Őz Zsolt visszaemlékezése a Wan2 magazinból, a Sziget-fesztivált felvezetendő. Jól összeszedett visszaemlékezés, fontos szerepet tulajdonítva a The Head On The Door című lemeznek.

------------------------------------------------------------------------------------

ŐRÜLT BOB, AHOGY AZ ANGOL SAJTÓ ELŐSZERETETTEL NEVEZI, VISSZATÉR. NEM ELŐSZÖR JÁR NÁLUNK: E SOROK ÍRÓJÁNAK MÁIG EGYIK LEGEMLÉKEZETESEBB KONCERTÉLMÉNYE VOLT ´89 MÁJUSÁBAN A CURE KISSTADIONBAN ELŐVEZETETT SHOW-JA. A CURE VÁLTOZATLANUL MEGASZTÁR, ANNAK ELLENÉRE, HOGY AZ IDŐ NEKIK SEM DOLGOZIK. AZ EGYÜTTES EXCENTRIKUS, DIVATOT TEREMTŐ FRONTEMBERE ÁLL TÖRTÉNETÜNK KÖZÉPPONTJÁBAN: AZ EGOCENTRIKUSSÁGOT NEM ÉPPEN ZSIGERBŐL ELUTASÍTÓ POPKULTURÁLIS SZCÉNÁBAN SEM MINDENNAPOS, HOGY EGY ZENEKART ENNYIRE A VEZÉRÜRÜVEL AZONOSÍTSANAK.

HŐS KORSZAK

Robert Smith 1959-ben, Angliában látja meg a napvilágot. Tizenhárom éves korában hosszas unszolás után eléri, hogy szülei – a szomszédok legőszintébb szomorúságára – egy elektromos gitárt és egy ahhoz dukáló erősítőt vegyenek ajándékba. Egy éven belül zenekart alapít „The Group” néven („az egyetlen zenekar volt az iskolában, úgyhogy nem volt névre szükségünk” – nyilatkozta később, amiből annyi azért kiderül, hogy Smith ekkor még nem igazán foglalkozott a popzene külsőségeivel). Aztán mégiscsak kerül név, röpke három hónap erejéig Malice néven riogatják még igencsak nyers muzsikájukkal a tanárokat, és többek között ennek köszönhetően Robertet az iskolában nemkívánatos elemnek nyilvánítják. (Egyes források szerint első koncertjüket egy apátságban adják, teljesen értetlen közönség előtt, mások szerint a St. Wilfred´s School halljában, ahol üvegekkel és poharakkal dobálják meg a szépreményű zenekart.) Nem valami ígéretes kezdés. Ám őrült Bobot nem olyan fából faragták, hogy némi negatív kritika elvegye a kedvét, és társaival gyorsan összedobnak egy demót. Rövid Easy Cure-os időszak után ekkor már The Cure néven próbálkoznak. „Két zenekar hatott rám igazán. A Buzzcocks a dallamai, a Banshees a zajossága miatt. Ezt a kettőt próbáltam összeházasítani” – mondja erről később. Hogy sikerült-e, azon lehet vitatkozni, de az tény, hogy a két Cure-klasszikust tartalmazó szösszenet (Killing An Arab, 10.15 Saturday Night) felkelti a Hansa–Ariola figyelmét, és kemény 1000 font készpénzért szerződtetik a csapatot.

Elindul egy karrier.

ROBERT D´ARK

Méltóan az addigi szivacshegyhez, a Hansa (Donna Summer és a Boney M kiadója) egyfajta easy punkot szeretne hallani a fiúktól, ők meg nem ezt akarnak hallani maguktól. Rövid, súlyos anyázásokkal tarkított vita után visszafizetik a fejedelmi összeget, és továbbállnak, zsebükben dalaik jogával és üres pénztárcával. A súlyos érdektelenségben csak Chris Parry, a Polydor alkalmazottja érdeklődik igazán, el is utazik Crawleyba, hogy élőben is lássa őket. „A botrányos dobos teljesítmény” (ahogy később értékeli) nem keseríti el, és szerződést ajánl a fiúknak, Fiction nevű új lemezcégéhez, ahova a Jamet és a Bansheest is becsábítja.

