egy popsztárról kialakított képével... Egyszerű lenne kidolgoznunk egy image-t. Rózsaszínre festhetnénk a hajunkat vagy járhatnánk bőrbe vagy valami ilyesmi, de akkor annak az image-nek megfelelően kellene állandóan élnünk, s azzal már nem fárasztanám magam. ”

Lol elárulta, hogy ő is felajánlkozott alkalmi Banshees tagnak, ha esetleg szükség lenne rá. Michael pedig látszólag beletörődött abba, hogy a Cure a turné folytatásának áldozataként színtelenné vált. Kihasználta azonban a lehetőséget arra, hogy kritizálja a lemez borítóját: „ Valaki másnak az elgondolása volt és csak a hátrányunkra szolgált. A rajongók megkértek minket, hogy értelmezzük és képtelenek voltunk rá. Hogyan magyarázhatná meg az ember valaki másnak az alkotását(?)... lehetetlen, s olyankor kezd darabokra hullani a mi előregyártott image-ünk. ”

Robert elismerte, hogy mindannyian túl megilletődöttek voltak: „ Szerintem a Banshees, a rodok és mindenki esztelennek és naivnak tartott minket, mert mi annyira be tudtunk indulni a dolgokra... Néha mosolygok, olyankor amikor Budgie vagy én hibázunk, egymásra nézünk és vigyorgunk. Nem tehetünk róla, de ez nem a Banshees image-e, vagy mégis? Állítólag ők teljesen mélyek, titokzatosak és elvontak. ” A Cure-on belüli kapcsolatokról kijelentette, hogy: „ Mostanában egész felületes szinten társalgunk, klikk viccek, szellemes megjegyzések reggelinél és ehhez hasonlók, mert az ember kifogy a témákból ha állandóan együtt van... De nem unatkozom, mert rengeteg más dolog van amiről gondolkodom. ”

Később – még abban az évben  – Robert bevallotta a Blank Space-nek, hogy: „ Egészen az ötödik vagy hatodik fellépésig, észre sem vettem, hogy nem adtam bele mindent a Cure programjába, mintha az csak a kezdet lenne és a lényeg csak később jönne... Mielőtt színpadra léptem volna, mindkét programra rá kellett hangolnom magam a próbateremben... ezt az egészen egyedülálló érzést volt a legnehezebb megszokni. ”

A dolgok ennél sokkal egyedibbé váltak október 3-án, New Castle-ban.

Robert: „ Nagyon különös este volt. Verekedésbe keveredtem három üzletemberrel a liftben, ami azután a folyosón folytatódott. Az egyik palit belefejeltettem az üvegajtóba, a másik kettő azonban kikészített. ”

„ Tehetetlen voltam. Sikerült a saját emeltemen kiszállnom, velük együtt a nyomomban. Dörömböltem Michael és Lol ajtaján és segítségért kiáltottam. Ők persze azt hitték, hogy hülyéskedtem. Mire a végén megmentettek, addigra rendesen össze voltam szabdalva. Az üvegajtó összevágta a kezem és a fejem egyik oldalát teljes hosszában. Ráadásul iszonyatos volt a hangulatom. ”

„ Tulajdonképpen azon az estén írtam meg a 17 Seconds nagylemez 3-ét. Hét vagy nyolc órán át fennmaradtam és írtam mert annyira boldogtalan voltam. Azoknak az éjszakáknak az egyike volt ez, amikor a világ összes borzalmával telítve éreztem magam. ”

„ A turné másik emlékezetesebb estéje 8-án, Hullban volt. Lollal és Severinnel keményen piáltunk egy bárban, amikor Lol egyszerre csak elhatározta, hogy elmegy sétálni. Mikor még kb. 2 órával később sem került elő, akkor elindultunk megkeresni. ”

Sűrű köd volt és Severinnel egymás mögött, öngyújtókkal a kezünkben gyalogoltunk, hogy el ne tévedjünk. Időnként üres üvegekbe botlottunk az úton, abból tudtuk, hogy jó irányba haladunk. Végül is a folyóparton találtunk rá, mivel azonban meg sem mozdult, otthagytuk a sárban, hogy aludja jól  ki magát. ”

„ Severin ezután teljesen megkedvelte Lolt és hárman egyfajta csapattá váltunk az együttesen belül, mert Severin a Banshees-zel nem tudott úgy bulizni, mint ahogyan velünk. ”

Robert egyre több időt töltött önkéntelenül és szükségből a Banshees-zel.

