Hűséges olvasónk, Closedown volt olyan kedves, hogy néhány interjút lefordítson, ezzel újra olvasnivalót adjon a Cureous vasárnapi olvasóinak! Az első általa lefordított interjú a HUMO nevű belga magazinból származik, és 1989 áprilisában készült. A fő témák Lol, a pénz, a dél-amerikai rajongók, a Pet Shop Boys, és feltűnik egy szó erejéig a leendő budapesti koncert is, igaz nem igazán hízelgő kontextusban...

---------------------------------------------------------------------------------------

Robert ráteszi sápadt ujját a Sony-m REC-gombjára, híres vigyorával az arcán. „Múlt héten csináltunk egy nagyon mély interjút egy angol művészmagazinnak. Egyórányi filozofálgatás után kiderült, hogy a fickó nem kapcsolta be a felvevőt.”
Londonban interjúvolom meg Smith-t a Fiction Records alagsori konyhájában. Közöttünk van egy asztal és egy kis probléma: a The Cure már 10 éve létezik és túl sok kérdésem és túl sok beszélgetési témám van egy interjúhoz, amely csak 45 percig tarthat.

Egy kérdés elkerülhetetlennek látszik: mi ez az ügy Lol Tolhurst-tel, a kitartó dobossal/billentyűssel/Cure-kabalával. Tolhurst kilépett az együttesből egy mostanáig nem megerősített forrás szerint. Egy kérdés szükségtelennek tűnik: hány albumot ad el a The Cure. A számaimat egy megbízható angol magazinból szereztem: az együttes nagyjából 8 milló lemezt adott el világszerte, és 2 milliót a legutolsó Kiss me kiss me kiss me lemezből. Egy ugyanolyan sikeres jövő áll a vadonatúj Disintegration előtt is. A konyha falán egy pár aranylemez lóg, egy fehér konyhaszekrényben néhány plüssmackó, búgócsiga és játék, mintha azt mutatná, hogy ez az egész még mindig egy játék, a nagy pénz ellenére.

Robert Smith lefogyott de egyébként tökéletesen megfelel annak az képnek, ahogy a külvilág látja. Meggondoltan beszél és teljes nyíltsággal, úgy tűnik. Keményen próbálja finoman megfogalmazni, amit mond, megdörgöli álmos szemeit most és aztán, beletúr kezével a hajába és úgy igazgatja a legkisebb részletig, mintha nagyon intelligens de nagyon bizonytalan ember lenne. Tényleg az, vagy csak tökéletesen eljátsza? Mindkettőért nagyon tudom tisztelni. Végül egy úgynevezett „társalgásban” végezzük – italokról, drogokról és makkról dióhéjban. Pénzről és Mechelen-ről (egy flamand város), igenis van kapcsolat! A The Cure-ról, az újhullám Status Quo-járól (vagy helyzetéről? – ford.).

HUMO: Mi a helyzet Lol-lal?
RS: Ő, umm…. Ebben a pillanatban, ő már nincs tovább az együttesben.

HUMO: Ebben a pillanatban?
RS: Igen, ez az, ahogy nálunk folynak a dolgok: Porl Thompson egyszer már kilépett az együttesből és aztán visszatért, Simon Gallup 1982-ben eltűnt és csak 2 évvel később tért vissza. Megmondtam Lol-nak ezév februárjában, hogy inkább szeretném, ha elhagyná az együttest. Az elmúlt két éven, egyre és egyre rosszabb lett közte és az együttes között a helyzet. Szakítani kellett!

HUMO: Miért? A szokásos személyi és zenei különbözés miatt?
RS: A zenei különbözés mindig ott volt. De az együttesben való élet… túlságosan érintette őt. Túl sokat ivott – messze túl sokat. Nem volt már küzdelem, csak apatikus légkör. A távozása elkerülhetetlen volt. A Disintegration-on egyetlen hang sem volt, amely az ő kezétől származott volna.

