Ha vasárnap, akkor Üvegszendvics! Zaklatott év következik, 1982. Feltűnik Phil Thornalley, mint producer, aki hamarosan komolyan szerepet is kap az együttes életében. Nagy nehezen elkészül a Pornography, a legdurvább, legagresszívebb Cure-lemez, amit egy hasonló érzelmi töltetű turné kísér, amely végül szétrobbantja az együttest, Simon kiszáll. Aztán mikor már minden a szakadék felé halad, hirtelen minden megváltozik, Robert elkezd újra dalokat írni, és 180 fokos fordulatot téve megmutatja az eddig elrejtett bohókás, hedonisztikus arcát... és közben még csatlakozik a Siouxsie And The Banshees-hez is.

--------------------------------------------------------------------------------------

Robert: “1982 januárjában pár hetes pihenőt tartottunk. Utána Bill tett velem egy kört és összehozott különböző producerekkel. Úgy vélem nem lett volna jó újra Hedges-szel dolgozni, mert a zene jellege alapvetően különböző volt és az addigitól eltérő módszerekkel akartam dolgozni.”

Hedges:“ az okok részben anyagiak voltak. Éppen akkor fejeztem be egy nagy és egy kislemezt az Associates-szel, amik sikeresek voltak és több olyan ajánlatot kaptam, ahol komoly pénzekről volt szó. Az együttműködésünk magától szakadt meg. A Banshees megkért a Kiss in the dreamhouse producelésére, így útjaink elválása a legjobb időpontra esett.”

Parry:“ rengeteg névvel álltam elő, emberekével, akiket kedveltem, mint például Colin Thurston, emberekével, akiket láttam és gondoltam, hogy jók lennének, de Robertnek nem jöttek be. Ismét az egyéniség volt a döntő. Valaki fiatalt akart, komplexusa volt a fiatal korral, mintha valaki idősebb nem tudta volna megcsinálni. Ma már megértem Robert elfogultságát a megfelelő arc iránt.

“ Valamiképpen Phil Thornalley-t választottuk, fiatal volt és tetszett nekik, ahogy kinézett, meg kell, hogy mondjam, sikeres választás volt.”

Thornalley:“ a Killing an arab volt az egyetlen dolog, amit ismeretem tőlük, jó szám, de az én ízlésemnek túl balhés. Egészen naiv voltam, úgyhogy hétköznapi emberekként kezeltem őket, s ez közvetlenné tette a hangulatot.”

Robert:“ a RAK-ba voltunk előjegyeztetve január és április közé és az első két napban azt hittem, hogy a vesztünkbe rohanunk. Phil annyira kedves volt hozzám és én annyira kiállhatatlan voltam. Hiba volt udvariasnak lennie, mikor én egyáltalán nem voltam az. Egy kegyetlen lemezt akartam csinálni és emlékszem megjegyezte, hogy nem tetszik neki a gitárhangzásom.”

Thornalley:“ a gitárstílusa volt minden öröme és büszkesége, lehet, hogy ledöbbenhettem, nem tudom... ha az ember hízelgéshez szokik, akkor mindig jó ha valaki őszintén megmondja neki a véleményét.”

Robert:“ ami bosszantott, az az volt, hogy pont akkor nem volt gitárhangzásom. A 100 Years és a The Figurehead egyáltalán nem az én hangzásvilágom volt. Phil a késéseimet sem tudta elviselni. Úgyhogy megmondtam neki, hogyha ez számára nem megfelelő, akkor találhatunk valaki mást, aki jobban élvezné a lemez készítését. Végül is megbeszéltük és minden rendbe jött.”

Simon:“ egy olyan mélyen átélt album volt, hogy a készítése újabb balhékhoz vezetett. Szerintem Robert tényleg ki akart szállni a Cure-ból, máig sem tudom pontosan, hogy miért, de meg tudom érteni... néha egész éjszaka dolgoztunk, aludtunk pár órát, aztán mentünk folytattuk, és ez nagyon kimerített minket...”

A NME ebben az időben jegyezte meg, hogy:“ úgy tűnik nem sok felvételt, de annál több Babycham-t (pezsgő) és konyakot kevernek. Igaz az, hogy: a Cure mindössze egy napig volt elszánt, még 1979-ben.”

Robert:“ ez volt az első alkalom, hogy minden a mi irányításunk alatt állt. Az első három albumnál Hedges volt a lökhárító köztem és a többiek között. Ezúttal azonban pontosan tudtam, hogy mit akarok és meg is mondtam nekik. Miután Simon befejezte a basszust és Lol a dobokat, utána már gyorsan ment, noha nem hittem, hogy meg tudtak érteni, nagyon bizarr volt.”

“ A fejemben volt egy hangzás, amit képtelen voltam szavakba önteni, ezért mindannyian – különösen Simon – azt hitték, hogy ki akarom őket hagyni. Biddles és Lol legtöbbször csak letáboroztak a stúdió végében, hülye vicceket meséltek egymásnak és leitták magukat, s a dolgok kezdtek eldurvulni, mert teljesen lehetetlen körülmények között éltünk.”