Robert: „ Nem hiszem, hogy Lolt ez túlságosan zavarta volna, mert ő is élvezett velünk turnézni. Michael nem volt különösebben oda értük, s szerintem neheztelt azért , hogy még velük is utaztam. ”

Nekik egy luxusautóbuszuk volt, míg Lol és Michael az én zöld Maximmal jártak. A Banshees nem akarta, hogy azzal utazzak, mert attól tartottak, hogy lerobban – amit rendszeresen meg is tett – s arra gondoltak, hogy: „ Minek az egész előadást kockáztatni? ”

„ Emellett még egy különös incidens is történt – azt hiszem Birmingham-ban  – amikor úszni voltunk, de Michael nem volt velünk. A reggeliző asztalnál ültünk Siouxsie-val, Severinnel és néhány másik emberrel, s Michael lejött és nem jutott neki hely. Egy másik asztalhoz kellett ülnie, s arra gondoltam, hogy: „ Oh, ne! Ez lesz az utolsó csepp a pohárban! ”

 „ Tisztában voltam azzal hogy a Banshees turné után nem térhettem vissza a régi Cure-hoz, de már előre élveztem azt, ami lesz belőle. A Banshees turné lehetőséget adott arra, hogy Loltól és Michaeltől elkülönülve gondolkodjak azon, hogy mit akarok csinálni a Cure-ból. ”

Michael: „ Szerintem ez egy nehéz időszak volt Robert számára. Mi nem voltunk vak funkcionáriusok Lollal, de amíg mi csak ott voltunk, addig ő már a következő lemezen dolgozott... Akkor még mindig elég rendes volt ahhoz, hogy észrevegye, hogy aggódtunk Lollal, hogy a Banshees tagja lesz – biztos vagyok benne, hogy megpróbálták rábeszélni – ezért próbálta meg úgy beosztani az idejét, hogy jusson mindenkire. ”

Parry: „Arra gondoltam hogy:„ Ha a pali a Banshees-zel akar játszani, miért ne, lehet, hogy lesz belőle valami, isten tudja mi! ” Robert az élet szerelmese, úgyis azt csinálja amit akar. Abban az időszakban még sok minden másban is benne voltam – a Passions, a Purple Hearts, az Associates – egy kiadó vezetője voltam, így fogalmam sem volt arról, hogy Robert sok időt töltött a Banshees társaságában. ”

A Jumping Someone Else’s Train/I’m Cold kislemez november 2-án jelent meg, s az angol sajtó másnap ismertette.

Parry: „ Az összes korai kislemez közül valószínűleg ennek volt a legjobb hangzása... ez volt Dempsey hattyúdala. ”

A Cult Hero kislemez is novemberben jött ki.

Parry: „ A turnét követően megvizsgáltam a Cure-t, hosszan és keményen, s úgy döntöttem, hogy nemzetközileg ismert együttessé kell válniuk. Untam már Birmingham-be és Manchesterbe járni... úgyhogy behívtam őket és azt mondtam nekik, hogy: „ Egy egész világ vár rátok odakint és meg akarom mutatni nektek! ” Dempsey – tipikusan – azt kérdezte, hogy: „Miért Bill? A dolgok nem mennek elég jól Angliában? ” Robert szinte meg se szólalt, én pedig folyamatosan figyeltem azon tűnődve, hogy mi volt a gond. ”

„ Szóval néhány közhely után bepréselték magukat Robert Maxijába, haza tűztek, s később Robert felhívott és elmondta, hogy meg fogja változtatni az együttes felállását. Emlékszem ahogy mondta: „ Ne aggódj Bill! O.K. lesz! ”