HUMO: És még: a The Cure Lol Tolhurst nélkül olyan, mint a The Stonse Charlie Watts nélkül.
RS: Talán. Lol a múltban egyfajta szerepet töltött be – az áldozat szerepét. Állandóan kritizáltuk. Lol kínzása kedvenc foglalatosságunk volt a szabadidőnkben. Elég szomorú, az elmúlt 2 évben már ezt a szerepét sem tudta betölteni többé. Olyan sokat ivott, hogy lassan belesüllyedt valami felismerhetetlenbe. Elvesztette a humorérzékét, jellemének egy nagyon fontos részét, habár ezzel az együttessel ezt pont nem várnád.

HUMO: A következő turnéra kénytelen vagy másik áldozatot keresni?
RS: Egyáltalán nem. Tavaly pontosan ez volt az oka, amiért szólóban akartam folytatni, mert elegem volt azokból a játékokbó és a kínzásokból. Szórakozás volt, igazi porondshow; önvédelmi szögesdrót-humor. De egy idő után, sokkal inkább állandó támadáshoz volt köze és a legrosszabb dolog az volt, hogy Lol már nem is reagált rájuk többé. Most Lol elment, újra tudunk érdekes dolgokról beszélgetni. Évek óta nem volt erre lehetőség. Szeretném, ha a csapat egy bizonyos mélységbe eljutna; egyébként mehetnék szólóba is. És így azt gondolom, hogy az együttestagoknak több közük kell, hogy legyen egymáshoz, minthogy az t mondják „hogy vagy” vagy „mennyit ittál múlt éjjel?” És úgy tűnik ez jól működik!

HUMO: Egy bizonyos korszakra tettél pontot ezen a módon? Lol volt az egyetlen, rajtad kívül, aki egész idő alatt túlélte a személycseréket.
RS: Beletaláltál. Hogy őszinte legyek, igazából nem volt már magánbeszélgetésem vele az elmúlt két évben – talán még régebben, mert az idő elrepült. Lol az együttes többi tagjához viszonyítva egy teljesen eltérő életet élt: például ő volt az egyetlen, aki azzal foglalt asztalt egy étteremben, hogy azt mondta ő a híres rockzenekar, a The Cure tagja. Ezek a részletek csomó mindent elmondanak, mert elmondanak mindent arról, hogy miért tagja egy személy az együttesnek.

ÖRÖM!

Simon Gallup basszusgitáros lép be az alagsorba. Ő és Robert úgy üdvözlik egymást, mint ahogy két legjobb barát teszi. Gallup nem folyik bele az interjúba. Tesz-vesz a konyhában és felajánlja, hogy készít egy kávét. Ruhája, egy vízszintes csíkozású pamutruha, teljessé teszi a háziasszonyi képet. Egy bizalmas érzés. De egy emelettel feljebb, a telefonok és szövegszerkesztők elfoglaltak; emlékeztetnek a tényre, hogy a külvilág számára a The Cure nagy üzletet jelent. Finoman a beszélgetés az új album témájához vezet.

RS: A Disintegration nagyon úgy hangzik mint a Faith és Pornography, az 1981-1982 korszakból, mert egy bizonyos cél felé dolgoztunk a kezdetektől. KMKMKM, a legutolsó album inkább mindannak a gyűjteménye volt, ami a fejünkben volt és amit az együttes csak képes volt eljátszani. Lassú dalok, disco, hívd ahogy akarod. Ezúttal, minden, ami nem fért bele a koncepcióba, kidobásra került. Végső soron aztán a dalszöveg döntötte el, mely dalok alkotják majd a lemezt.

HUMO: Ez akkor inkább egy álcázott szólóalbum?
RS: Egyáltalán nem. A dalok 80 %-a Simontól és tőlem származik, de a maradéknál, megpróbáltam a többieket annyira belevonni, amennyire csak lehetséges, ami nagyon meg is lepte őket. Ismernek: mindig én vagyok a fényben, mert én beszélek többet és szeretnék mindent ellenőrizni, amit csinálunk. Meg akarok szabadulni attól a gondolattól, hogy a The Cure = Robert Smith. Ez az első interjú, amit ebben az évben Simon vagy a többiek nélkül csinálok.

HUMO: Korábban, egy koncepcióról beszéltél.
RS: (némi büszkeséggel) Disintegration az első igazi CD-album. Itt volt az idő, hogy a zenészek megtanuljanak ezzel a formátummal bánni: egy bakelit 22 perces oldala helyett, most lehet egy 72 perces zenefolyam megszakítás nélkül. Hát nem az van, hogy a CD-verzió két dallal többet tartalmaz. Nem, a bakelit változat 10 perccel rövidebb.

