Ma egy roppant jól összeszedett Cure-történelemleckét olvashatunk 2000-ből, az Uncut magazinból. A szerző nem mismásol, kőkeményen fogalmaz a Wish és a Wild Mood Swings albumok lehangoló fogadtatásáról, de természetesen ugyanígy az egekbe emeli az együttest a nyolcvanas évek második felében kiadott lemezekért. Hosszú olvasmány!

---------------------------------------------------------------------------------------

AZ EGYÜTTES, AMELY A PUNK ROMJAIN ALAKULT, MAJD A VILÁG EGYIK LEGNAGYOBB ATTRAKCIÓJA LETT. FEKETÉBE ÖLTÖZÖTT RAJONGÓI SZEMÉBEN A CURE JÓVAL TÖBB MINT ZENEKAR – EGY ALTERNATÍV ÉLETSTÍLUS MEGTESTESÍTŐJE. AZ UTÓBBI TÍZ ÉV LEGJOBB CURE-ALBUMA JELENIK MEG HAMAROSAN. EBBŐL AZ ALKALOMBÓL ROBERT SMITH MESÉL CSAPATA SIKEREIRŐL ÉS KUDARCAIRÓL…

A Cure fennállásának két évtizede alatt a punk, a grunge, az acid house, a britpop fel- és leszállló ágait saját elszigetelt burkából követte végig. Közben egyik végletből a másikba csapott: 1982-ben kimászott az önpusztítás roncsai közül, hogy tíz évvel később a világ egyik legnagyobb együttesévé váljon. Kevés olyan zenekar juthat eszünkbe, amely generációk sorára hasonló módon ekkora vonzerőt tudott volna kifejteni. A középpontban mindig is Robert Smith állt – a brit rockzene egyik ikonszerű, központi alakja 1978 óta –, egy művész, akit folytonos megújulásra való képessége miiatt, ha nem is azonos szintre, de feltétlenül egy osztályba sorolhatunk olyan nagyságokkal, mint David Bowie. Példaképéhez hasonlóan Smith zenei teljesítményét is az éles hátraarcok és a szeszélyes kilengések ismétlődése jellemezte; mindig is megőrzött viszont egy sajátos, kihívóan populáris vonalat. Smith most 40 éves, de ahogy a richmondi szállodába beállít, ugyanúgy fest, mint mindig: haja most is a tupír és a hajlakk kaotikus egyvelege, szája sarkában szüntelen bujkáló mosolly. Azért jött, hogy elmondja, hogyan vált a sussexi Crawleyból származó punkzenekar nemzedékének talán legsikeresebb csapatává. Délután háromkor kezd beszéllni és nyolc órán keresztül meg sem áll. Akit valaha is érdekelt a Cure története, most megismerheti.

Az egész egy Malice nevű bandával indul ’76 nyarán. A crawleyi St. Wilfred középiskola
rendezvénytermében a 17 éves Robert Smith először áll színpadon, közeli barátai veszik körül: Lol Tolhurst (dob), Porl Thompson (gitár) és Michael Dempsey (basszusgitár) – továbbá egy elfeledett énekes bukósisakban és Manchester United-sállal a nyakában. Az ötös Thin Lizzyfeldolgozásokat darál, aztán pohár- és sörösüvegzáporban részesül. Nem túl dicső kezdet. Az 1959. április 21-én született Smith 13 éves korától játszott különböző zenekarokban, de bátyja és nővérei már sokkal kisebb korától fogva bombázták őt kedvenc zenéikkel. 1976-ra a punk első fuvallatai kezdték elérni a külvárosokat, és Smith izgatottan remélte, hogy ez lesz az ő ideje. Abban az évben otthagyta az iskolát, meggyőzve szüleit, hogy szüksége van egy év pihenőre, mielőtt jelentkezne a sussexi egyetem egyik szakára. Azonnal feliratkozott munkanélküli segélyre, majd – miután a csapat Porl és az énekes távozásával háromtagúvá zsugorodott – a Malice-t Easy Cure-ra keresztelte át. Smith így emlékezik:

