Folytatjuk az Üvegszendvicset. Nagy nehezen elkészül a kriptahangulatú Faith album, és a koncertek komor, gyászos hangulata nemcsak a közönség tagjait, hanem az együttest is kezdi maga alá temetni. Különösen Simon viseli nehezen az eseményeket...

---------------------------------------------------------------------------------------

1981. február 2-a és 11-e között a Cure a Morgan stúdióban vonult be, hogy felvegyék a következő albumukat, a 'Faith'-tet. A felvételek elhúzódtak és végül az egész hónapot igénybe vették, amint a zenekar a Red bus-ból a Roundhouse-ba majd a Trientbe, s végül az ‘Abbey road’-ba ment, hogy megkíséreljék megvalósítani Robert elképzeléseit.

Robert: “Lol mamája abban az időben betegedett meg súlyosan és Lol-lal sokat beszélgettünk a halálról, arról, hogy milyen könnyű elvontan felfogni valamit, egészen addig, amíg nem kerül kapcsolatba vele az ember.”

“Templomokba jártam és ott írtam a dalokat. A halálról gondolkodtam és figyeltem az embereket a templomban, s tudtam, hogy mindenek felett azért voltak ott, mert örökkévalóságot akartak. Hirtelen ráébredtem arra, hogy egyáltalán nem volt hitem és megrettentem. Karácsony előtt az albumot úgy tekintettem, mint a gondolatok feltárását. Azon gondolkodtam, hogy – amikor fiatal az ember – hogyan nevelik bele és kényszerítik arra, hogy higgyen valamiben.”

“El akartam jutni a hit különböző megnyilvánulásaihoz, megérteni, hogy miért hisznek az emberek, látni, hogy valódi dolog-e. Afféle második gyerekkoromat éltem, tudni akartam, miről van szó. Kérdéseket tettem fel magamnak a körülöttem lévő emberekről, miért tették, amit tettek, miért áldozta némelyikük az életét valamiért, amit csak a haláluk után érhetnek el.”

“Elmélyültem benne és hülyeségnek találtam. A 'Faith', egy nehezen elkészíthető albummá vált, egyszerűen képtelenek voltunk a daloknak megfelelő hangzást összehozni. Számtalanszor átdolgoztuk, majd elvetettük őket.”

“Az volt a gond, hogy amikor egyedül voltam a szöveggel és a zenével, akkor megfelelő volt a hangulatom, de amikor együtt voltam a többiekkel, akkor nem. Túl vidám voltam.”

Hedges: “a ‘Faith’ mélyebb mint a ‘17 seconds’, atmoszférikusabb, sötétebb, borús, ködös. A legtöbb dal olyan amire felakasztja magát az ember.”

Parry: “a 'Faith'-tet egy nagyszerű albumnak tartom, a legmodernebb és legstílusosabb dolgok egyikének, földöntúlinak, a készítése azonban rendkívül megerőltető volt. Félúton kapcsolódtam be, nem a keverésbe vagy közvetlenül, csak a stúdiók előjegyzésébe, ami végeérhetetlen volt. Jöttek az anyagok, jöttek a kérések, a szövegeket a stúdió padlójára írták... láttam, hogy így nem folytathatják.”

Hedges: “Robert-tel jó barátok voltunk, túlságosan is jól ismertük egymást és kezdtük elérni közös lehetőségeink felső határát. Ha ez az album lett volna az első közös munkánk, többet beleadtam volna magamból, hogy megmutassam mit tudok, de már semmi bizonyítanivalóm nem maradt és így rosszul is végződhetett volna. Ettől függetlenül a lemez jól sikerült.”

Robert: “teljesen közömbösen játszottuk fel a sávokat, mintha nem mi, hanem valaki más csinálta volna. De amikor énekelni kezdtem, elsötétedett a világ.”

Nem sokkal utána már semmit sem csináltunk, még énekelni sem akartam többé. Nehéz volt, túl nehéz...”

“A felvételek befejezése után, egyszerre üres lett az életünk. Utána jöttünk rá, hogy ezeket a számokat kell játszanunk az elkövetkezendő hat hónapban...”

Ezalatt Simon bátyja – Ric – egy minimalista animációs filmben dolgozott, ami az együttes turnéján az előzenekart helyettesíti. A film, a "Carnage Visors" – a rózsaszínű szemüvegek egy pantomimja – Ric garázsában lett fölvéve, s a mikor visszakapta a kidolgozótól, akkor derült ki, hogy a fényerősség rosszul lett beállítva és szinte semmit sem lehetett látni rajta.
 
Simon: “Ricknek jó elgondolásai voltak, de egy kicsit naiv volt és alapanyagnak és gyakorlatnak is híján volt. Három nap alatt kellett újra megcsinálnia két hónapi munkát. Öngyilkos akart lenni. Emiatt nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna.”

A gyorsan közeledő angliai turné miatt Robert úgy döntött, hogy fel kellene venni a film zenéjét, Blind ezért március 16-án a Point Stúdióba mentek nappali műszakban.