HUMO: Sajnálatos a kevésbé gazdagabb rajongóknak.
RS: Egyetértek. De 60 perc zene még mindig egy csomó a bakelitváltozatra. Meg kell vallanom, hogy a bakelit így maximálisan meg van tömve és nem is igazán szól jól. CD-méretben kezdtünk el gondolkodni, ezért. A dalok legtöbb részére, igazán kihasználtuk az időt, hogy még atmoszferikusabb hatást érjünk el.

HUMO: Némelyek számára az „atmoszferikus” az unalmas szinonimája.
RS: Nagyon igaz. De egy lemez készítése igen egoisztikus dolog, így erre ez nem érvényes kritika. Arra is gondoltam, hogy több játékidő a CD-n kinyitná a kaput egy bombasztikus hangzásra és önelégültségre. De a végén sikerült egész jól kordában tartani. Csupán, nem volt az a tipikus sürgetés, hogy mindent elmondjunk 10 másodpercben, hogy azonnal a hallgató torkának essünk.

HUMO: Akkor a Disintegration az olyan popdalok ellentéte, mint a Boys don’t cry?
RS: Pontosan. Tényleg egy olyan album, amit otthon kell meghallgatni: egyedül, és elsősorban sötétben.

HUMO: És a szövegek? „Több szöveg álmodásról és csókolózásról”?
RS: A szövegek dühről és frusztrációról és a hiábavalóság marcangoló érzéséről és céltalanságról szólnak. Régi, visszatérő gyötrődéseim.

HUMO: (meglepve) Annak az embernek, aki 30 éves lesz ebben a hónapban, ugyanazok a frusztrációi vannak, mint a Boys don’t cry tinédzserének?
RS: Csak rosszabb lett (nevet). A legnagyobb frusztráció: a képesség hiánya, hogy erős érzelmeket érezzünk. Öregebb leszel és elveszted a képességet, hogy igazán izgatott légy egy értékes dolog miatt. A cinizmus belép a világodba és elbutulsz. A zeneszerzés akkor olyan mint egy terápia: valami olyasmit csinálni, amely valódi érzéseket kelt benned.

HUMO: Mondanál egy példát erre az érzéketlenségre?
RS: (sóhajt) Ez kis dolog (hirtelen a hangja olyan lesz, mint egy 11 évesé). Kisgyermekként, órákig tudtam bámulni egy dolgot.; hogy egy makk tökéletesen ül egy kis kupakban, játkékokra. Teljes lenyűgözés. Ez teljesen eltűnt. Elvesztem a kedvet a tovább tanuláshoz. Miért kéne megtanulnom egy idegen nyelvet 30 évesen? Minek a kellemetlenség? Ez az érzés lebénítja az embert. Tulajdonképpen mindennek a gyökere egy még alapvetőbb frusztrációban van: a tény, hogy nincs hitem. El kellett fogadnom a tény, hogy sosem leszek vallásos ember. A „Faith” tele volt vallásos kétséggel, de most már 8 évvel később vagyunk és még mindig érzem a tátongó ürességet. És most abbahagyom a panaszkodást, mert emellett sokat szórakozunk. Ha nem lennék profi zenész, ugyanúgy megragadnám a gitárom és a mikrofont a szabadidőmben. Még mindig nem egy munkaként fogom fel. A Disintegration legtöbb szövege múlt nyárra datálható, amikor különösen nyomorultul éreztem magam. Azokat a pillanatokat írják le és örülök, hogy megszabadultam tőlük azzal, hogy írtam ezekről. Az éneklés jó a mentális egészségem számára.

HUMO: Majdnem boldog vagy?
RS: Boldog de elégedetlen. Ez nem ellentmondás. Szerencsésnek tartom magam, hogy azzal töltöm az időm, hogy azt csinálom, amit csinálni szeretek, de a háttérben a kis elégedetlen érzések gyötörnek. Még azt is elismerem, hogy az új dalokból egy párat átírtam, mert túlságosan pesszimisták voltak.