“Mindannyian a Fiction irodájában laktunk és három éven keresztül szinte állandóan együtt voltunk. Abban az időszakban több időt töltöttem Simonnal és Lollal, mint a barátnőmmel Mary-vel, úgyhogy kezdett elegem lenni abból, hogy állandóan egy zenekar tagja voltam és ez az időszak csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Este tízkor mentünk el otthonról, berúgtunk, elmentünk felvételeket készíteni, reggel tízkor befejeztük, elmentünk a kocsmába, berúgtunk, aztán lefeküdtünk.”

“ A kanapé mögött aludtam a földön, egy falhoz rajzszögezett pokróc alatt, ami olyan volt, mint egy sátor. Mindenféle apróságokat, dolgokat, amit az utcán találtam, hazavittem a fészkembe. A helyzet tényleg eldurvult. Simon, Biddles és Lol a másik helységben voltak és meg tudtam volna ölni őket... Közös nevezőre juthattunk volna, de már túl késő volt és tudtam, hogy ez az album lesz az utolsó. Túl erőszakos volt. Azt akartam, hogy a Pornography legyen a legjobb albumunk, de úgy tűnt, hogy őket ez kibaszottul nem érdekelte.”

Simon:“ néha megfeledkeztem arról, hogy Robert a barát és Robert a zenész mellett létezett Robert a producer is és ő nem engedhette meg magának, hogy velünk hülyéskedjen vagy piáljon állandóan. Neki napi 20 órát kellett koncentrálnia, míg nekünk csak 12-t. Marakodtunk egymással, nem értettem meg és teljesen én voltam a hibás. Az őrületbe kergettem.”

Lol: “Eszméletlen volt. A stúdió egyik sarkában gyűjtöttük azokat az üvegeket és dobozokat, amiket kiürítettünk, s a végén már olyan sok volt, hogy el lehetett mögöttük bújni.”

Phil: “ legélvezetesebb felvételi munkáim egyike volt. Megértettük egymást, mindannyian
egyforma háttérrel rendelkeztünk. Egyetlen egyszer esett meg, hogy semmit sem értettem és az akkor volt, amikor Robert bevett valamit és két napig semmit sem csináltunk.”

Robert:“ elfoglaltuk a Fiction-t és senkit sem engedtünk be az ajtón. A lemezkiadó bezárt arra az időre. Képtelenek lettünk volna elviselni, tudod behozták volna az emberszagot az odunkba. Megszállottá váltam és minden inspirációm – a Windmill időszak, a Severinnel töltött napok, az utolsó turné késő szakasza – elveszett a stúdióban. Képtelen voltam visszaemlékezni arra, hogy hol voltam vagy mit csináltam. Néhány hónapra teljesen elvesztettem a kapcsolatot a valósággal.”

Biddles:“ néha Simon-nal a stúdióba táncoltunk és olyankor Robert azt mondta: « Miért csináljátok ezt? Én egy lemezt próbálok készíteni. » Nagyon komoly volt és nem akarta, hogy valaki más megzavarja. Én napi két láda piát vettem, úgy arra, hogyan lett bármi is felvéve nem emlékszem. Egyik nap az Associates nézett be, másnap a Banshees. Bulis időszak volt és Robert hatalmas mennyiségeket fogyasztott mindenből, noha harcolt ellene.”

Parry:“ Általában este tízkor mentem le a RAK-ba és egykor jöttem el, unottan. Őszintén szólva, az A Strange Day volt az egyetlen felvétel ami nem untatott.”

Robert:“ valóban őrjöngtem, összhangba próbáltam hozni a dolgokat és még magamat sem sikerült. Néha visszakattantam a valóságba és bekapcsolódtam – az olyan dolgok, mint a sörös doboz hegy, egész jól voltak – de utána visszaestem abba a mániákus állapotba.”

Biddles:“ szerintem ez a legjobb, legenergetikusabb dolog, amit valaha is csináltak. A feszültség miatt annyira szívből jöttek a dolgok, érezni lehet, tudod... hogy valami történt azon a lemezen, igazán fergeteges.”

Parry:“  az első album naivan készült, a második határozott elképzeléssel, a harmadik nehezen, a Pornography e három együttese volt. Egy zűrzavar.”

“ Ezzel nem azt állítom, hogy a Pornography egy rossz album, egyszerűen csak kemény, nehezen elfogadható, ezért tehát filmeket, technológiát, vetítővásznakat és ezekhez hasonló dolgokat használtunk fel, hogy előadássá tegyük.”

A zenei sajtó április közepén értékelte a lemezt. Az ismertetések  általános hangvétele megegyezett azzal, ami miatt Robert kesergett:“ egy újabb elkeseredett album ugyanattól az elkeseredett zenekartól. Ehhez képest Ian Curtis egy viccgyűjtemény”- írta a Rip it up.

Robert:“ a Pornography jól összeállított lemez. Apró, személyes tapasztalatokból áll, amik mindenütt felbukkannak a dalokban. A megértéséhez az embereknek sorról sorra el kellene magyaráztatni. A Faith turnén kezdtem el könyvekből felolvasni, klinikai elmezavarról, pszichiátriáról, elmegyógyintézetekről... Azon gondolkodtam, hogy milyen élete van annak akit gondozni kell, ahogyan bánnak az emberrel és úgy láttam, hogyha egyedül lettem volna ez velem is megtörténhetett volna. Ahelyett, hogy a közönségnek énekelnék, nagyon könnyen egy falnak énekelve találhattam volna magam.”