Robert: "három napig gyakoroltuk, majd első nekifutásra felvettük. Basszus mellett a Dr. Rhythm dobgépen játszottam. Simon-nál volt egy üveg bor, amiből minden második percben öntött a számba. Három üveg bort végeztünk ki mire befejeztük. Utána még Simon följátszott egy kis basszust, én pedig némi billentyűt és azzal kész is lett. A filmet valójában csak közvetlenül a turné előtt láttuk.”

Március 27-én jelent meg az együttes következő kislemeze a 'Primary/Descent' és 28-án ismertették az angol zenei sajtóban. Ez volt az első Cure lemez, ami egy Porl Thompson borítóval büszkélkedett.

Porl: “képzőművészeti főiskolára jártam, s nem tetszettek a Cure borítói, és ezt meg is mondtam Robertnek, természetesen még azt is hozzátettem, hogy szerintem a barátommal, Undy-val mi sokkal jobbakat csinálunk. Ezért adott nekünk egy esélyt és mi teljesen eszünket vesztettük. Egészen megfeledkeztem a főiskoláról és belevetettem magam. Mint minden későbbi borítónál, ennél is megvártam amíg a zene elkészült és csak utána kezdtem dolgozni, s sokszor elmentem a próbákra és felvételekre is, hogy megtermékenyítsem magam az alkotáshoz.”

Az együttes néhány nappal későbbi fellépése a 'Top of the pops'-szon, szinte teljesen az első szereplésük megismétlése volt. A műsorvezető elfelejtette a nevüket és feltételezte, hogy ez volt az első fellépésük a műsorban. A zenekar minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a többi előadót és hangszereiket ruhába öltöztették, hogy kigúnyolják a mímelés idiotizmusát. A kislemez, ami 38. volt, ennek megfelelően egyre mélyebbre zuhant a listákon.

A ‘Faith’ április közepén jelent meg. A kazetta kiadás b-oldala a ‘Carnage visors’ filmzenéjét is tartalmazta. Az album borítója – ködös és szürke – valójában, egy Robert szívéhez közel álló épülete ábrázolt.

Robert: “gyermekkoromban gyakran játszottam mellette szabadidőmben. Több száz éves és ahogyan a borítón látható, az pontos képe annak, ahogy az emlékezetemben él. Ez a legrégibb emlékeim egyike.”

Porl és Undy valóban a Bolton Apátság fotóiból alkották a borítót, s a lemezkiadó nem volt megelégedve túlságosan az eredménnyel.

Robert elmondta a Record Mirrornak, hogy: “mindig olyan lemezt próbálok meg készíteni, ami egységes, ami a legteljesebben megvilágít egy bizonyos atmoszférát. Ha az ember valamit teljességében fel akar tárni, ahhoz több mint egy számra van szüksége. Ezért kedveltem mindig Nick Drake albumait, vagy a Pink Floyd lemezeket, mint az ‘Umma gumma’... Sok zenét szeretek, ami ismétlésekre épül – különösen a benedekrendi énekeket és az indiai mantrákat. Ezek a zenék lassú változtatásokra épülnek, lehetőséget adnak a dolgok kidolgozására.”

Ennek ellenére Mike Nicholl – a Record Mirrorban – messze volt a dícséretektől: “amíg a PIL – például – ismételten új alapokra helyezi a zenéjét, addig a Cure leragadt az elcsépelt balsors terjesztésénél, ami már a Joy Divisionnal meghaladott volt... A Cure elveszett a saját gerinctelen, összefüggéstelen gondolatainak labirintusában... üres, felszínes, hatásvadászó, semmitmondó, öncélú és minden szívtől és lélektől megfosztott...”

A NME így írt: “tökéletesen előadott, gyönyörűen felvett és meglehetősen nyomasztó módon, egyáltalán semmi jelentőségteljeset nem mond.”

Az Absolute Zero megkérdezte Robertet, hogy olvasta-e a NME ismertetését: “nem, de hallottam róla... egy olyan fotóval jelent meg amin Matthieu is rajta van, ezért elvből nem olvastam el. Ha a képet nem tudták összehozni rendesen, akkor valószínűleg az ismertetést sem.”

Egy, a Sounds Internationalnak adott interjúban, Simon leírta az együttesen belüli akkori hangulatot: “a kapcsolatunk – nehogy félreértsed – olyan mint egy fiúé és egy lányé... mi nem borulunk ki olyan dolgokon amin a fiúk általában kiakadnak. Szidhatjuk egymást. Ha komoly, lehet, hogy haragszom egy darabig, azt gondolom, hogy többé már nem vagyunk barátok és ehhez hasonlóak, s szomorú vagyok. Aztán pár perc múlva az egész feledésbe merül.”

Robert a maga részéről kihangsúlyozta, hogy: “nyilvánvalóan el kell adnunk a lemezeket ahhoz, hogy megéljünk... ugyanakkor mindazok ellenére, amin keresztül mentünk, megőriztük ideáljaink nagy részét – legalábbis én igen. Ahogyan a dolgokat csináljuk az sokkal fontosabb, mint az ami lesz belőle...nem vagyunk nagyszerűek és soha nem is leszünk, hacsak a népszerűség nem változik meg a mi irányunkban...”