Drogok és halál

1. részlet: (lásd fent) Robert egy nagy vallásos katolikus családból származik és 1980-ig vasárnapi istentiszteletre járt Crawley-ban.
2. részlet: (lást később) 1982-ben a Pornographyt úgy kritizálták, mint valami hippi baromságot és pszichedelikus gagyogást. Hét évvel később London butikjai tele vannak neopszichedelikus pólókkal, sálakkal és jelekkel.

RS: Mulatságos, hogy ez az egész acid house bumm elment mellettem. Ehhez tényleg állandó diszkólátogatónak kell lennem. Ez nem az én esetem. Itt a Fiction-nál ezzel nagyon keményen dolgoznak. Azt gondolom, jó, hogy kisebb együttesek és kisebb kiadók újra megkockáztatják az esélyeiket: ez a punk korszakra emlékeztet. Másrészt gyűlölöm mindennek a sznobizmusát és elitizmusát: „Én már akkor acid voltam, amikor te még new wave”-dolgot. Valójában minden olyan kicsi, mint a ska revival, amikor írtam is egy dalt erről: Jumping someone else’s train. Most mindenütt cikkeket olvasok az új ska revival-ról. Megvetendő. Ilyen értelemben, minden évben van 5 revival. Valószínűleg ódivatú vagyok, de az olyan zenét szeretem, ami nincs egy bizonyos időre limitálva. És tovább éltetem gyűlöletemet olyan zenék iránt, amelyeket ki nem állhatok. Még ha a Pet Shop Boys jó zenét csinálna, akkor sem venném meg a lemezeiket. Mert utálom Neil Tennant.

HUMO: A Pornography tényleg egy pszichedelikus album volt?
RS: Úgy gondolom, az volt. Mindenkinek, aki az együttesben volt akkor, volt egy nővére vagy bátyja. Úgy nőttünk fel, hogy egy idősebb generáció zenéit hallgattuk. Olyan együtteseket hallgattunk mint a Cream, vagy Jimi Hendrix, Captain Beefheart és Interstellar Overdrive a Pink Floyd-tól. Különösen az Interstellar Overdrive-ot (nevet).

HUMO: A Pornography azonban egy igazán drogos album is volt.
RS: Abszolút. Életemnek azon teljes szakasza a fizikális és mentális kísérletezésről szólt. Az ég volt a határ.

HUMO: Hogyan éltél akkoriban? Nem voltak elérendő repülőid vagy előadandó koncertjeid?
RS: Egész fiatal voltam, 21 éves körül, és mesés állóképességgel megáldva. Ha elgondolkodom azokon a dolgokon, amelyeken az utóbbi 10 évben átmentem, már régen tolószékben kellene lennem. 1982-ben totális fizikális és mentális összeomlásban volt részem. Ittam, gyógyszereket kapdostam és ezalatt megszállottan dolgoztam a The Cure-ral és vendéggitárosként a Siouxsie and the Banshees-zel. Ebből soha nem épültem fel teljesen: észreveszem, amikor focizom (nevet). A soundcheck után fociztunk és alig vettük észre, amikor mennünk kellett a színpadra. Ha most próbálnám meg ezt, akkor szörnyű vége lenne. Sokkal lassabban is regenerálódok mint régebben. A lehető legrosszabb másnaposságaim voltak, de legalább jól szórakoztam előző éjszaka. Most már olyan kemények a másnaposságok, hogy azt kívánom, bárcsak kevesebbet szórakoztam volna (nevet). Simon pontosan ugyanezeken a dolgokon ment keresztül. Úgy tűnik, minden barátom a teljes mértékletesség irányába halad. Ez az amiért Lol Tolhurst-tel rosszul mentek a dolgok. Ő csak folytatta. Egy lappangó halálvágy, azt hiszem. De a barátnője elmondta nekem, hogy később egyre kevesebbet ivott. Talán a szakítás sokkhatása újra visszarántja őt valamilyen stabilitásba. Szüksége van rá. Most már tudom, miért is csináltam ezeket a dolgokat azokban az években. Tesztelni akartam magam, megnézni, mennyire messzire mehetek és meglátni, milyen érzés lehet halottnak lenni. Tudni akartam, hogy az én úgynevezett halálszeretetem igazi-e. És egy éjszaka rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok meghalni. Meg voltam ijedve és azonnal tudtam, hogy onnantól fogva jobb lesz, ha leállok.