Nyolc hónappal később – egy a NME-nek adott interjúban – Robert így emlékezett vissza az együttes akkori helyzetére: „ Egyszerűen munkává vált... Minél tovább folytatódott, annál elviselhetetlenebb lett... Michael semmilyen szinten sem kapcsolódott be, még csak nem is kritizált és kezdtünk teljesen banálissá válni... ugyanannál a műsornál maradtunk napokig... az egész kezdett nevetséges lenni... Nem volt sok értelme folytatni. ”

A közös játék Severinnel még jobban megerősítette Robert elhatározását, hogy egy tisztább, leegyszerűsítettebb stílusra törekedjen.

Robert: „ A turné után otthon, egyedül készítettem felvételeket. A nővérem Hammond orgonáját használtam, aminek egy kis dobgépje és basszuspedáljai voltak. A 17 Seconds nagy részét Bossa Nova vagy Swing ritmussal írtam. A szöveg már megvolt Newcastle-ből, kipengettem az akkordokat a Top 20-on és egy hét alatt 6 vagy 7 számot dolgoztam ki. ”

Emlékszem, amikor Lol és Michael meghallgatták. Lol teljesen beindult, míg Michael... nos ő nyugodtan olvasta tovább az újságját. „ Ebből elég volt! ” – gondoltam. Egyenesen átmentem Simonhoz és lejátszottam neki is a demokat. Egészen fellelkesült, különösen azért mert az akkori zenekara elég nyálas popdalokat játszott. Tudtam, hogy csalódott volt, ezért azonnal megkérdeztem, hogy akar-e a Cure-ban játszani. Emlékszem azt mondta: „ Miért kirúgtad Michaelt? ”- és én azt válaszoltam: „ Még nem. De ha te eljössz basszusozni, őrá már nem lesz szükség, vagy nem? ”

Simon: „ Mindig is úgy éreztem, hogy én lennék a legmegfelelőbb basszusgitáros a számukra, de álmodni sem mertem róla soha, hogy Robert kérne meg engem. Már beletörődtem abba, hogy az életemet egy gyárban fogom tölteni, reggel 7:30-tól 5:30-ig hazajövök basszusozok pár órát, s az est hátralevő részét Carollal, a barátnőmmel töltöm, a hétvégén kimegyek a kocsmába a 18 fontommal. ”

Parry: „ Robert a zenét szigorúan fegyelmezetté akarta lenni, le akarta egyszerűsíteni egészen az alapjaira, s ha egy nyitott E húrt rángattak 5 percig megállás nélkül, az is megfelelt neki. Dempsey-t azonban ez nem érdekelte, Ő mindig is egy ékesszóló basszusgitáros volt és maradt. ”

Robert: „ Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan mondtam meg Michaelnek. Lehet, hogy sehogy. Valószínűleg Lolra hagytam. ”

Lol: „ Valójában én hívtam fel és úgy tűnt mintha egyáltalán nem is érdekelte volna. ”

Michael: „ Éreztem, hogy volt valami a levegőben, hosszan elbeszélgettünk Roberttel – a körülményekhez képest barátságosan – elmondta, hogy nem érdekli a zenekar és képtelen volt ezt így folytatni tovább, s ha kell a nevet is megváltoztatja. Mondtam, hogy nincs rá szükség. Simon egyébként is tökéletesen illett hozzájuk. Sokkal újhullámosabb basszusgitáros volt, aki medence magasságában is tudott játszani. Én soha nem lettem volna képes arra, nekem az állam alatt kellett tartanom a gitárt, mint valami szerencsétlennek. Lehet, hogy ez volt a végzetem. ”

Novemberben Matthieu Hartley, a Magspies billentyűse, főállásban fodrász, csatlakozott a Cure-hoz

Lol: „ Minden héten más színű hajjal láttam Harley-ban csavarogni. ”

