Mai cikkünk ismét egy remekül megírt memoár a magyar Wanted magazinból, amely az 1996-os évről szól, noha csak 1997 februárjában jelent meg a magazinban. Élvezetes visszaemlékezés, nagyon betaláló szakaszoló címek, és a végén egy másnapos, ám ettől még kifejezetten informatív interjú.

--------------------------------------------------------------------------------------

Robert Smith még a nyolcvanas évek közepén tett egy olyan megjegyzést, hogy a Cure lesz a kilencvenes évek Pink Floydja. Valószínűleg nem pont így gondolta, de jóslata bevált: a punk utáni évtized egyik legfantáziadúsabb zenekarából mára lomha dinoszaurusz lett. Azért egy dinoszaurusz nem akármilyen látvány, de még hallványnak sem halvány – igazán sajnálhatjuk, hogy aktuális vándorútján nem jutott hozzánk Bécsnél közelebb.

Robert James Smith 1959. április 21-én születik az észak-angliai Blackpoolban, de a Londontól ötven kilométernyire délre fekvő Crawley-ban nő fel. Hatévesen ugyanazzal a busszal jár suliba, mint a szomszéd utcában lakó Laurence Tolhurst, de nem barátkoznak össze egészen 1972-ig. Akkoriban kapja első gitárját, de abban az öttagú iskolai zenekarban, amelyikbe a hittanórák elől menekül, főleg zongorázik. A dobokkal ismerkedő Tolhurst mellett ott gitározik Michael Dempsey is, már itt együtt van tehát a Cure jövendőbeli triója. Kezdetben Obelisks néven játszanak, majd 1976-ban már Malice-ként próbálnak. A kócos, alkoholista rockperformer, Alex Harvey bűvöletében éppen ekkortájt zenei öntudatra ébredő Robert már gitárt, Michael pedig basszust penget. Két koncert után módosul a tagság és a név: 1977 januárjától – Tolhurst egyik dalcíme nyomán – Easy Cure-ként dolgoznak tovább. Tavasszal a német Hansa lemezcég tehetségkutatóján az 1400 jelentkezőből a győztes nyolc közé kerülnek, az Easy Cure azonban tíz hónappal később felbontja a szerződést, mivel a cégnek a zenekar saját dalait nincs kedve megjelentetni. Időközben az egymás után csődöt mondó frontembereket megunva Robert kénytelen-kelletlen felvállalja az énekesi feladatkört is. Ekkoriban ott gitározik Porl Thompson is, akinek játéka valahogy nem illik a hangzásba, ezért 1978 májusában kilép. A trióra fogyott csapat ekkor rövidíti nevét The Cure-ra, majd demókat kezd küldözgetni fűnek-fának. Egyedül a Polydornál dolgozó Chris Parry lát bennük fantáziát, de ő aztán annyira, hogy sebtiben saját minicéget alapít Fiction néven, és oda szerződteti a Cure-t.

1977–78 a punk csúcskorszaka, ám a Cure nem igazán passzol az ortodox punkbandák közé, mivel nem hajlandó leköpni a hatvanas éveket: a sürgősségi minimálforma és a fintorgó ének a punkkal rokon, a hangzás azonban klasszikusabb, tisztább, Robert szóhasználata, szövegei pedig túl okosak. Azért persze koncerteznek a Wire, a UK Subs és a Generation X előzenekaraként is, ám az utóbbi kidobja őket a turnéról, miután Lol lehugyozza az éppen a WC-ben kefélő Billy Idolt.

Meghökkentő módon 1978 karácsonyára időzítik az első kislemezt, rajta a Közöny című Albert Camus-regény ihlette Killing An Arab és a nem kevésbé borzongató 10.15 Saturday Night, amelynek gyilkos gitárszólója rocktörténeti pillanat.

1979 májusában kerül a boltokba a Cure bemutatkozó albuma, a Three Imaginary Boys, amelyet még két klasszikus popkislemez is követ (Boys Don´t Cry, Jumping Someone Else´s Train), illetve az album és a kislemezek anyagából amerikai piacra összegyúrt Boys Don´t Cry nagylemez, ám Robert esze már egy új hangzáson jár, amelyet a Low című Bowie/Eno kollaboráció atmoszférája ihlet. Ez már sok Michaelnek és a Siouxsie and the Banshees társaságában lebonyolított turné végeztével kilép. A basszust egy régi haver, Simon Gallup veszi át, de bekerül egy fodrászból lett szintis, Matthieu Hartley is. Az 1980 áprilisában megjelenő második album, a hűvös és gépies hangzású, ám a később oly jellegzetessé váló atmoszférikus smith-i gitárjáték első nyomait felmutató Seventeen Seconds anyagát Robert részben még a Banshees-turné alatt írja, a szövegeket meg nagyrészt azon az éjszakán, amikor Newcastle-ben jól összeverik.