A sor “ egy faszén arc a kezembe harap” az A Short Term Effect-ben, egy könyvből lett kiszemelve, amiben egy beteg embereket rajzolt faszénnel, akik életre keltek rémálmaiban. A Charlotte Sometimes videóforgatásának is mély hatása volt. Az egykori elmegyógyintézetben, Robert egy szekrényben régi festményeket és szobrokat talált, amiből néhányat hazavitt.

A The Hanging Garden akkor született “ mikor otthon voltam és hallgattam, ahogy a macskák odakint nyávogtak... különös hatással volt rám... ki akartam menni a kertbe...úgy is tettem... anyaszült meztelenül...esztelenül...

” A Siamese Twins a szerelem durvaságáról szól: “ kétségbeesett, mintha önmagam egy részétől szabadultam volna meg. Úgy gondoltam, hogy képtelen lettem volna megőrizni mindkét oldalát a személyiségemnek, hogy lehetetlen lett volna egyensúlyban tartanom őket. A Siamese Twins megírása után jöttem rá, hogy a másik oldalát egyébként sem akartam, hogy az csábító és izgató volt, de egy őrjítő módon, minden tartalom nélkül. Fel kellett hagynom egy életformával.”

“ Az én ötletem volt az albumot Pornography-nak elnevezni. Lol és Simon nevettek és vicceltek ezen. Azt hitték, hogy a szexről fog szólni. Egy élénk vitánk volt arról, hogy a pornográfia mit is jelent pontosan és meglepett, hogy mindenkinek más elképzelése volt. Bill egy slágergyűjteményre gondolt, számomra azonban azzal volt azonos, ahogy azokat az embereket kezelik, akik nem alkalmazkodnak meghatározott elképzelésekhez és szabályokhoz. Egyeseknek egy hájas, meztelen test az újságban pornografikus, számomra azonban az, ahogy az emberek kinyitják a lapot és nevetnek. Nem a téma az ami pornografikus, hanem az, ahogy értelmezik.”

“ Ha azt látom, hogy valaki megdug egy majmot, az különösebben nem botránkoztat meg. Sokkal jobban megbotránkoztat az, ha valakit megtámadnak ezért. A legtöbb ember számára a pornográfia fogalma elavult morálokkal és lefáradt értékekkel egyenlő.”

Lol:“ szerintünk a legtöbb dolog önmagáért beszél. Az emberek udvariassága mögött mindig képmutatás rejtőzik és a Pornography ez ellen tiltakozik. Első alkalommal voltunk bizonyos szempontból politikusak. Politikus, humánus és teljesen elmélyült.”

Robert később elmondta a NME-nek, hogy: “ nem volt igazán erőszakos, az erőszakra való képtelenség volt.”

A lemez befejezése és megjelenése után, a Cure azonnal megkezdte a Fourteen explicit moments turnét. A Zerro 1 kíséretében, április 18-tól május 1-ig Angliában játszottak, majd egy hónapot Európában turnéztak. Kezdettől fogva voltak problémák. A Record mirror akkor jegyezte meg, hogy: “ úgy tűnik, Robert Smith ezekben a napokban fizeti meg az árát a kemény piálásnak – kezd elhízni egy kicsit. Jobb ha a kedvenc perui cuccaidat szippantod Robert (kokain), abban legalább nincsen kalória.”

Robert: “ minél tovább játszottunk, annál inkább elfajultak a dolgok. Abban az időszakban valóban szembeszálltunk az emberekkel és az együttesen belüli egységes gondolkodás is teljesen megváltozott. Ami tényleg egy vidám élmény volt, az agresszívvá vált és némelyik durva viccben, amit egymás között elsütöttünk, valódi rosszindulat és bosszúvágy rejlett.”

Simon:“ nagyon meleg volt Európában és mi sem voltunk a legjobb idegállapotban. Majdnem minden este játszanunk kellett és nehéz volt a számokat azzal az intenzitással előadni, amit megkívántak, anélkül, hogy a feszültség egy részét levezette volna az ember valakin. Sajnos Roberttel egymást készítettük ki.”

Robert:“ Simon mintha mindenben Matthieu-t ismételte volna meg. Lolt kezdte el megtalálni, mert velem nem tudott kikezdeni. A feszültség egyre nőtt és Simon rendszerint lejött a színpadról, elment a rodokkal és a teherautó sofőrökkel utazott. Egyáltalán nem hiszem, hogy olyan jó társaság voltam, a saját világomban éltem. Képtelenek voltunk már elviselni egymást, de emiatt voltunk jók a színpadon.”

“ Nem jártam ki sokat. Az időm nagy részét egyedül töltöttem a hotel bárjában vagy a szobámban. Sokszor leittam magam és a végén a fürdőszobámban aludtam el, kivetkőztem önmagamból. Az emberek nem beszélhettek velem, mert azt akartam, hogy mindenki olyan legyen, mint én voltam. Az embernek akarnia kellett, hogy a részévé váljon és az emberek gyűlöltek minket, gyűlölték azokat a koncerteket, még a legtöbb Cure rajongó is.”