– Két olyan zenekar volt, mellyel hasonlóságra törekedtem: a Banshees és a Buzzcocks. Nagyon kedveltem a Buzzcocks dallamait, a Bansheesben meg az tetszett, hogy volt az az elsöprő, monumentális hangzásuk, amilyet még sose hallottam azelőtt. Szerettem volna összehozni a kettőt. ’77 közepére Smith dalok egész sorát írta meg, melyek közt ott volt a Killing An Arab és a 10.15 Saturday Night. Ezek szerepeltek azon a demón, amit a csapat a Melody Makerben megjelent hirdetésre küldött válaszképpen. A Hansa–Ariola lemezcég versenyt rendezett, melynek a nyereménye egy lemezszerződés volt. A Cure (mely nevéből ekkorra már elhagyta az Easy-t) bejutott az első öt közé, majd – miután az észak-londoni Morgan stúdióban leszámolt a másik négy csapattal – aláírta a szerződést, és kapott 1000 fontot készpénzben.

– A Hansa a külsőnk alapján akart szerződtetni minket – mondja Smith. – Ők adták ki a Boney M és Donna Summer lemezeit, és úgy gondolták, jó volna beszállni ebbe a punk-dologba. Tudtam, hogy a cégük nem merész, kísérletező kiadó, de úgy képzeltem, ha már bejutottunk a stúdióba és felvettük a számainkat, akkor nekik muszáj lesz kiadni azokat.

A Hansának természetesen nem volt ilyen kötelezettsége. A Cure újra rögzítette a Killing An Arabot – Camus francia regényíró egzisztencialista alapműve, a Közöny háromperces kivonatát –, amit rasszistának bélyegezve visszautasítottak. Négy tárgyalás és fél év további pereskedés után a Cure végül felszabadult a szerződés kötelmei alól, és visszaszerezte a felvett dalokhoz fűződő jogokat. Rögtön elkezdték bombázni a lemezcégeket az új demókkal. A Stiff, a United Artists és Chris Parry a Polydortól mind érdeklődött a dolog iránt, de Parry volt az egyetlen, aki rászánta magát, hogy elmenjen megnézni őket Crawleyba. Két nap elteltével felajánlotta, hogy szerződteti őket, de nem a Polydorhoz, hanem saját, frissen bejegyzett kiadójához, a Fictionhöz. Bár kezdetben vonakodtak, Parry irányvétele (szerződtette a The Jamet és a Bansheest) meggyőzte a csapatot, hogy tartsanak vele. Egy héttel később újra a Morgan stúdióban dolgoztak, immár a bemutatkozó albumukon.

A The Jam legénysége éppen a második albumát vette fel ugyanott, s miután a nap végén befejezték a munkát, a Cure besurrant, hogy az ő felszerelésükkel készítse el saját felvételeit. Három éjszaka leforgása alatt az együttes 26 számot rögzített, ebből 12 került fel a Three Imaginary Boysra. Az albumot ’78 végén megelőzte a Killing an Arab, a kislemez, melyre a zenei sajtó azonnal rávetette magát.

– Az emberek felfigyeltek rá, mert a hangzása annyira eltért minden akkoritól – boncolgatja Smith. – Ez az egész albumra igaz volt. Mivel Lol nem dobolt valami jól, mindent nagyon-nagyon egyszerűre kellett megcsinálnunk. A hangzásunkat bizonyos mértékig ez a kényszer szülte.

A Three Imaginary Boys 1979 májusában jelent meg, és többnyire kedvező kritikákat kapott. Az egyetlen kivétel Paul Morley volt a New Musical Expresstől, aki a zenekart mesterkélt imageellenességgel vádolta. Rosszallását az album csomagolása (rikító rózsaszín borító, dalcímek és egyéb információ nélkül) és a ritka szövésű, törékeny hangzás váltotta ki. Smith fel volz háborodva a kritikus cikk miatt – az együttes a következő héten John Peel műsorában szerepelt, ahol Smith „visszaénekelte” Morley kritikáját –, bár részben egyetértett a benne foglaltakkal.

– A borítót én is egy rakás szarnak tartottam – mondja. – Parry ötlete volt az egész. Volt egy sajátos elképzelése a csapatról, amit kelletlenül elfogadtam. Még arról is ő döntött, hogy milyen számok legyenek rajta a lemezen. Mire megjelent, már megírtam az M-et és a Play For Todayt (az 1980–as Seventeen Secondsról), vagyis szellemileg ekkorra már teljesen eltávolodtam a dologtól. Lélektelennek tartottam, amit csinálunk.