1980 augusztusában Hartley kilép, Robert Smith pedig az ismét trióra fogyott Cure-hoz újabb, még sötétebb zenei világot szigorít, melyből két dark alaplemez születik. Robert sötét, temetői hangulatokat keres, templomokba jár dalokat írni, a hit kérdése és a halál feldolgozhatósága izgatja. A végeredmény az 1981-es Faith, aminél az 1982-es Pornography, ha lehet, még sötétebb és morbidabb. Törzsi ritmusokra koreografált léleksztriptíz egy ideggyógyintézet parkjában, egy későőszi éjszakán. Zuhanás, vérzés, fulladás, sikoly és csók – néhány kulcsszó a jövőre nézve. Robert nincs jó bőrben, alkoholizmusa elhatalmasodik rajta, arca felpuffad. A védjeggyé válló szalmaboglya-frizura és a színpadi fogásként kirúzsozott ajkak csak fokozzák a diszkrét rosszullétet. A lemez készítése közben elmérgesedik a Robert és Simon közti viszály. Májusi strasbourgi bunyójuk után két héttel, az európai turné brüsszeli végállomásán Simon kilép.

A nagy leállás

Ezután a Cure hónapokig nem létezik. Lol megszabadul a dobjaitól, zongoraleckéket vesz. Menedzserük rábeszéli őket, hogy terapikus célzattal jelentessenek meg egy meghökkentő hangzású kislemezt, ami majd a köréjük kövült misztikus tévhiteket is eloszlatja és tiszta levegőt teremt. Az 1982 végén megjelenő Let´s Go To Bed pajkos szintipopsláger, amelynek videóját a klipzseni Tim Pope forgatja, aki ettől kezdve a Cure házi rendezője és egyik image- felelőse. Robertet azonban feszélyezi a dal és „a tököm tele azzal, hogy énekes legyek meg főnök, újra csak gitározni akarok!” felkiáltással csatlakozik a Bansheeshez, ahol már korábban is kisegített. Még a basszista Steve Severinnel is felvesz egy trash movie-k, rajzfilmek és képregények ihlette albumot Blue Sunshine címmel The Glove név alatt, amely formációban a Banshees-dobos Budgie barátnője, Jeanette Landray énekel.

A struccpolitika persze nem tarthat sokáig, Robert ismét kedvet kap az énekléshez. Egy álma nyomán The Walk címmel megírja a Let´s Go To Bed ikerdarabját, amivel a Cure bejut a Top 20-be. A szépséghiba csak az, hogy két héttel korábban a New Order is kijött egy megszólalásig hasonlító dallal (Blue Monday).

A kissé jobb kedvre derülő Robert ismét igazi zenekart szervez maga és Lol köré: a fekete Andy Anderson ül a dobokhoz, a bőgős pedig a Pornography producere, Phil Thornally lesz. Ebben a felállásban veszik fel The Love Cats című dzsesszes-vicces kislemezslágerüket. Az 1982–83 során kiadott három kislemez anyagát egy albumra is összegyűjtik Japanese Whispers címmel.

Roberték következő sorlemeze, az 1984-es The Top változatosabb, mint eddigi albumaik, ám igencsak érződik rajta az alkoholszag és az éjszakázás. A tarka pszichedélia viszont újdonság a Cure palettáján. A lemezen szaxofonozik Porl Thompson, aki a felvételek után teljes jogú tagként visszatér a zenekarba gitározni.

A tavaszi turné anyagából Concert címmel készül lemez, de mire októberben megjelenik, Robert már kirúgta Andersont alkoholproblémákra (!) hivatkozva. Egy hónappal később már Boris Williams üti a bőröket, vidámabban és kreatívabban, mint ahogy azt korábban a Thompson Twins és Kim Wilde session-zenészeként tette.

A turné utáni néhány hét pihenés jót tesz Robertnek, abbahagyja a dohányzást, egy rövid időre még az ivást is, regenerálódik egy csöppet. Karácsonykor még Simon Galluppal is kibékül, aki két hónappal később – az addig is csak féllábbal bent lévő Phil távozása után – visszatér a Cure kebelére.