Robert: „ Egy kicsit túlzásnak tartottam megkérni Simont, hogy szálljon be, gondoltam, lehet, hogy a haverjai Harley-ban neheztelni fognak rá, ezért kértem meg Matthieu-t is, hogy csatlakozzon. Akkor még nem ismertem elég jól őt, s még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szükségünk van-e szintetizátor futamokra. Azt azonban tudtam, hogy valamikor szükségünk lesz még egy hangszerre és ez egyúttal azt is jelentette, hogy Simon nem lógott ki a sorból mint az újfiú. ”

„ Egy Korg Duophonic szintetizátora volt Matthieunak, ami tökéletesen megfelelt, mert egyszerre csak két hangot lehetett játszani rajta. A próbákat azonnal megkezdtük. Akkoriban teljesen beindultam, a számaik még el sem készültek, s mi már a koncerteket kezdtük szervezni. Szabtunk magunknak egy végső határidőt és 7 vagy 8 napon át szünet nélkül gyakoroltunk. ”

Matthieu: „ Amikor Robert megkért, hogy csatlakozzam a Cure-hoz, azonnal igennel feleltem, mert a lehetőség annyira izgató volt. A szerepem ésszerűen el volt különítve, noha nem voltam egy nélkülözhetetlen tagja az együttesnek, azért próbaidőn sem voltam. Csak azt csináltam amit Robert mondott."

Parry: „ Robert felhívott és azt mondta: „ Szerintem jobb lesz ha lejössz és meghallgatod azt a mit csináltunk. ” Odamentem a szülei házához Crawley-ba és be kell, hogy valljam, az első reakcióm nem volt valami lelkes. Ösztönösen megkedveltem Simont és ellenszenveztem Hartley-vel, erőszakosnak találtam. Simon ideges volt, Lol mindent beleadott. Robert próbált kedveskedni, de Hartley egyszerűen modortalan volt... Játszottak és jobban éreztem magam. ”

Matthieu: „ Kezdettől volt valami Chris és közöttem, egy személyi jellegű konfliktus. Nem utáltam, csak nem tudtam kijönni vele. Ennyi volt az egész. ”

November 10-én adta közre Dempsey kiválásának a hírét az angol zenei sajtó. A NME-nek így nyilatkozott: „ Úgy vélem nevezhetjük ezt a személyiségek összeütközésének, az azonban nyilvánvaló, hogy engem kirúgtak és hogy továbbra is zenélni akarok. ” A The Crawley News-nak elmondta, hogy: „  Nem akartam jelenleg otthagyni a Cure-t. Semmi pénzem nem volt a további terveim finanszírozására. ” A The Crawley Advertiser azt állította, hogy Porllal alakított egy együttest, de végül is Parry másik zenekarával, az Associates-szel állt össze.

November 16-án lépett fel először az új négyes a liverpooli Ericsben. Ez volt a Future Passtimes turné első előadása. A műsorban az Associates és a Passions is szerepeltek.

Robert: „ Valami történt – azt hiszem a busz döglött le vagy a benzin fogyott ki, vagy valami más – a lényeg az, hogy csak este tízkor értünk oda Ericsbe és a Passions már játszott. Mindössze ha 100-an lehettek ott, úgyhogy a bárba mentünk, söröket vettünk, felmentünk a színpadra és játszottunk. Valójában csak a magunk szórakoztatására, a számok között dumcsiztunk és lazultunk. Emlékszem már útban odafele is ittunk és képtelen voltam visszaemlékezni arra, hogy melyik szöveg melyik számhoz ment, úgyhogy improvizálni kezdtem. ”

„ Az volt messzemenően a legjobb koncertem addig, s akkor értettem meg, hogy mennyire undorító volt az utolsó hat hónap. Most azonban olyan emberekkel voltam a színpadon, akik lelkesek voltak. Egy új kezdet volt. ”

Simon: „ Nagyszerű volt, aznap este ittam először sört ingyen. Emlékszem arra gondoltam: „ Szóval ilyen a sztárok világa! ”

Másnap az új Cure a londoni Közgazdasági Főiskolán lépett fel.