“ A marakodás kiterjedt körülöttünk mindenre – a hotelszobákban, a koncerteken, a színpad mögött, a biztonsági emberekre, az egészre. Szar volt.”

Biddles: “ Simon ugyanolyan népszerű volt, mint Robert – nagy rajongó tábora volt – és ebből indult ki az egész. A koncertek végén veszekedtek egymással, s ez csak egyre rosszabb lett, nemcsak nekik, hanem mindenkinek. Szerintem én vagyok az egyetlen ember aki senkivel sem veszett össze azon a turnén, az összes road veszekedett, a világosító berágott a hangtechnikusra, teljes csőd volt.”

Parry:“ a  Pornography egy rossz turné volt, rossz érzés, a legrosszabb. Simon egy elveszett lélek volt. Úgy érezte, hogy mindazt, amiért a Cure-ban hitt, nem is létezett. A bajtársiasságért hit benne, amikor nyilvánvalóan egyértelmű volt, hogy Robert életének egy egészen hideg  periódusán haladt keresztül, és amikor Robert önmagát keresi, befelé fordul, nem törődik másokkal.”

“ Tudod, Robert nagyon hideg tud lenni és óvatosan kell vele bánni. Simon nem volt az.”

A feszültség május 27-én, a strasbourgi koncert után, egy klubban hágott a tetőfokára.

Simon: “ éppen távozóban voltam, mikor egy pasi odajött és azt mondta, hogy nem fizettem ki az italaimat. Roberttel kevert össze. Halál fáradt voltam, de a pali mégis visszavezetett a bárhoz. Robert is megjelent, hogy lássa mi történik. Megütöttem, visszaütött, összeverekedtünk.”

Robert: “ a klub első emeletén voltam, amikor feljöttek és közölték velem, hogy gond van lent. Simon annyira fel volt húzva, hogy nem lehetett hozzá szólni, üvöltött a bárossal, egy fiatal sráccal, aki majdnem sírt. Egyedül Simon sohasem viselkedett volna így, de a rodokkal körülvéve úgy viselkedett, ahogy szerinte egy igazi rockerhez illik.”

“Nem akarta kifizetni az italait, mert azt hitte, hogy én nem fizettem ki az enyéimet. Mondtam neki, hogy fogja be, erre ő megütött. Ez volt az első alkalom, hogy tényleg letámadott, keményen összebalhéztunk és azt mondtam: «Elég volt!» Kisétáltam, és taxival elmentem a hotelbe, elhoztam a bőröndömet és az útlevelemet a turné-menedzser szobájából, s felszálltam az első londoni gépre. A balhé fél hétkor történt és fél 11-kor már otthon voltam.”

“ Egy üzenetet hagytam, hogy nem jövök vissza. Simon aznap délután tért vissza. Mivel én eljöttem, úgy gondolta, ő is megteheti ugyanezt. Jó ötlet... három nap szabadságunk lett.”

Lol:“ a Pornography intenzív és agresszív gondolatainak a visszaadásával járó feszültség megváltoztatta Simont, noha annak idején ezt nem vette észre. Vagy nem akarta.”

Az  utolsó előadás június 11-én, Brüsszelben, az Ancienne Belgiumban volt.

Robert:“ a koncert előtt az öltözőben ültünk Lollal, szomorúan, mert éreztük, hogy ez volt a vég. Az előadás meglehetősen gyenge volt, és a ráadás alatt Biddles feljött és énekelni kezdett: «Smith egy faszfej, Tolhurst egy faszfej, egyedül Simon ér valamit ebben a faszfej bandában!» Éppen doboltam, abbahagytam és a fejéhez vágtam a dobverőket, s elküldtem a faszba. Mindenki egymásra meredt, úgy lett vége.”

Simon:“ a Zerro 1 is a színpadon volt, Lol basszusozott, én gitároztam. Remekül indult, aztán elviselhetetlenné vált, ezért leálltam és folyamatosan a többiek is úgy tettek.”

Robert:“ másnap végigaludtam az utat visszafelé, később elbúcsúztam Simontól. 18 hónapig nem láttam utána.”

Angliában a  The Hanging Garden / Killing An Arab (live) júniusban jelent meg

Robert:“ miután hazaértünk és néhány napot egymástól távol töltöttünk, Simon valószínűleg úgy gondolta, hogy ez az egész ugyanabból az őrületből született, mint a lemez. Én magam, azonban tudtam, hogy annál sokkal többről van szó. Valójában szükségtelennek éreztem azt, hogy felhívjam és megmondjam neki azt, hogy: «Már nem vagy az együttes tagja.» Egy értelmetlen hívás lett volna, mert egyáltalán nem szándékoztam játszani többé. Egyszerűen elegem lett, s azon a ponton a Cure valóban megszűnt létezni.”

“ Elérhetetlen voltam, Bill azt sem tudta, hogy mi történik, vagy, hogy hová tűntünk. Az együttes valóban feloszlott.”

Lol Spanyolországba és Franciaországba ment nyaralni egy hónapra, míg Robert Wales-ben kempingezett.