A nagy felállás

Robert Smith, Simon Gallup, Lol Tolhurst, Porl Thompson, Boris Williams. Együtt a „nagy felállás”, amely a Cure történetének legfényesebb lapjait írja 1985 és 1989 között. Egy hónappal azután, hogy összerázódtak, már stúdióban is vannak. A felvételek gyorsan és zökkenőmentesen zajlanak. „Ez a legváltozatosabb lemezünk, olyan mint egy kislemezgyűjtemény. Ilyen lett volna a The Top is, ha tovább dolgozom rajta” – lelkesedik az 1985 augusztusában megjelent Head On The Door kapcsán Bob. Az album hibátlan, mind kritikai, mind rajongói oldalról csak szuperlatívuszokban beszélnek róla. Briliáns slágerek, spanyolos és távol-keleti motívumok, gitársodrás, s mindemellé kikristályosodott image, bájos vámpírelegancia. A követésre csábító darkdizájn.

A megérdemelt siker után szusszanás, az évtizedes pálya áttekintése. Megjelenik a Standing On A Beach című kislemezválogatás és a hozzá tartozó, ám még több anyagot tartalmazó Staring At The Sea videógyűjtemény Tim Pope korszakalkotó klipjeivel.

A következő lemez felvételei 1986 nyarán Franciaországban kezdődnek. Az első lemezek írásától eltérően, Robert ezúttal demokratikus kedvében van: mindenkitől kér egy saját ötleteket tartalmazó kazettát, és utána közösen döntenek a dalok sorsáról. Fociznak a helybéliekkel, ökörködnek, egész nap dzsemmelnek, aztán minden este felvesznek egy dalt, általában első nekifutásra. A 40 dalból végül 23-at csinálnak meg, ebből 18 kerül az albumra, amely a Cure első dupla lemeze (a szimpla CD-n csak 17 szám szerepel, a Hey You kimarad). Az 1987 tavaszán megjelenő Kiss Me Kiss Me Kiss Me még többet markol, és többet is fog. Dalkaleidoszkóp az összes hangulattal, amire a Cure képes. A Head On The Door sokfélesége még radikálisabban, mégis klasszikus, súlyos egységben. S mindemellé Robert talán legjobb szövegei.

A Cure turnéra indul, Roger O´Donnell billentyűssel kiegészülve, akire azért van szükség, mert Lol Tolhurst gyakran túl részeg a normális játékhoz. (Smith szerint színes pöttyöket kell ragasztani a szintijére, hogy tudja, melyik dalban mit nyomjon, s amikor ez sem segít, egyszerűen lekeverik).

1988 csendes év, Robert végre ráér feleségül venni Mary Poole-t, akivel már 14 éves kora óta együtt járt. Egy szólólemez ötlete is felmerül, már sokadszorra, ám ezúttal is csak ötlet marad. Novemberben elkezdődnek az új album előkészületei Boris házában. A lemezen Smith-ék elmondása szerint Tolhurst már egyáltalán nem szerepel (a borítón csak annyi áll a neve mellett: „egyéb hangszerek”), a billentyűs részeket főleg az állandó taggá avanzsált O´Donnell játsza fel. A karácsonyi partin a részeg Lol és Robert csúnyán összevesznek. Tolhurst hivatalosan 1989 februárjában lép ki a zenekarból.

A Disintegrarion májusban jelenik meg, a kritika mesterműként értékeli. Mélázóbb, melankolikusabb lemez, de egy pillanatig sem unalmas. A szövegek a szokásosnál is személyesebb vonatkozásúak, amit Robert azzal magyaráz, hogy a dalok legtöbbjét eredetileg egy szólólemezre tervezte. Az album egyik kulcstémája az öregedés, az elvesztegetett idő – a címadó dalt Robert a harmincadik születésnapjának éjszakáján írta.

A Prayer Tour címet viselő turné Magyarországra is elér, ahol éppen akkoriban tetőzik a darkláz: a Cure háromórás koncertje az év egyik legfontosabb rockeseménye. Októberre már Amerikát is megjárják – ott egyébként éppen a Disintegration az első masszív lemezsikerük.

A nagy leülés

A kilencvenes évek szomorú és tompa időszak a Cure pályáján. Az évtizedet rögtön egy személyi változás nyitja: Roger O´Donnell helyére a zenekar hűséges gitárroadja, a balkezes Perry Bamonte kerül, aki azelőtt sohasem billentyűzött, így első közös munkájuk egy szintimentes rockdal, a Never Enough. Novemberben a zenekar egy nem túl izgalmas remixalbummal nyer időt, majd 1991 januárjában egy MTV Unplugged fellépéssel, ami meglepő módon nem jelenik meg lemezen. Az időnyerés másik bevált módja a koncertlemez, amiből 1990 és 93 között hármat is kiadnak (Entreat, Show, Paris). Közben azért kijön egy igazi sorlemez is, az 1992-es Wish, ami nagyívű, de fáradt és unalmas, s mindössze egy – igaz, nagyon nagy – slágert fiadzik (Friday I´m In Love).