Cure és pénz

HUMO: Most valami másról. Először is, miért nem akartál játszani idén a Vorst National-ban?
RS: Normál esetben megpróbálunk sosem ugyanazon a helyen játszani, de Belgiumban őrületesen nehéz egy másik megfelelő helyet találni. Az egyetlen alternatíva az az átkozott zöldségpiaci csarnok Me-che-len-ben (pontosan kibetűzi). Hollandiában egy csomó kritikát kaptunk, mert elkerüljük Amsterdamot és Rotterdamot és csak Heerenveen jégcsarnokában akarunk játszani. És látszólag senki sem él ’Herrenvean’-ben. A fővárosban élő emberek reménytelenül romlottak. Nagyon nehéz dolog egy tömeget Brüsszelben vagy Rotterdamban felspannolni. Most azt mondhatod, hogy sok embernek Hollandiában  messzire kell utaznia, hogy láthasson minket, ezzel legalább elkerülöd azokat az embereket, akik csak azért vannak ott, mert véletlenül úgy esik, hogy ott játszunk. Inkább játszok egy kicsi, lelkes tömegnek mint egy teltházas unalmasan reagáló helyen. Egy kicsit önző dolog, tudom.

HUMO: Tisztességes emberektől 800 belga frank kiadását megkívánni egy koncertért egy olyan csarnokban, amelynek alig van jobb akusztikája, mint egy átlagos vasúti pályaudvarcsarnoknak?
RS: Talán nem, de ne felejtsd el, hogy olyan hely, mint a Vorst National sem szól valami jól. Az egyetlen alternatíva, hogy 3 vagy 4 koncertet játszunk egy kisebb helyen, de ilyen módon nem tudunk tovább turnézni. Az eredeti ötlet egy hathetes turné volt. Mostanára már annyi kivételt tettünk, hogy 13 hetet fogunk turnézni. Az együttes többi tagja már elkezdett morogni, és tulajdonképpen már én is.

HUMO: A lehető legtöbb pénzt akarod megszerezni egy rövid időszak alatt?
RS: (újra úgy hangzik, mint egy 11 éves gyerek) Mindig visszagondolok arra a londoni éjszakára, amikor látni akartam John Martyn előadását. Nem éppen a legnépszerűbb előadó volt a világon, de kétségtelenül a The Mean Fiddler teltházas volt és ott álltam az ajtó előtt jegy nélkül. Annyira dühös voltam. Majdnem elkezdtem gyűlölni John Martyn-t. Miért nem tudott a Hammersmith Odeon-ban játszani, hogy minden rajongója láthassa? Ez az amit gondolok arról, hogy 12000 embernek játszok egy 16000 ember befogadóképességű helyen. Jobb mint egy 10000-es befogadóképességű helyen 2000 kintrekedt rajongóval az utcán, akik eszméletlen árakat fizetnek egy feketepiaci jegyért. Az a 2000 ember nem fogja szeretni az együttest és én nem akarom, hogy ez történjen. Beismerem, hogy ritkán játszunk ideális körülmények között, de gyakran nincs más választásunk. Németországban, Essenben van a világ legrosszabb koncerthelye: minden szürke, mintha felhős ég alatt játszanánk. Frusztráló, különösen ha egy héttel korábban olyan gyönyörű olaszországi vagy dél-franciaországi amfiteátrumokban játszottál, ahol mindenki kényelmes nyári ruhákba van öltözve és a Hold adja a legszebb világítást. Azokat az éjszakákat sosem lehet elfeledni.