Robert:“ először elmentem megnéztem a Bansheest, akik a Kiss in the dreamhouse-t vették fel, aztán elutaztunk Mary-vel, csak beraktuk a sátrat az autóba és elhajtottunk. Két vagy három helyen voltam, egyszer sem telefonáltam vagy mondtam meg bárkinek is, hogy hol vagyok. Egyszerűen el akartam tűnni.”

“ Többnyire csak a sátor előtt ültem és az eget bámultam...ezzel egyidőben a Flexipop magazin azt akarta, hogy készítsen a Cure egy lemezt a címlapjukra, így az öreg Top 20 gitáromon megírtam a Lament-tet... meglepő volt újra írni, de örömmel tettem.”

“ Mikor visszatértem Londonba, két nap alatt felvettem a Garden-stúdióban. Az első napon Mary, a másodikon Severin volt ott. A hangulat igazán kellemes, a felvételkészítés pedig mámoros volt. Óriási buli!”

Időközben Lol is hazatért, és úgy döntött, hogy felhagy a dobolással. Zongora leckéket kezdett venni Clapham-ban.

Lol:“ a Cure alakulásakor mindegy volt, hogy ki min játszott és én eleinte még játszani sem tudtam, aztán megtaláltam a saját stílusomat. Ez idáig mind rendben van – játszhat az ember, ha kreatív – de eljut arra a pontra, ahol akadályokba ütközik, mert nincs technikája. Bonyolultabb dolgokat akartunk csinálni, és én nem voltam se hajlandó, se felkészült arra, hogy évekig gyakoroljak, hogy képes legyek rá.”

Parry:“ be akartam őket újra indítani, ezért megemlítettem Robertnek, hogy akarok egy játékos kislemezt, valami olyat, ami eltér a Cure-tól, ami megtörné a formát és elpusztítaná a Cure mítoszt. Az ötlet vonzotta Robertet, mert egyébként is el akarta pusztítani a Cure-t, azon mesterkedett, s én csak szavakba öntöttem az elgondolást. Összejöttünk és Lol is benne volt, mert ő is legalább annyira szerette volna Robertet újra a csapatban tudni, mint én.”

“ Egy húzás volt, hogy kibaszottul megkeverjünk mindenkit, akik eddig ismerték és szerették a Cure-t. S miért ne? Úgy gondoltam, nevetséges lett volna, ha Robert öt év után abbahagyja az egészet anélkül, hogy egyszer is szórakozott volna. Szerintem pontosan ez lett Simon és Robert végzete, az egész túl komollyá, túl fontossá vált.”

Steve Goulding-gal a dobokon, Robert és Lol végül is megírták a Let´s Go To Bed-et és a Just One Kiss-t.

Robert:“ a cím ostoba és a szövegnek semmi mondanivalója nincs. Zeneileg belekevertem minden rosszat, amit az évek során hallottam, de még miután felvettük, akkor sem tartottam elég borzasztónak. Ezért Bill újrakeverte, és íme megszületett.”

Simon:“ a Fiction-ben laktam, mert szakítottam Carollal, és egyik nap egy rajongó telefonált, s azt akarta megtudni, hogy melyik stúdióban volt Robert és Lol. Akkor tudtam meg, hogy nem voltam már benne az együttesben.”

Robert:“ szerettem volna, ha Simon közli velünk, hogy kiszáll a zenekarból. Nem akartam diktátor módjára viselkedni és kirúgni. Mégis a kívülállók azt beszélték, hogy: «Az az iszonyatos Robert Smith, Michael után kitúrta Matthieu-t, s most az a rohadt, még a legjobb haverját is kidobta.»”

“ Azért nem egészen úgy volt. Inkább olyanok voltunk, mint egy házaspár, akik nem tudtak egymással kijönni többé. Ha nem kedveltem volna Simont, akkor nem okozott volna gondot felszólítani a távozásra. Egyszerűen bíztam abban, hogy ő hív fel és büszkén távozik, de ezt nem tette meg. Micsoda hülye befejezés. Túl önérzetesek és túl fiatalok voltunk mindketten ahhoz, hogy másképpen reagáljunk.”

Simon:“ meg akartam beszélni a dolgot, de a rajongó telefonhívása után tudtam, hogy túl késő volt. Az elkövetkezendő hat hónapban elkeseredett és kedvetlen voltam, s még azután is, hogy láttam őket a Top of the pops-szon, az járt az agyamban, hogy: «Nekem kellene ott lennem!»”

Parry:“ az Island stúdiót használtuk, mert rengeteg slágert készítettek ott, és azt gondoltam, hogy: «Szükségünk van egy kurva jó sikerszámra!» Négy nap alatt lezavartuk a Let´s Go To Bed felvételeit és a negyediken Robertnek határozottan nem tetszett, szerintem azonban óriási volt, egy balhé, teljes szentségtörés, a zenei vandalizmus egy hatalmas megnyilvánulása.”

“Mindig is tiszteletben tartottam Robert álláspontját – ha nem akarta, hogy valami megjelenjen, az nem jelent meg... – de a Let´s Go To Bed miatt ellenkeztem vele. Visszajött és azt mondta: «Nem akarom, hogy a Cure neve alatt jöjjön ki. Jelenjen meg Recure vagy valami más néven!»