A Cure ezután évekre eltűnik, és csak 1995 nyarán bukkan elő néhány fesztiválkoncert erejéig, jelentősen átalakulva: Boris Williams és Porl Thompson lelépett (az utóbbi Jimmy Page és Robert Plant koncertzenekarába igazolt), Roger O´Donnell visszajött billentyűzni, a dobokhoz pedig a kicsattanóan egészséges, szőke Jason Cooper ült.

A – főleg Robert ihlethiányának betudható – bő két év késéssel, 1996 tavaszán megjelenő Wild Mood Swings album indíttatásában és formai gazdagságában a Kiss Me...-vel, kivitelezésében azonban sajnos a Wish-sel rokon. Jóval nagyobb szerepet kapnak az akusztikus gitárok (kezdetben felmerült egy tisztán akusztikus album ötlete is!), van egy mariachi-dal is kolumbiai fúvósokkal, de a Wish-t megülő tompaság az új albumot is jellemzi.

A Cure-nak egy nagy erőssége azért még ma is van, és az a koncertezés. Egy kézen meg lehet számolni azokat az előadókat, akik hajlandóak két és fél órát, sőt néha annál is többet szívvel-lélekkel végigjátszani, és akiktől a közönség ezt el is tűri. Egy Cure-koncert nem rutinprogram, bőven becsúsznak olyan meglepetések, mint az őspunk Grinding Halt, az ősdark Cold, egy kis valcer a bécsi közönségnek vagy Bob herceg alászállása a nép közé.

„Másnapos vagyok” – köszön be a kócos, pufók Robert Smith, és ez látszik is rajta. A koncert előtt fél órát kapunk kérdéseinkre.

– MÁR JÓNÉHÁNYSZOR FENYEGETŐZTÉL AZZAL, HOGY TÖBBÉ NEM FOGTOK ÉLŐBEN JÁTSZANI, MOST MÉGIS EGY TURNÉN TALÁLKOZUNK. CSAK NEM ÉLVEZED?

– A Wish-turné után komolyan úgy éreztem, hogy ennyi volt: a Cure leáll és befejezi. Már a Disintegration turnéja sem volt egy leányálom – utáltam mindent, még aludni is –, de a Wish utáni turné volt az utolsó csepp a pohárban. Nem láttam esélyt a továbblépésre, nem élveztem a koncertezést. Így visszanézve, azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy Simonnal, Porllal, Borisszal és Perryvel is már vagy nyolc éve együtt voltunk. Mindenki előre tudta, hogy a másik mit fog mondani, és ez egy idő után nagyon unalmas tud lenni. Fura, mert a stúdiómunkát élveztem velük, de a turnézás csak nyűg volt. Aztán 1995-ben játszottunk egy pár európai fesztiválon – csak hogy lássam, akarok-e újra színpadon állni egyáltalán –, és túlságosan is élveztem. Az új felállás, az új Cure nagyon más, mint az eddigiek. Mindenki bírja a másikat, nincsenek vitáink, bunyóink – ez most van így először. A színpadon legtöbbször jó, ha van egy kis feszültség, de a Wish-turnén ez elért egy pontot, amikor mindenkit rühelltem a bandában, és más sem járt a fejemben, mint hogy mikor húzhatok a francba haza. Ezt a mostani turnét valahogy nem akarom abbahagyni. Biztos számít a négy év kihagyás a két album között, ami a lemezcég számára rémálom lehetett. Évekig csináltuk az album-turné körforgást, de számomra teljesen normális, hogy leállok egy hosszabb időre, ha olyan kedvem van. Különben is, a Cure mindig akkor csinált új nagylemezt, ha én mondani akartam valamit, ha énekelni akartam. Szerintem, ha az ember elér ebbe a korba, akkor már nem tud folyamatosan magas művészi értéket produkálni – én legalábbis nem tudok –, és ilyenkor természetes, hogy leáll, és mást csinál. Lehet, hogy a Cure soha többé nem fog lemezt kiadni: ha nem érzem úgy, hogy lenne mondanivalóm, akkor nem lesz több lemez.