Smith elégedetlenségét a Three Imaginary Boysszal csak tetézte a zenekaron belül növekvő feszültség. Kapcsolata Michael Dempsey bassusgitárossal a szoros turnéterv nyomása alatt egyre inkább megromlott. Zenei ízlésük teljesen eltért, de sokkal komolyabb konfliktusforrás volt, hogy Dempsey nem ivott, s emiatt minden egyes koncert után neki kellett hazaszállítania az együttest. Szeptemberben fontos eseményekre került sor. Smith barátságot kötött Steve Severinnel, a Banshees gitárosával, a Cure-t pedig előzenekarnak kérték fel közelgő turnéjukra. Néhány előadás után a Banshees gitárosa, John McKay az eredeti dobossal, Kenny Morrisszal együtt kivált a csapatból. Smith jelentkezett McKay helyére, a dobok mögé pedig Budgie került, aki azelőtt a The Slits tagja volt.

– A turné hátralevő részében a Cure a színpadon mindig szófukar és fogcsikorgató volt – meséli Smith. – Mihelyt átköltöztem a Banshees buszába, véget ért az egész. Azt hiszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor lejátszottam Michaelnek a következő album demóit, ő meg kapásból leszólta azokat. Azt akarta, hogy az XTC követői legyünk, én pedig azt, hogy ha már bárminek, akkor a Bansheesnek a követői. Így hát távozott.

Mielőtt kivált volna, hogy aztán csatlakozzon az Associateshez, még találkozott a helyébe lépő Simon Galluppal (Smith régi barátjával, a Lockjaw nevű surreyi punk banda basszusgitárosával) az I’m A Cult Hero című új kislemez felvételénél. A felvételen – amit a Gallup bevételét előkészítő gyakorlatnak szántak – Smith postása énekelt, a húga háttérvokálozott és Porl Thompson gitározott. 1979 novemberében jelentették meg Cult Heroes néven; Kanadában egészen a Top 10-ig vitte, máshol visszhang nélkül eltűnt a süllyesztőben. Ezzel lezárult a Cure történetének első szakasza.

A Cure 1980 elején Matthieu Hartley billentyűssel gyarapodva visszatért a Morgan stúdióba, a Seventeen Seconds felvétele céljából. A mindössze 13 nap alatt felvett albumon nyoma sem volt a zenekar punk-hangzásának, helyét egy sokkal inkább befelé forduló, hűvös és visszafogott hangnem vette át.

– Akkortájt hallgattam Bowie-tól a Low-t, Nick Drake–től a Five Leaves Leftet, Jimi Hendrixtől az Isle of Wightot és Van Morrisontól az Astral Weekset – mondja Smith. – Azt akartam, hogy a Cure ennek a négynek a különleges kereszteződése legyen. Furcsa módon jólesett, hogy az emberek nem voltak oda a Three Imaginary Boysért, mivel ez is arra ösztönzött, hogy valami mást csináljak.

1980 márciusában jelent meg kislemezen az A Forest. Egyedi, sodró hangzásával a Cure első Top 40-es kislemezsikere lett, így került sor a csapat első szereplésére a Top of the Pops című tévéműsorban. Az egy hónappal később megjelenő album azonban már nem kapott ilyen kedvező fogadtatást. Annak ellenére, hogy máshol nagy sikert aratott (Hollandiában és Új-Zélandon az eladási lista első helyére, Franciaországban pedig az első tíz közé került), a szigetországban a Cure-t arctalannak, apolitikusnak, és ok nélkül búskomornak bélyegezték.

A problémában szerepet játszott a Joy Division hatalmas fölénye is, ami akkora volt, hogy mellettük a többi zenekar aránylag jelentéktelennek tűnt. Ian Curtis kevesebb mint egy hónappal a Seventeen Seconds megjelenése után elkövetett öngyilkossága a legtöbb brit zenekritikust csak megerősítette abban a hitében, hogy a Cure csupán megjátsza az egészet – hiába volt más a helyzet.