Azt feleltem: «Te csináltad, te énekelted, miért akarsz úgy tenni, mintha ez nem a Cure lenne? Elkészült, és mint egy Cure lemez fog megjelenni!» Erre azt mondta: «Ha biztos vagy benne, hogy sláger lesz, Bill, akkor jelentesd meg más név alatt.» Mire azt válaszoltam: «A hangsúly azonban nem ezen van Robert. Pontosan arról van szó, hogy egy szentségtörő lemezt akarunk kiadni, aminek a Cure neve alatt kell megjelennie, vagy az egész csak időpocsékolás.»”

Robert:“ Bill arra számított, hogy óriási sláger lesz, én nem hittem neki, ezért fogadást kötöttünk, ha nem kerül fel az első 20-ba, akkor felment a szerződésem alól, és csinálhatok egy szóló munkát. Azért hagytam, hogy megtegye, mert reméltem, hogy később ez majd lehetővé teszi, hogy a Cure név használata nélkül dolgozhassak. Azt csinálhassak amit akarok. Később mégis – tipikusan – azt állította, hogy soha nem egyezett ebbe bele.”

Parry:“ egy dupla ’A’-oldalt akart, de nem engedtem meg, mert az csak megzavarta volna a rádióműsor-szerkesztőket. Ő azonban eléggé halálra cikizte. A végtelenségig cikizte, és az emberek azon tűnődtek, hogy mi a fasznak készítenek egyáltalán interjút Robert Smith-szel. Én intéztem el az összeset, minden interjút, mert ennyivel tartoztam neki, nem akarta, hogy megjelenjen így, beszélhetett róla, és elmondhatta, hogy miért. Nem próbáltam meg elhallgattatni. Én még mindig egy óriási lemeznek tartom.”

A lemez kiadásának elhatározása után – a zenekar addigi rossz tapasztalatai ellenére is – logikus volt egy videó készítése.

Parry:“ a Let´s Go To Bed keverése előtti estén leültünk Roberttel és Lollal és igazán jól szórakoztunk, ahogy elképzeltük. Valaki olyat kerestünk, aki különleges volt. Tim Pope munkáit kedveltem, különösen a Bedsitter-t, amit a Soft Cell-nek csinált, úgyhogy utánanéztem és megtudtam, hogy elég új volt a játszmában és egy kicsit elszállt is. Érdemes volt megkockáztatni, mert – ebben az egyetlen esetben – pontosan megkoreografáltuk. Megkérdeztük, mi a véleménye róla, és azt mondta, hogy: «Óriási!» Robert valami olyan dologra vágyott, ami kicikizi azokat a pop számokat, amikkel a dalnak versenybe kellett volna állnia.”

Pope:“ tudtam róluk egyet s mást, és minden humortól mentes, teljesen életunt embereknek képzeltem el őket. Az A Forest-tet bírtam, tetszett a dob hangzása, és emlékszem, amikor először találkoztam Roberttel a Fiction irodában, azt gondoltam, hogy: «Ez nem lehet az a pali, aki azokat a gyászos lemezeket csinálja, mert egy olyan kis mulatságos figura volt azzal az égnek álló hajával.»”

“ Rögtön megkedveltem, s jó kapcsolatba kerültünk egymással, mert szerintem volt érzéke a filmhez, ért hozzá. Rengeteg kellemetlen tapasztalatuk volt a videókkal, ezért egy forgatókönyvvel kerestek meg, azért elég szabadon dolgozhattam. Emlékszem elvittem, átnéztem és azt gondoltam, hogy: «A pokolba is, ez teljesen összefüggéstelen.» Úgyhogy nekem kellett a hangulatnak megfelelően átszerkesztenem. Nem sikerült teljesen. Robert annyira egyedülálló személyiség volt, egészen nyugis, és emlékszem, mikor a St. Johns Wood-i stúdióban filmeztünk, elkezdtem egyre jobban hajtani, mert azelőtt még sohasem szerepelt egy videóban. Ott kezdtük el megalkotni és kidolgozni azt az excentrikus kis karaktert, akit most mindannyian ismerünk és szeretünk. Az első beállításnál teljesen nyugodt volt, a másodiknál azonban – nem tudom miért – olyannak láttam mint egy bohócot, nevetségesnek, de ugyanakkor tragikusnak!”

“A személyisége megnyerő, az arca jó és ügyes is. A szövegei tartalmasak, mindig adnak ötleteket. Minden Cure videó különös kis logikákat követ.”

“A Let´s Go To Bed nyerő lett. 13 beállítást csináltunk, Robert és Lol mindegyikhez helyet változtattak, egészen a végéig, amikor Lolnak úgy kellett leesnie a fölső ágyról, hogy Robert az alatta levőn volt. Pontosan a megfelelő pillanatban kellett elmozdulnia és halálosan féltek, hogy eltévesztik.”

Robert:“ Pope – ahogyan a Cure körökben ismert – élénken kiszínezte és dilissé tette a dolgokat. Kihozott valami olyat a dalból, ami eredetileg benne sem volt. Mondtam neki, hogy úgy akarok kinézni, mint valami idióta, hogy még véletlenül se higgye azt valaki, hogy komolyak vagyunk. Mégis amikor megnéztem meglepődtem, hogy valóban úgy akartam-e kinézni. Sokan máig sem fogják fel az iróniáját.”