Robert: „ Liverpoolból visszafelé megálltunk az úton egy autós kávézóban és valami nagyon furcsa kolbászt ettem. Aznap este, tíz perccel a fellépés kezdete előtt hirtelen rosszul lettem. Elbaszott hideg volt és rázott a hideg mint egy kutyát. ”

„ Ennek ellenére a műsor jó volt. Sokan feljöttek Horley-ból és annyira beindultunk, hogy még a betegségemről is megfeledkeztem, egészen addig amíg a vége fele össze-vissza hánytam egy punkot az első sorban. ”

A Cure kísérete ezen a turnén tanulta meg kívülről Walt Disney: A dzsungel könyve című filmjének zenéjét. Boldog idők voltak, de...

Robert: „ A zenekarok együtt utaztak és ez egy elég veszélyes összeállítás volt. Nem volt egy kellemes turné. Az egyetlen dolog, ami összetartotta, az az volt, hogy ha szar volt egy együttesnek, akkor szar volt mindenkinek. Mi csak azért voltunk a főszám, mert gondolom Bill több reményt fűzött hozzánk, de nem élveztünk elsőbbséget semmiben. Ugyanazt az öltözőt használtuk. Sőt, egyszer még arról is szó volt, hogy váltogatni fogjuk a fellépési sorrendet, de hülyeségnek tartottuk, mert soha nem tudtuk volna eldönteni, hogy ki lehetne a főműsorszám Londonban. ”

A turné december 7-én a Crawley főiskolán fejeződött be. Az eseményről a

The crawley news is beszámolt:“ az elválás nem orvosság a Cure betegségére” című cikkében:“ remélem, hogy meggondolják magukat, együtt a Cure valami volt, külön, azt hiszem, semmivé fognak válni...” írta a buzgó firkász. “ Lehet hogy elhamarkodottan ítélek, de véleményem szerint a Cure ma este elindult a bukás felé...”

Robert:“ eljöttek a skinheadek és összetörték a helyet, ami Crawley-ban mindig megtörtént. Emlékszem elég kiakadtan jöttünk le a színpadról, mert hazai koncert volt és sokan voltak ott, akik kedveltek és látni akartak minket, és az egymást üveggel verő embereken kívül semmit sem láttak.”

Simon:“ sokan féltékenyek is voltak. Emlékszem a helyi lemezboltba mentem és azt mondták az emberek: « A haverom sokkal faszábbul játszik nálad. Nem értem miért vettek be téged?» Soha többé nem játszottunk Crawley-ban.”

Decemberben utazott a négyes első alkalommal külföldre. 10-én Eindhovenben játszottak.

Robert: “mindannyian keményen buliztunk. Azt gondoltuk: «Ez egy új korszak kezdete!»  Szabadnapunk volt és egy kávézóba vittek minket reggel, ahol a végén 13 üveg vörösbort ittunk meg négyen. Később Lol kómába esett. Valakinek a szobájában voltunk a hotelben, mikor egyszerre csak kiabálni kezdett és teljesen begolyózott. Kirohant a folyosóra és végighányta vörösborral.”

Simon: “Robert-tal  követtük a nyomokat. Hányás vadászatot tartottunk.”

Robert: “különböző folyosókon mászkált, különböző ajtókban próbálta ki a kulcsát. Végül megsajnáltam és beengedtem a szobámba, ahol megindult a fürdőszoba felé mondván, azért, hogy öngyilkos legyen.”

Lol: “mindannyian a vécé ajtaját verték és azt hajtották: «Engedj be minket! Engedj be minket!» - én meg azt hörögtem: «Hagyjatok meghalni! Hagyjatok meghalni!» Órákon át feküdtem fejjel a kinyitott zuhanyzóban, hajnali ötkor ébredtem fel és ágyba kúsztam.”

Robert: “Bosszúból a bőröndjébe pisiltem, mert még mindig életben volt.”

A Cure Amszterdamban és Párizsban játszott. Angliába visszatérve Robert elmondta a Blank Space-nek, hogy: "nagyon gyorsan feledésbe merülünk, ha legközelebb nem csinálunk valami jót. Egyetértek ezzel...”

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr571415247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.