HUMO: Szóval ez nem a pénzről szól?
RS: Nem, mert sokkal olcsóbb volna csupán 3 országot meglátogatni és ott 5 stadionkoncertet játszani. A turné üzleti oldal ijesztő. Több mint egy millió fontot költünk. Egy kis szerencsével ugyanannyit nyerhetünk  vele. Ez azért van, mert megyünk Ausztriába, Görögországba, Jugoszláviába és Magyarországra, és mert megfogadtuk, hogy nem megyünk repülővel. Magyarországon 2500 ember előtt fogunk játszani (ezt nem értem, 15-16000-en voltunk a Kisstadionban – ford.) és még csak a garancia sincs, hogy kifizetnek minket. Bár azért óvatosak vagyunk: nem vagyunk szentek. Sosem turnéztunk veszteséggel és nem is tervezünk, mert ez abszolút haszontalan. Nem várhatom az együttestől, hogy pénzt fizessen a turnéra. És miért csináljunk a hitelességhez veszteséget? Még a legavantgárdabb kísérletező művész is szereti megkeresni a megélhetését.

HUMO: Milyen naív vagy okos vagy az üzlethez?
RS: Ezt a turnét én ellenőrzöm A-tól Z-ig. Én választom ki a helyeket, én gondoskodom a promóció, plakátok utolsó részleteiről is és így tovább.

HUMO: Miért? Csaptak már be valaha?
RS: Az legutolsó turnén néhány gyakorlati dolog szörnyen rosszul alakult. Akkor nagyon dühös lettem. Ezúttal mindent magam akarok csinálni. Ha valami rosszul sül el, csak magam okolhatom. The Cure-nak sosem volt egy igazi menedzsere. Mindig gondom volt mindenre, ami pénzvonatkozású volt. A profitnak majdnem az egésze visszaforog a The Cure-ba. Nincs sokmindenünk, de ellenőrzésünk alatt van, amit csinálunk. Ezt a turnét például sajátmagunk finanszírozzuk. Ez az a pénz, amit máskülönben felhasználhatnánk sportkocsik vásárlására. Szokatlanul hangozhat, de a pénz mindig fontos volt számunkra. Ha elhanyagolod a dolgok pénzügyi oldalát, akkor az együttes művészi oldala garantáltan rossz útra megy. Úgy tűnik, egy csomó együttes úgy gondolja, hogy az együttes menedzsmentjét más emberekre hagyhatja és így ők teljesen művészi életükre koncentrálhatnak. De aztán kinyitod az ajtót az átvágáshoz, rossz menedzsment – cseszheted. Így nézd meg: egy nap jön egy számla a postán, amelyet nem tudsz kifizetni. Mit csinálsz? Keresel valakit, aki pénzt kölcsönöz neked. Attól a pillanattól kezdve a lemeztársaság akaratának rabszolgája vagy vagy akárkié, aki a pénzt kölcsönözte neked. The Cure nyitott könyvekkel dolgozik: mit gondolsz, hogyan sikerült volna ezt így 11 évig csinálni? Nem sok szerződésünk van. Fiction szereti a zenénket és mi szeretjük, ahogy az üzleti ügyeiket intézik. Ha már nem ez lesz a helyzet, akkor befejezzük az együttműködést.

Nincs ma Neil

Az igazságot nehéz lenyelni. Még az újhullámos ideáloknak is kell pisilni. Miközben Smith távol van egy kis ideig, a szemem rávetődik a New Musical Express egy példányára. A címlapon megneveznek egy pár mesterkedő duettet. Van Morrison énekelni fog Cliff Richard új lemezén és Barney a New Orderből stúdióba vonult a Pet Shop Boys Neil Tennant-jával. A négy úriember büszkén tekint a lencsébe, de valaki, valószínűleg Robert Smith, olyan mértékben befeketítette, hogy már nem lehet felismerni.

HUMO: Mikor volt utoljára, hogy fel akartad bomlasztani a The Cure-t?
RS: Tavaly, tényleg azt hittem, hogy a végére értünk. Még a Disintegration felvételei közben sem gondoltam, hogy újra vissza fogunk térni turnézni.

HUMO: Miért?
RS: Egy együttesben játszani és turnézni nagyon fárasztó dolog, fizikálisan és mentálisan is. És akkor még nem is említettem a hisztériát, amivel legutóbb szembe kellett néznünk. Curemania a turné nézőpontjaihoz egy hátborzongató, elvont dimenziót adott. Klausztrofóbiás érzést adott; olyan érzést, mintha valaki bekapcsolt volna egy gépet, amelyet senki és semmi nem tud leállítani. Először úgy éreztük magunkat mint áldozatok. Nagyon drámaian hangzik, de az egész dolog olyan NAGY lett hogy legyűr. Olyan, mintha egy szörnyeteget szabadítottak volna rád. És van itt más dolog is. A legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy 30 éves vagyok és még mindig színpadon állok. Azt hittem, olyan fickó leszek, akinek sosem kell megborotválkoznia és megír néhány filmpontozást most és akkor.