Mialatt Robert a Let´s Go To Bed felvételén dolgozott, a Banshees meglátogatta a stúdióban és megkérték, hogy játsszon velük az angol turnéjukon.

Robert:“ már a Dreamhouse felvételén közreműködtem erősítésként, és Severin azt mondta, hogy: «Nem hiszem, hogy McGeoch megfelelő, szerintem nincs ott az esze eléggé.» Úgyhogy megkért, hogy csatlakozzak, s tudtam, hogy addig maradok, amíg akarok, mert már egy európai turné időpontjai is le voltak kötve.”

A Let´s Go To Bed novemberben jelent meg és Robert elmondta a Record mirror-nak, hogy:

“ nem tartom egy Cure számnak. Más név alatt akartam megjelentetni, ahogy azt a Cult hero-val tettük pár évvel ezelőtt. Nem mintha a Cure számok egyformák lennének, de lényegükben azonban megegyeznek. Ez a kislemez a jelentősebb nappali rádió-közvetítés eléréséért jelent meg, és számomra kiábrándító, mert első alkalommal látnak minket kapcsolatba kerülni jelenlegi irányzatokkal, vagy divatokkal...valószínűleg csak néhány ezer olyan ember van, akinek mi voltunk a példaképei, de ha én egyikük lennék, úgy érezném, hogy becsaptak. Az, hogy minket milyen mezőnyben látnak versenyezni, amit nem tisztelek, nyugtalanná tesz. Amikor az ember egy együttesben bizonyos célok elérésével tölti az idejét, nem akarja azokat elárulni...most vagyok először tudatában annak, hogy úgy tekinthetnek ránk, mint akit érdekelhet a pénz. Sértőnek tartom. Először azért tiszteltek, mert nem akartam slágereket írni, később féleszűnek tartottak, és most megpróbálnak felbiztatni azzal, hogy azt állítják, hogyha akarnék se tudnék. Azt hiszem beugrottam nekik a Let´s Go To Bed-del, de amint az a videóról is kitűnik, nem veszem a számot komolyan és ez a mentségemre szolgál.”

Az NME-nek pedig elmondta, hogy:“ a Let´s Go To Bed olyan volt, mint egy buliba menni. Ahelyett, hogy berúgtunk volna, egy lemezt csináltunk.”

Robert később az Alternative tentacles magazinban mutatott rá Parry mesteri tervének a gyenge pontjára:“ egy kísérlet volt, arra voltunk kíváncsiak, hogy tudunk-e slágerlistás kislemezt írni a Cure zászlaja alatt, a dolog azonban kétszeresen is megbukott, a Cure elleni előítéletek miatt eladhatatlan volt, és azok a rajongók, akik megvették, úgy érezték, hogy elárultuk őket.” Ami az együttes akkori helyzetét illeti, Robert elmondta a Record Mirrornak, hogy:

“ Teljesen szem elől vesztette a Cure a lényegét...sok minden mást szívesebben csinálnék, mint azt, hogy egyik országról a másikra vándoroljak, és részeg embereknek játsszak. Olyan volt az utolsó turné, mintha az ismétlése lett volna a legrosszabb filmnek, amit az ember életében látott. Olyan mintha az ember a falnak támaszkodna, csukott szemekkel, s mikor kinyitja, ott találja magát, ahol egy évvel azelőtt volt. Az öltözőben látja a saját graffitijét és a következő zenekar poszterja kerül az övé helyére, amint elhagyja a várost. Bediliztünk, s emiatt, velünk együtt a többiek is kezdtek szétesni. Huszonhárom ember visszafejlődése primitívvé, nem valami szép látvány; inkább egy rugby turnéra hasonlítottunk, mint egy Cure-ra. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami remegő öreg rocker, akinek néhány sör kell ahhoz, hogy színpadra léphessen és beindulhasson.”

A csatlakozást a Banshees-hez Robert úgy tekintette, mint a menekülés egy módját, a Let´s Go To Bed-től, a Cure-tól, a felelősségtől...

Robert:“ nem nagyon emlékszem az angol turnéra, a hangulat azonban jó volt, és örültek, hogy újra velük voltam. Bill mérges volt, annak ellenére, hogy emlékeztettem az ígéretére, a Let´s Go To Bed nem lett sláger, s emiatt mentesülnöm kellett volna a szerződésem alól. Azt mondta, hogy csak vicc volt, és igazán kezdtem megutálni. Egyszerűen csak nem akarta, hogy a Banshees-zel maradjak.”

“ De én velük akartam lenni, mert tele volt a faszom azzal, hogy évekig egy együttes vezetője és énekese voltam. Egyszerűen csak egy gitáros akartam lenni, látni, hogy más-e egy másik együttesben lenni, meg akartam tudni, hogy az én tapasztalataim különböznek-e az övéiktől.”

“ Bill ezt nem értette meg, azért próbált meg törvényes úton kitenni. Egy perrel fenyegetőző levelet kaptam tőle, úgyhogy felhívtam és megmondtam neki, hogyha megpróbál leállítani, átmegyek és összetöröm.”