– Huszonegy éves voltam, mégis nagyon öregnek éreztem magam – mondja Smith. – Tulajdonképpen öregebbnek, mint amennyi most vagyok. Egyáltalán nem hittem a jövőben. Az életet értelmetlennek találtam. Nem hittem semmiben. Úgy tűnt, nem sok értelme van annak, hogy tovább éljek. A következő két év során tisztán éreztem, hogy már nem is fogok sokáig élni. Keményen fáradoztam azon, hogy ezt egyre biztosabbá tegyem.

Az év nagy része turnézással telt. Smith és Gallup leszokott az alvásról, és állandóan walkmant hallgatott; az idő nagy részét hallgatagon, magukba zárkózva töltötték. A koncerteken kezdték a számokat egyre jobban elnyújtani, újra és újra ismételve ugyanazokat az akkordokat. Hartley az év végén kiszállt.

A lejtő 1981 elejétől egyre meredekebbé vált. Két hét leforgása alatt meghalt Tolhurst édesanyja és Smith nagyanyja. A hirtelen előtörő bánat vezetett a Faith-hez. A tíz különböző londoni stúdióban felvett anyag közelebb vitte a csapatot az összeomláshoz.

– Rengeteg kokaint fogyasztottam annak az albumnak a készítése alatt – vallja Smith. – A légkör nagyon kusza és bizonytalan volt. Mindent rosszul csináltunk. A szemem állandóan vörös volt, a hangulatom keserű, és a Faith egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy akartam. Emlékszem, amikor az Abbey Road-i stúdióban befejeztem a vokálokat, hihetetlenül üresnek éreztem magam. Ian Curtis öngyilkossága csak fokozta az egészet. Tudtam, hogy az összehasonlításban a Cure-t hamisnak tartják, és hirtelen rádöbbentem, hogy meg kell ölnöm magam ahhoz, hogy az album hiteles legyen. Rájöttem, ha azt akarom, hogy a közönség elfogadja, amit csinálunk, akkor meg kell tennem a végső lépést.

A stúdiómunkálatok befejezése után a csapat Ausztráliába és Új-Zélandra, később pedig Amerikába ment. A kislemez (Primary) otthon nem aratott sikert – az albumot a média ugyanúgy elutasította. A koncertekre lassan belopózott az erőszak; Smith és Gallup gyakran leugrott a tömegbe, hogy lerendezze a rajongókat. Kezdett elhatalmasodni rajtuk a frusztráció.

1981 karácsonyától Smith már a Pornographyn dolgozott. A brit sajtóban róla kialakított kép és a koncertek zsúfoltsága miatt émelyegve nap mint nap kábítószert használt, azon eltökélt igyekezetében, hogy kikészítse magát. Megszállott rajongást váltott ki belőle a The Psychedelic Furs dobhangzása, ezért elhatározta, hogy a következő felvételen feltétlenül utánozni fogja azt. A RAK stúdióban négy hét alatt felvett Pornography a drogok és az alkohol forgatagában készült. Az együttes tagjai – akik ekkor már a Fiction irodahelyiségeinek padlóin háltak – felkeltek, reggelire elfogyasztottak némi drogot, aztán elmentek a kocsmába, és ittak, amíg hallucinációikat meg nem zabolázták. Ezután két óra stúdiófelvétel következett. Mindezek közepén Phil Thornalley producer kétségbeesetten próbált uralkodni a helyzeten.

– Azt gondoltam, Phil túl kellemesre formálja – mondja Smith. – Az én szándékom az volt, hogy abszolút hallgathatatlan legyen. Azt hittem, ez a betetőzése mindannak, amit azóta csináltam, hogy otthagytam az iskolát. Életem nagy pillanatának tartottam, a készítése alatt akartam meghalni. Nem így történt, az eredmény mégis minden idők egyik legkegyetlenebb, legsötétebb albuma lett.

Megjelenését 1982 áprilisában értetlenség és ellenszenv fogadta. A csapat ezután belevágott egy verekedésekkel tarkított turnéba. Szemüket elkenődő rúzzsal rajzolták körül, így amikor megizzadtak, úgy tűnt, mintha a szemük vérezne. A feszültség a színfalak mögött tovább nőtt, mígnem egy németországi koncert és egy Galluppal folytatott újabb verekedés után Smith úgy döntött, elege van. Hazarepült és feloszlatta a zenekart. Otthon, Angliában Smith idegei felmondták a szolgálatot. Visszatért Crawleyba, szülei otthonába, és két hétig nem beszélt. Ezalatt leállt az ivással, és számot vetett helyzetével.