– AZT MONDOD, AKKOR VAN CURE-ALBUM, AMIKOR NEKED KEDVED VAN HOZZÁ. HOGY MEGY MOSTANÁBAN A DALSZERZÉS? HASONLÓ A KISS ME�KORSZAKHOZ, AMIKOR MINDENKI BEDOBTA A DOLGAIT A KÖZÖSBE, ÉS UTÁNA EGYÜTT DÖNTÖTTETEK? DEMOKRÁCIA VAN?

– Soha nem volt demokrácia. Persze mindenki beleszól a dalok alakulásába, és én meg is hallgatom a véleményüket, de a Cure dalai mindig is inkább szövegközpontúak voltak. Ha tehát el akarok mondani valamit, akkor van dal, ha pedig nem, akkor nincs. Ez ilyen egyszerű. Ha demokrácia lenne is, nem jelentene semmit, mert nem lenne más, aki elénekelje a dalt. Mondjuk csinálhatnánk akár két instrumentális dance-albumot évente, de abban nem lenne túl nagy örömöm.

– AZ ÚJ LEMEZ DALAIHOZ MIÉRT VÁLASZTOTTÁL ENNYI KÜLÖNBÖZŐ HANGMÉRNÖKÖT? AZ ÚJ TAGOK MELLÉ ÚJ HANGMÉRNÖKÖK? AZ VOLT A CÉLOD, HOGY MINDEN DALT MÁSMILYENNÉ TEGYÉL?

– Részben. Steve Lyonnal például most dolgoztunk először, Dave Allennel meg már vagy tíz éve. A Steve-vel készült mixek nem lettek olyan jók, mint vártam, úgyhogy néhány dalt odaadtam olyan embereknek, akiknek ismerem és szeretem a munkáit, és a visszaküldött dalok kurva jól hangzottak. Az lett a vége, hogy az összes számot kiadtam „bérmunkára”. A Strange Attraction mixe, amit Adrian Sherwood csinált, egyszerűen porba fingatja a mi verziónkat. Rá kellett jönnöm, hogy igenis vannak emberek, akik egy bizonyos dalt jobbá tudnak formálni, mint én. Mindig vannak megérzéseim, hogy egy dalomnak hogyan kellene szólnia, régebben a közelébe se engedtem senkit a Cure-daloknak, de mára úgy tűnik, megváltoztam. Szerintem így az album is jobb lett. Örülj, hogy nem mutatom meg az eredeti mixeket, mert azok egyszerűen szarok.

– ÉS MI VAN A SLÁGERLISTÁKKAL? AZ ÚJ LEMEZ MEG SEM KÖZELÍTI A WISH ALBUM NO.1 POZÍCIÓJÁT, ÉS A KISLEMEZEK SEM ÉRTÉK EL A KORÁBBIAK SIKERÉT. FOGLALKOZTAT EZ EGYÁLTALÁN, VAGY TOJSZ AZ EGÉSZRE?

– Ha a sikerességet nézem – márpedig nézem –, akkor igaz, hogy ez a lemez nem fogy úgy, mint a Wish. De igazából ez nem számít, hiszen most sem csinálnánk másként. Szerepe van ebben a hosszú kihagyásnak is. A kritikusok mondhatják, hogy ennyi maradt a Cure-ból 1996- ra. De ha mondjuk ez lenne az első albumunk, lehet, hogy ez lenne az év legfontosabb lemeze. Ha visszatekintek, azt látom, hogy a Wild Mood Swingsből többet adtunk el, mint az első öt vagy hat Cure-lemezből összesen! Márpedig a Seventeen Seconds, a Faith vagy a Pornography mindent jelentettek nekem, amikor csináltam őket, és rohadt jó albumok, csak senki nem vette őket. Mégsem estem kétségbe, hogy „senki nem szereti a zenémet, inkább abba is hagyom!” Nem az alapján minősítem a dolgainkat, hogy mennyien veszik, mert akkor oda jutnék, hogy „hű, mennyire állat ez a George Michael, mert egy vagonnyi lemezt ad el!” Mi ennek a felfogásnak mindig is ellene voltunk. Egyébként nem vagyok sznob: ha valami nagyon népszerű, de nekem tetszik, mert jó dalnak tartom, akkor nem érdekel az sem, ha első. A lemeztársaságunk persze most okoskodik: „mi megmondtuk, hogy már két évvel ezelőtt ki kellett volna adni ezt az albumot”. De mi nem csináltuk meg, mert nem akartuk megcsinálni. Nem voltak dalaink.

DÉRI ZSOLT – NÓTÁRI PÉTER
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.