“ Amiatt aggódott, hogy az emberek azt hihetik, hogy a Cure többé nem létezik, én pedig basztam rá, mert bármikor újra alakulhattunk. Utáltam, hogy pénzforrásnak tekintett és a Banshees-zel töltött idő egy ez elleni reakció volt. Emlékszem, Bill azt mondta, hogy öt évet áldozott a Cure felépítésére. És én mit csináltam?”

“ Gyűlöltük egymást. Szerinte a Banshees kihasználta a nevem és én azért akartam velük lenni, hogy egy szuperegyüttest alakítsunk. Egy hónappal később azonban Bill ismét megkeresett. Ezúttal bocsánatot kért, ami egyáltalán nem lepett meg.”

Parry:“ kezdetben Robertnek csak az angol turnén kellett játszania a Banshees-zel, aztán állandó taggá vált, ami hülyeség volt, véleményem szerint egyik reménytelen helyzetből a másikba menekült. Nem sokáig álltam Robert útjába, de eltökélt szándékom volt ezt megértetni vele.”

Lol:“ tudtam, hogy Robert lelép a Banshees-zel, hogy megszabaduljon a felelősségeitől egy időre. Azt is tudtam, hogy eljön az a nap is, amikor nem bírja ki tovább anélkül, hogy a saját dalait játssza és énekelje.”

Mialatt Robert turnézott, Lol producelt egy And also the trees lemezt. Visszatéréskor Robert újra beindította a Dance fool kiadót és kiadott egy Animation kislemezt.

Robert:“ elég katasztrófális volt. Már két éve játszottak Crawley-ban és máshol nem tudtak fellépni. Gondoltam, ha már megjelent egy lemezük, akkor az emberek komolyabban fogják venni őket, de iszonyatosan szar lett és fel is bomlottak. Úgyhogy végül is beláttam, hogy a lemeziparnak ez az oldala nem volt erősségem.”

Ebben az időszakban a sajtó – érthetően – zavarban volt a Cure jövőjét illetően, különösen akkor, amikor Robert a következő nyilatkozatot adta a Record mirror-nak:“ erről beszélni olyan, mint visszatérni egy régi játékhoz vagy játszmához, aminek a szabályait már elfelejtette az ember. Nem esem kétségbe amiatt, hogy megszakadt a kapcsolatom a Cure-ral. Sokkal kétségbeejtőbb ráébredni arra, hogy sohasem fogok egy Bach vagy egy Prokofjev magasságába eljutni.”

A Melody maker-nek elmondta, hogy:“ az emberek állandóan azt mondják: «Nem szabad feloszlanotok, mert annyira megszokottá váltatok.» Majdhogynem ez ösztönöz arra, hogy egyébként is hagyjam az egészet a picsába. Szerintem igazán félelmetes végignézni, hogy a zenekarok lassanként hülye módon felbomlanak, szerinted nem?” de elismerte, hogy:“ tudom, hogy különös, de az embereket pontosan az érdekli bennünk, ami engem érdekel a mások zavarában. Arra gondolok, hogy ha valaki kiállhat, és azt mondhatja «Hiszek Istenben», valaki más meg azt mondhatja «Én nem hiszek Istenben» és másvalaki pedig azt, hogy «Igazán nem is tudom» és mind a három állítás megegyező. Vannak akiket a hit vonz, vannak akiket az ellentéte és egyeseket a középpont, ahol véleményem szerint mi állunk, nem a vallással kapcsolatban, hanem általánosságban. Nem tudom, hogy valaha is sikerült-e ezt megértenünk... igazán sohasem gondoltam, hogy a lemezen valami jelentős mondanivalóm lenne az embereknek, és mégis néha alábecsülöm a Cure eredményeit...levelek százait kapjuk olyan emberektől, akiknek nagyon sokat jelentett, amit csináltunk, majdnem olyan volt, mint egy aláfestő zene a válságukhoz.”

Az eddig talán legtöbbet feltáró interjúban, elmondta Steve Sutherland írónak, hogy: “mindig is arra vágytam, hogy olyan legyek, mint azok a zenekarok amik rám hatottak – Joy Division, New Order, Banshees, Echo And The Bunnymen... nagyon kevesen vannak – akik megőrizték valamiképpen az intenzitásukat. A Cure-ral mindig is erre törekedtem, valójában azonban túl sok dolog dolgozott ez ellen, saját magunk alkotta dolgok, mint az anti image és az összes ilyen ostobaság. Ahelyett, hogy még egy korai szakaszban megszabadultunk volna tőle, kacérkodtunk vele, úgyhogy nem volt semmi, amivel kapcsolatba lehetett volna minket hozni. Most már rájöttem, hogy valószínűleg óriási hiba volt, hogy korábban nem alapoztuk meg magunkat személyiségekként. Ez azonban nem választásból, hanem mindennél inkább apátiából eredt. Ennek az image-nek az ápolása nem egy tudatos elhatározás volt, hanem apátia abban az értelemben, hogy nem próbáltunk meg felvenni egy másikat. A dolgoknak ez az oldala igazán sohasem érdekelt, mert a kritériuma annak, amit csináltunk, mindig tőlem származott – amíg én megvettem volna azt amit alkottunk, addig az elég ok volt arra, hogy kiadjuk a lemezt.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.