– Láttam a személyiségem sötét oldalát – meséli. – Láttam, hogy mennyire aljas tudok lenni, ugyanakkor rájöttem, hogy nem muszáj ilyennek lennem. Elhatároztam tehát, hogy valami olyan zenével állok elő, ami lerombolja majd az egész Cure-mítoszt, és elidegeníti azt a közönséget, ami körülvesz minket. 1982 őszén Smith bevette magát a Goldhawk Road-i Strongroom stúdióba és írt egy könnyed popdalt Let’s Go To Bed címmel. A dalhoz készült egy vicces videó, azzal a céllal, hogy maradéktalanul elpusztítsa a kialakult imázst. Ezzel egyidőben, kapva az ajánlaton újra csatlakozott a Bansheeshez. A novemberben megjelent Let’s Go To Bedet a Smith által vágyott értetlenséggel fogadták. Amerikában megmagyarázhatatlan módon slágerré vált. Smithből – különösen a nyugati partvidéken – popsztár lett. Ez volt az első darabja annak a három kislemeznek, ami a Cure-t – általános elképedést kiváltva – játékos és szürreális popzenekarként teremtette újra. Ami Smith számára csak egy sor új promblémához vezetett.

1983 közepére már akkora munkaterhelés nehezedett rá, ami alatt kezdett összeroppanni.
Napközben a Banshees Hyaena című albumán dolgozott. Esténként Readingbe utazott, hogy Phil Thornalley (basszusgitár), Andy Anderson (dob) és Lol (billentyűk) közreműködésével felvegye a The Top című új Cure-lemezt. Hétvégén Severinnel munkálkodott a The Glove-projekten – egy kettejük által, csupán a hecc kedvéért alapított együttesben. Legjobb szándékai ellenére Smithnek nem sikerült megszabadulnia a kábítószertől, s életvitele kezdett újból kicsapongóvá válni. A Cure a lemezfelvétel idején egy kocsma fölött lakott. A hajtóerőt innen valamint Anderson varázsgombafőzetéből merítő Smith a The Top albumot elszállt, kaotikus stúdióösszejövetelek során hozta össze, Captain Beefheartot hallgatva.

A zaklatott Smithnek – egyre növekvő zavarában amiatt, hogy melyik gitártémát melyik együttesben kell játszania – meg kellett küzdenie azzal a fokozódó elvárással is, hogy hagyja ott a Cure-t és legyen a Banshees állandó tagja. Haragudtak rá amiatt, hogy a viccnek szánt kislemezek (különösen a The Walk és a The Lovecats), nemhogy  elpusztították volna a Cure-t, hanem még népszerűbbé is tették a Bansheesnél.

A súrlódások emésztő ereje fél éven át hatott, 1983 augusztusától 1984 áprilisáig. E rövid időszak alatt Smith három különböző együttesben öt kislemez és három album megjelentetésében működött közre. Nem csoda, hogy kikészült.

– Amikor megjelent a The Top, átestem az egyetlen komoly összeomlásomon – mondja halkan. – Turnézni mentem a Cure-ral, és rájöttem, hogy aznap, amikor befejezem, már indulhatok is a Banshees-zel. Rájöttem, hogy ezt nem tudom végigcsinálni. Állandóan rázott a hideg. Amikor színpadra léptem, nem éreztem a lábam. A turné egyébként is elég stresszel szolgált. Andersont pszichotikus rohamok kezdték gyötörni. Tokióban teljesen kikészült, és szétdúlta a hotelszobáját. Noha végül sikerült megnyugtatni, betelt a pohár, és a turné amerikai részén már Boris Williams vette át a helyét, aki korábban a Thompson Twinsben zenélt.

Ekkor hagyta ott Smith a Bansheest. Októberben a Cure kiadta első élő nagylemezét (Concert), novemberben pedig kivált Thornalley, akinek a helyébe ismét Simon Gallup lépett. Az eltelt két év kavarodása után Smith és a Cure immár egyenesbe került, készen arra, hogy azonnal megostromolja a mainstreamet.