A Cure 1979-ben el is készíti első lemezét, és májusban meg is jelenik a Three Imaginary Boys. Bár kapnak vállveregetést is, Paul Morley, az NME befolyásos kritikusa nemes egyszerűséggel leprimitívezi a kétségkívül nem Bach nyomdokain haladó alkotást. Érdekes módon Robert sem gondolja másképp. „Lol nem dobolt valami jól, ezért mindent nagyon egyszerűen kellett megcsinálni. Lélektelennek éreztem az egészet. Egy nagy táska szar volt, amit sikerült összehozni.” De nincs megállás, a piában sem. Smith depressziója csak alkoholban oldódik, és többek között ennek köszönhetően kilép az alapító basszeros, Michael Dempsey. Senki nem adna egy lyukas garast sem az együttesért, erre szinte a semmiből előállnak a Seventeen Secondsszel.

Ez a végtelenül nyomasztó, mégis hibátlan alkotás egy csapásra meghozza a valódi érdeklődést. Az albumról kimásolt A Forest című single a Cure első Top 40-es slágere, és először hívják meg őket a Top of the Pops című, roppant fontos show-ba. A népszerűséget fokozza egy tragikus esemény. A Joy Division-ös Ian Curtis öngyilkossága után a Cure-t az ekkor már darknak nevezett műfaj első szintű zenekarának kiáltják ki, és ezt csak fokozzák Smith nyilatkozatai, melyekben dicsőíti Curtis bátorságát. „Tényleg azt gondoltam, hogy ő csinálta jól. A Faith és a Pornography készítése közben is azt éreztem, hogy semmi hitem nincs a jövőben, és ha azt akarom, hogy az emberek valóban értékeljék, amit csinálok, ahhoz meg kell tennem az utolsó lépést.”

Nem teszi meg. Helyette elkészít két, viszonylag gyengébbre sikeredett lemezt (Japanese Whispers, The Top), amelyeken azért érzékelhető az eltávolodás szándéka a „dark” skatulyától, sőt, a Lovecats című briliáns swing-pop szám az első igazi kereskedelmi sikert is meghozza az Egyesült Királyságban. Aztán gruftik és a temetőben gyűlésező halálvágyók legőszintébb döbbenetére a The Cure megjelenteti 1985-ben a csillogó-villogó The Head On The Doort.

A MOZGALOM ÁRULÓJA – POPSZTÁR SZÜLETIK

Pedig csak annyi történik, hogy Smith a posztpubertás világfájdalmas rohamai után kis fejbelágyulási folyamaton megy át. Napi vodkaadagját egy literről fél literre csökkenti, és szabadon engedi előjönni a színesebb, majd´ azt írtuk, romantikusabb ént. Pedig a sötétebb oldal is megjelenik bőven, ám a The Cure eléri azt, amit nagyon kevés előadó képes: a muzsika minden eklektikussága ellenére is azonnal felismerhető – Smith jellegzetes hangja mellé egy roppant markáns hangzás párosul. A popzenei forma ritkán tapasztalható tartalommal telik meg.

A Cure végképp bemasírozik a szupersztárok közé.

Két év folyamatos turnézás következik, és közben a zenekar szép sunyiban összerakosgatja a Kiss Me Kiss Me Kiss Me című dupla albumot, amely 1987-ben jelenik meg.

Bár egyes elemzők szerint nem ez az együttes legjobb albuma (hajlok erre magam is), de az biztos, hogy a számos hibátlan opuszt is felvonultató lemez óriási sikert arat. Bár Smith egy év viszonylagos pihenőt engedélyez magának, 1989-ben diktatórikus módszereket alkalmazva megalkotja eddigi talán legszemélyesebb dalgyűjteményét, a Disintegrationt. „Én dirigáltam a bandát, hogy odáig jussanak, hogy egy meghatározott modorban játsszanak. Ez nem okozott túl sok örömet a kezdeteknél, de az eredmény lényegesen jobb volt” – mondja erről az időszakról őszintén; és valóban, napnál is fényesebben bebizonyosodott, hogy egy zenekar esetében nem feltétlenül a demokrácia a legcélravezetőbb eszköz.

A Cure gyengécske rockzenekarból igazi, stadionokat megtöltő gigalátványossággá avanzsál. A nyolcvanas évek második fele egyértelműen a legjobb, legtermékenyebb időszakuk, és egy ilyen hajtás mellett természetszerűleg következnie kell egy hanyatló időszaknak.

TOO OLD TO ROCK AND ROLL, TOO YOUNG TO DIE

Pedig nem történik semmi különös. Egyszerűen Robertet izgatni kezdik egyéb dolgok, és most nem kell valami hű de nagy vasziszdaszra gondolni.