HUMO: Akkor miért folytatod?
RS: Most, hogy újra turnézni tervezünk, újra tényleg izgalmasnak találom az előadás gondolatát. Az előadás még mindig a fő különbség rock- és filmzene, irodalom vagy szobrászat között. A legtöbb művészeti ágban bemutatod mások munkáját vagy valami olyat alkotsz, amelyet nem kell egy közönségnek közvetlenül bemutatni.  Csak egy rockegyüttes adja meg a két dimenziót. Lemezt készíteni a The Cure-ral és aztán élőben nem előadni, olyan ellentmondás lenne azzal szemben, amiről ez az együttes szól (szünetet tart). Hát igen, ennek a turnénak a végén, pontosan az ellenkezőjét fogom állítani. Ha akkor azt mondom, hogy ez a legutolsó turnénk, közelebb leszek az igazsághoz, mint most.

HUMO: Kiálltad az dél-amerikai rockhallgatóság tömeghisztériáját. Túlélő vagy?
RS: Nem fogalmaznék ilyen erősen, de voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy nem fogom élve megúszni. A szervezés nem volt valami jó egész idő alatt. Emlékszem egy alkalomra, utolsóként jutottam ki a buszból és továbbmenve észrevettem, hogy a biztonsági kerítés nem tudja már visszatartani a rajongókat. Egy másodperccel később egy csoport dél-amerikait láttam rohanni az irányomban. Már túl messzire jutottam, hogy visszaszaladjak a buszhoz. Minden lassított felvételben történt. Földbe gyökerezett a lábam, láttam közeledni őket és tudtam utánam eredtek. De ezzel egyidőben alig tudtam ezt elhinni. Én vagyok az a Robert, a kölyök, aki Crawley-ba járt iskolábaés ha a tükörbe néz reggel, egy olyan arcot lát, aminek be kell mosni egyet? Végülis egy biztonsági ember kimentett a tömegből. Ezután, azt hittem, az egészet csak álmodtam. Túlságosan valószínűtlennek tűnt: ülsz egy buszban, mindennapi dolgokról beszélgetsz és két perccel később lerohannak a megvadult rajongók. A dél-amerikai turné valószínűleg a következő szög volt a működő The Cure koporsójába. Amikor a hisztéria eléri azt a szintet, akkor az már hátránnyá válik.

HUMO: Hogy véded meg magad, hogy hasonló ne történjen? Több biztonsági emberrel?
RS: Otthon maradsz (nevet). Nem híresnek maradni könnyű. És szerencsére csak a dél-amerikai emberek reagálnak így. A latin hisztéria nagyon kegyetlen tud lenni és nem veszi figyelembe egyáltalán az emberi test törékenységét. Olyan érzésem volt, hogy tényleg úgy tekintenek rám, mint valami szuperemberre. Azt gondolták, hogy felemelkedem a földről, mielőtt még a tömeg körülvenne – fájdalmas tévedés. Nem panaszkodhatunk. A legtöbb rajongó tiszteli a magánéletünket. A zenénktől az a gondolatuk, hogy nagyon csendes és befelé forduló emberek vagyunk. Nem akarnak tőlünk túl sokat követelni mert tudják, hogy a zenénk a cselekvés kétségének ugyanazon fajta érzésében küzd. Sajnálom, de most már tényleg be kell fejeznünk.

HUMO: még egy utolsó kérdés: egész felnőtt életedet a The Cure-ral játszottad. Ha tiszta lappal kezdhetnéd holnap, hogy hangozna az apróhirdetés?
RS: (kuncog) Hadd gondolkozzam (gondolkodik), talán így: bukott énekes keres lusta gitárosi állást. Vagy hisztérikus drogfüggő keresi teljes absztinenciában élő emberek csoportjának tagságát.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.