1985 elején Smith leült, és kerek két hét alatt végzett a következő Cure-album, a The Head On The Door megírásával. A lemez a Smithben a popzene iránt táplált, a Let’s Go To Bed óta érlelődő fogékonyság kikristályosodása lett, rajta azzal a két slágerrel (Inbetween Days és Close To Me), ami egyenes utat biztosított a Cure-nak a küszöbön álló hatalmas sikerhez.

– Azt hiszem, ezen a ponton indult be újra a Cure – mondja Smith, sörét felhajtva. – A Seventeen Seconds óta először éreztem, hogy igazán egy zenekarban játszom. Úgy éreztem magam, mintha a Beatles tagja volnék; olyan meghatározó popzenét akartam írni, mint a Strawberry Fields. Az volt a célom, hogy minden ellenállhatatlanul fülbemászó legyen.

Az album augusztusban jelent meg, az USA-ban bejutott a Top 10-be, Franciaországban viszont egészen a stadionban játszó zenekarok szintjére emelte a csapatot. A Tim Pope által rendezett két új, remek Cure-videót az MTV rendszeresen sugározta, és a zenekar közel került ahhoz, hogy Amerikában is befusson. Sikerüket a következő évben megszilárdították a Standing On A Beach című kislemez-gyűjtemény megjelentetésével, valamint a Kiss Me Kiss Me Kiss Me album készítése idején Dél-Franciaországban rögzített, The Cure In Orange című koncertfilmmel.

– A Standing On A Beach hatalmas kereskedelmi siker lett – bólint Smith. – Egyszeriben vagonszámra fogytak a lemezeink. Minden, amiről valaha is álmodtam, hogy megtehetem, valóra vált. Hirtelen rájöttem, hogy végtelen sok dologba kezdhetek az együttessel. A Kiss Me készítése alighanem életem legboldogabb időszaka volt.

A Cure 1986 nyarán beköltözött a dél-franciaországi Miraval szőlőskertbe/stúdióba, és átadta magát annak az élvezetnek, amit Smith most „az alkotóerő kiáradásának” nevez. A Cure hangzásának minden oldalát bemutató dupla albumként, rajta a Smith által szerzett egyik legnagyszerűbb popdallal, a Just Like Heavennel, a Kiss Me végre megadta nekik a lendületet Amerika meghódításához.

Az általános elégedettség dacára a derűs felszín alatt sötét probléma rejlett. Tolhurst alkoholizmusa már riasztó mértéket ütött meg. Mióta Gallup visszatért a zenekarba, és újra Smith bizalmasává lépett elő, Tolhurst egyre mogorvább és mellőzöttebb lett, és sokszor a zenekarban feltörő feszültség levezetésének eszközévé vált. Bár az elkövetkező turné alatt megőrizte helyét, a dolgok kimenetele megjósolható volt.

Az album 1987 májusában jelent meg, és azonnal óriási sikert aratott, különösen az Államokban. A billentyűk mögött Roger O’Donnell-lel kiegészülve a Cure ekkor már magánrepülőgépeken járta a világot, és minden este hatalmas tömegeknek játszott. Az együttes tagjai közül senki sem volt felkészülve rá, hogy öt kurta évvel a Pornography mélyrepülése után ekkora sikert érnek el. Smithnek személy szerint nagyon nehéz volt megbirkóznia ezzel.

– Olyan volt, mint amikor színes tintát cseppentünk a vízbe: mindent áthatott. Köztulajdonná váltam, és nem voltam felkészülve arra a szintre, ahova eljutottunk. A fanatikus rajongásra… Akárhova mentem Amerikában, mindenütt azonnal felismertek, amikor pedig visszatértem Londonba, 30-40 ember táborozott a lakásom előtt. A turné végére a személyiségem alaposan megváltozott, borzasztó beképzelt lettem, nem csak tettettem, hanem teljesen bele is éltem magam a popsztárlétbe, aztán rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább.

A sikert meglovagoló Cure új szerződést írt alá. A nyomás egyre halmozódott. Smith azonnali válasza erre az volt, hogy 1988 közepén hosszabb pihenőt tartott. Ez volt egyúttal a 30. születésnapját megelőző esztendő, és a közelgő dátumnak Smith egyre inkább mítikus jelentőséget tulajdonított. Meggyőződése volt, hogy hamarosan átlépi az öregedés lélektani küszöbét, és újra magába zárkózott.