„Egyszer csak rájöttem, hogy a nyolcvanas években talán csak egy hónap volt az, amikor semmit sem csináltam a Cure-ral. Arra gondoltam, hogy a kilencvenes években alaposan kitolom ezt az intervallumot. Egyszerűen rádöbbentem, hogy örömet szerez, ha van magánéletem. Szimplán olyan dolgokat csinálni, amelyek nem kerülnek a nyilvánosság elé – emberekkel cseverészni, sétálgatni. Szabadidő�rdquo; – nyilatkozta hirtelen támadt megvilágosodásáról. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kamaszkori szerelmével, Maryvel él abszolút harmonikus, akár kispolgárinak is nevezhető házasságban (időszakos tintakúra ide vagy oda), leszögezhetjük, hogy valahol a popsztár is ember. A lehiggadás és az élet hétköznapi örömei előtérbe helyezésének persze megvan az ára.

A Cure a kilencvenes években nehezen közelíti meg korábbi önmagát. A tökéletesen felépített show, a jól mozgó gépezet és nem mellékesen a régi dalok természetesen biztosítják, hogy az együttes ne kerüljön a feledés zord és roppant költséges süllyesztőjébe, ám ettől függetlenül az évtized során uszkve hároszázhatvanegyszer reppen fel a hír, hogy oszolj van. És hát mit tagadjuk, jó okuk is lenne erre. A Wish album még csak pusztán középszerű, a Wild Mood Swings egyenesen botrányos, ami Smith szerint főleg engedékenységének köszönhető. Bár nyíltan nem fikázza le (jól is nézne ki), négy év alkotói szünetet tart, és csak kétezerben gyűjti stúdióba csapatát.

Az eredmény, a Bloodflowers kellemes meglepetés. Ha az igazi klasszikus Cure-elszállásokhoz képest nem is annyira földbedöngölő, ám pironkodnia sem kell a társaságukban. Kellemes, okos popzene.

„Nem tudom elképzelni, hogy bármi másban ekkora örömet leltem volna. Az az érzésem sincs, hogy túl öreg lennék ahhoz, hogy a Cure tagja legyek. Valószínűleg néhány ember így gondolja, de ez nekem mindegy. Még azt is el tudom képzelni, hogy hatvanévesen csináljam. Csöppet sem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Amíg zenélni tudok olyan társakkal, akikkel jól érzem magam, addig ez csodálatos. Erről álmodik a legtöbb ember” – így érzékenyült el nemrégiben.

Őrült Bob megszelídült.

Jól áll neki

Ö T  G Y Ó G Y Í R

HEAD ON THE DOOR (1985)

Hibátlan kompozíciók sorakoznak a dark rajongóknak borzalmas sokkot okozó korongon. Akad rajta valcer (Six Different Ways), az előző korszakra visszakacsintó elborulás (Kyoto Song), vicces szoft-pop (Close To Me), flamenco-rock (The Blood – személyes kedvenc) meg még egy csomó minden. Egység az eklektikában: ritka bravúr.

SEVENTEEN SECONDS (1980)

A teljes elborulás. Végtelenül lecsupaszított dallamszerkezetek és menetek, valami döbbenetes atmoszférával. A Forest ott van a legjobb tíz Cure-szám között. Többszöri hallgatás után jönnek csak ki a ravaszságok, pedig egyszerűnek tűnnek ezek a dolgok, mint az ecet. Az ember legszívesebben a fejére csapna: ezt én is kitalálhattam volna! Hát nem.

DISINTEGRATION (1989)

Végig magukkal sodró, elképesztő hangfüggönyök utaztatnak Pszichedéliába. Leginkább talán ez a lemez utal vissza a korai korszakhoz, egész pontosan a fentebb említett Seventeen Secondshoz. A harmincadik születésnapján jött az alapötlet, őrült Bob ekkortájt tojt be igazán az öregedéstől. A felvételek majdnem megsemmisültek, mikor tűz ütött ki a stúdióban. Kár lett volna.

KISS ME KISS ME KISS ME (1987)

Egy elképesztő hatású dupla album, Robert Smith legvirgoncabb időszakából. „A lemez az egyik pillanatban kétségbe ejt, a másikban fellelkesít” – mondta róla a mester, nem túl eredetien, de kábé megfogalmazta a lényeget. Ambivalens érzelmek hullámzása, dallamban és szövegben egyaránt. A színvonal ugyan nem egyenletes, de többségben vannak az emlékezetes darabok.

PORNOGRAPHY (1982)

A dark korszak másik mestermunkája. Szinte érzékelni lehet, ahogy a főhős szűköl egy sötét szoba sarkában. Lassú, félelmetes számok hömpölyögnek megállíthatatlanul. Ha valaki hajlamos a mániákus depresszióra, ne feltétlenül ez alatt állítsa végtelenített lejátszásra a CD-játszót.

Őz Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.