Önállóan készítette a Disintegration demóit, s közben ismét a drogokhoz nyúlt. A zenekar többi tagja nem értette a helyzetet, és a readingi Hook End Manorban zajló felvételek alatt Smith egyre inkább hajlott arra, hogy szabotálja az együttest.

– Nagyon zárkózott és hallgatag lettem – meséli. – A többiek azt hitték, elment az eszem. Még mindig fel voltak dobva a gondolattól, hogy most őrülten híres zenekar leszünk, és nem fogták fel, hogy én inkább olyan zenét akarok készíteni, ami hihetetlenül súlyos és komor. Amíg Smith gyakorlatilag egyedül dolgozott a lemezen, a Lol-kínzás végső határához érkezett. A csapat ultimátummal állt Smith elé: rúgja ki Lolt, vagy nincs többé zenekar. 1989 márciusában Smith ezt meg is tette, Lol pedig ügyvédekhez fordult. Közben az együttes bemutatta az elkészült Disintegrationt a lemezkiadónak.

– A hangulat végül már hihetelenül rossz volt – mondja Smith. – Mindannyian úgy gondolták, hogy kereskedelmi szempontból az új lemez kész öngyilkosság. Legsötétebb pillanataim egyike volt ez. Remekműnek tartottam, szerintük meg szar volt. Kiderült, hogy a Kiss Me folytatására számítottak, erre megkapták a Pornography folytatását.

A lemeztársaságok – immár nem először – tévedtek. Az album a fenséges melankólia és az elsöprő melodráma ötvözésével még a Kiss Me-t is felülmúlta. A Cure a QE2 óceánjárón elindult Amerikába, és 70 ezres tömegeknek játszott. Smith nemhogy megakasztotta volna az együttes sikerét, hanem egyenesen fokozta azt. A Cure ekkor már a világ legjobb zenekarainak egyike volt. A Disintegration – amit a Melody Maker „Az év albuma” kitüntetéssel jutalmazott – a csapat kreativitásának csúcsát jelölte. Ezt követte 1990-ben a Mixed Up!-projekt, az együttes reakciója az acid house-jelenségre. A Paul Oakenfold, William Orbit és mások által készített remixek gyűjteménye – Smith pozitív nyilatkozatai ellenére – a rajongókból jórészt heves nemtetszést váltott ki.

A Disintegration lendülete azonban átsegítette őket a nehézségeken, és 1991-ben a British Awards díjkiosztó gálán elnyerték „A legjobb brit zenekar” kitüntetést. A Roger O’Donnell billentyűs szerepét időközben átvevő, gitáros ex-roadie Perry Bamontéval kiegészült csapat ezidőtájt kezdett el dolgozni az oxfordi Manorban a következő, Wish című albumon. A Kiss Me-hez hasonlóan eklektikus lemez meghozta a Cure első angliai No.1 sikerét, de a zenekar ’90-es évek közepén kiteljesedő válságát is előrevetítette.

Az album egyenetlen lett, és nem sikerült tőkét kovácsolnia a Disintegrationön megnyilvánuló kreativitásból. Másrészt ez az utolsó Cure-album, amelyen a klasszikus felállás hallható (Porl Thompson gitáros és Boris Williams dobos előre tisztázták, hogy a Wish turnéja után kilépnek). A helyzet tovább romlott, amikor a turné során egészségügyi okból Gallup is kiszállt. Bár végül újra csatlakozott, távolléte a lelkétől fosztotta meg a csapatot. Ezután Smith nagyjából fél évig úgy gondolta, a Cure-nak befellegzett.

’93-ban folytatódott a pangás; megjelent két koncertalbum (Show és Paris) és egy koncertfilm, amivel a megszűnő felállásnak kívántak emléket állítani. Mire Smith összeszedte magát és megírta a Wild Mood Swings dalait, kezdetét vette a nyolc hónapig tartó, elkeserítő pereskedés Tolhursttel a Cure nevéért, melynek végére korábbi barátja mindent elveszített. A bírósági ügy annyira kimerítő volt, hogy Smith 1994-ben újabb féléves szünetet tartott. Az albumok közti hézag egyre nőtt, és a csapatnak még mindig nem volt dobosa. S miután Jason Cooper személyében végre rátaláltak Williams utódjára, a Wild Mood Swings elkészítése további kilenc hónapot vett igénybe a bath-i St. Catherine’s udvarházban. Mire 1996-ban készen állt a kiadásra – négy évvel a Wish után, az előző nyolc év összes lendületét eltékozolva –, a britpop megjelenésével a Cure egycsapásra idejétmúltnak és jelentéktelennek tűnt.

– Angliában a britpop gyakorlatilag kinyírt minket – bólint Smith. – Először fordult elő, hogy a New Musical Express és a Melody Maker tükrözte az emberek véleményét rólunk. A Cure történetében ez volt az első album, ami nem lett sikeresebb az előzőnél, mégis több mint egymillió példányban kelt el, ami végül is nem rossz…

Az albumot követő turné újabb csalódást jelentett. Miután kibérelték ugyanazokat a helyeket, amik a Wish idején könnyedén megteltek, félházas koncerteket adtak, csekély lemezcéges támogatással – vagy anélkül. A helyzet még zavarosabbá vált, amikor 1997-ben Galore címmel megjelent a második kislemezgyűjtemény, hasonlóan gyászos piaci fogadtatással. Tíz évnyi, egyre fokozódó siker után a Cure száguldott lefelé a lejtőn.

A legtöbb együttes ezek után habozás nélkül eltűnne a színről – nem így a Cure. Mivel a
szerződésük értelmében még egy albumot ki kellett adniuk, Smith elhatározta, hogy készít egy lemezt, amivel bebizonyítja, hogy a Cure még mindig számít. Így született meg a Bloodflowers, ez a lenyűgöző, zsigeri intenzitású, 60 perces hangáradat, mely valószínűleg az utóbbi tíz év legjobb Cure-lemeze. A negyvenéves kor küszöbén szerzett dalokat átszövi a sors megmásíthatatlanságának érzése, és az elhatározás, hogy a csúcson kell befejezni. Smith nyíltan elismeri, hogy az album egyes részeit új zenekarok inspirálták, köztük a Mogwai.

– Amikor először hallottam a Young Teamet (a Mogwai 1997-es debütáló albumát), eszembe jutott, hogy én is szívesen csinálnék valamit, amiben megvan ez az erő. A Mogwai tudtommal egész nyíltan hálás azért, amit a Cure az évek során alkotott, én pedig azért vagyok hálás nekik, mert újra rájöttem, mennyi mindent érhetünk el azáltal, hogy egy egyszerű ötletet a végletekig viszünk.

Ahogy az összes albumot a Disintegration óta, a Bloodflowerst is a legutolsó Cure-lemeznek szánták. Bár ezúttal lehet, hogy tényleg az lesz. Az album fogadtatásától függetlenül Smith legközelebb mindenképpen egy szólólemezt akar kiadni, de reméli, hogy addig sikerül visszaszereznie a saját és zenekara jó hírét.

– Ez a három klasszikus Cure-album egyike – mondja végül, magabiztosan mosolyogva. – Már belenyugodtam, hogy a Cure-nak van egy jellegzetes hangzása, és ez a lemez tényleg úgy szól, mint a Cure. Annyi változott, hogy most már tetszik, hogy a zenénk fél percen belül felismerhető. Ez egyfajta testamentum azután, amit elértünk.

Felkel és kinyújtózik. Éjjel tizenegy van. A történet itt egyelőre véget ér. A Buzzcocks dallamosságát és a Banshees zajosságát elegyítve Robert Smith a Cure-t valóban a világ egyik legjelentősebb együttesévé tette. S hosszú időre az egyik legsikeresebbé is. Ha tényleg a Bloodflowers az utolsó lemezük, legalább biztos lehet abban, hogyan fogunk emlékezni rájuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://cureous.blog.hu/api/trackback/id/tr572096176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

D-verse 2010.07.12. 10:28:33

Ebben az interjúban is előkerül az 1991-es Brits díjátadó. Az alábbi címen lehet megnézni az idevágó részt. Ahogy Az üvegszendvicsben olvashattuk, Robert a zenekar összes volt tagjának megköszöni a hozzájárulást a sikerhez, Lolt szándékosan kihagyva.

www.brits.co.uk/videos/1991-best-british-group-the-cure

kófic 2010.07.22. 13:00:13

nem ez a díjátadó van egyébként a Play Out videó végén is?
süti beállítások módosítása