Április 18-án kezdte meg az együttes a 'Picture'- turnét. Ezt követően, egy hónapon belül 29 koncertet adtak Angliában.

Robert: “nem voltam tisztában azzal, hogy milyen hatása lesz az együttesre. Azt hittem, hogy egyszerűen csak keverhetnénk dalokat az élő előadásban, s más számok ellensúlyoznák őket, mégis mindenkire kihatottak...minél többet játszottuk őket annál elkeseredettebbek és elhagyatottabbak lettünk.”

“A közönségnek sem volt kiút. A kritikusok vallásos ceremóniának hívták az előadásokat. Félelmetes, de ugyanakkor hasznos élmény volt, bizarr és éles.

Csak a ‘Faith’ albumot játszottuk és néhány számot a ‘17 seconds’-ról, s mivel annyira átéltük amit csináltunk, ha valaki kiáltott valamit, Simonnal teljesen bekattantunk, sokszor még a tömeg közé is leugrottunk és elrendeztük a dolgokat.”

Simon: “a ‘Carnage visors’ segített nekünk abban, hogy megítéljük a közönséget abból, ahogyan reagáltak rá. Ha sok ostoba megjegyzést tettek és a színpadra dobáltak dolgokat, azzal jól felhúztak és rendkívül agresszívvá tettek minket.”

Május 22-én a Cure a Dublin Egyetem kollégiumának májusi bálján játszott.

Robert: “a leglehetetlenebb esték egyike és talán az egyetlen alkalom a turnén, amikor boldogok voltunk. Elsősorban a hallgatóknak kellett volna játszanunk, de jó volt mert a bulit elözönlötték a helyi – dublini – punkok, akik együttes erővel törtek keresztül a biztonsági embereken, hogy láthassanak minket. Hajnali kettőkor kezdtünk és én olyan részeg voltam, hogy alig láttam. Teljesen belefeledkeztünk a játékba, s egy punk csapat a grinding halt-ot és más számokat követelt. A közönség nagy része azonban rendkívül agresszívvá vált és elkezdtek gúnyolni és dobálni minket. Körülbelül 20 percig szenvedtünk így, aztán elhúztuk a csíkot. Egyenesen ahhoz a sátorhoz mentünk, ahol a sört adták, egy asztallal elbarikádoztuk és kómába ittuk magunkat. Másnap reggel, kifele menet sokan mutogattak ránk és nevettek rajtunk...úgyhogy keresztül hajtottunk néhányon. Ez volt a legkevesebb amit megtehettünk.”

A Cure következő fellépése június 8-án a németországi Freiburg Stadthalléban volt.

Robert: “nagyon meleg volt és mindössze 32-en jöttek el. A rodokkal együtt, majdhogynem mi voltunk többségben. Emlékszem a színpad szélén ülve, lábamat lógatva énekeltem. Igazán kedveltem azt a pillanatot. A buli után egyszerűen csak leugrottunk és ittunk egy sört a csapattal.”

Ezután kezdtek neki a holland turnénak a cirkuszsátorral, amivel a megszokott helyeken való fellépéseket próbálták elkerülni.

Robert: “jól indult, de június 24-én Sittardnál, éppen mielőtt visszamentünk volna ráadást adni, valaki odajött Lolhoz és szólt neki, hogy telefonáljon azonnal Angliába. « Anyád halott » közölték vele, csak így egyszerűen. Visszamentünk a színpadra és a 'Faith'-tet játszottuk. Lol kezdte, körülbelül egy percig játszott, aztán abbahagyta, és csak ült ott mozdulatlanul.”

Robert: “abból az időszakból nem sok mindenre emlékszem. Azt hiszem a királyi esküvő napján voltunk San Franciscó-ban... egyáltalán nem tudtunk átállni azokra az amerikai időpontokra: két este New Yorkban, majd egyenesen át a nyugati partra... tényleg röhejes.”

“Teljesen el voltunk szállva az első két estén...nos, Bill állítása szerint az volt a legrosszabb koncert, amit valaha is adtunk. Mint mondja, máig sem érti, hogy miért nem estem össze. Én tényleg semmire sem emlékszem.”

“Azt hiszem utána egyenesen Pasadénába mentünk, majd a ” Whiskey a go go”-ba, LA-ben. Emlékszem azután a buli után sírva rohantam a hotelba, úgyhogy elég rossz állapotban lehettem. Rengetegen voltak a színpad mögötti területen és mindenki odajött hozzám és én nem láttam mást csak arcokat...arcokat...arcokat. Szerintem hallucináltam...”

“Folyton azt képzeltem, hogy az emberek fenyegettek engem, s még akkor is el voltam varázsolva, amikor megérkeztünk Aucklandra, Új-Zélandra. Az aucklandi hotelból telefonáltam a Bansheesnek. Severint hívtam fel – annak idején Skóciában turnéztak – és lejátszottam neki a ‘Charlotte Sometimes’-t a telefonban. Nagyon büszke voltam rá. A hívás alatt azonban elaludtam, s a számla 480 dollár lett. Másnap reggel kimerülten, képtelen voltam felfogni, hogy hogyan kerültem oda vagy miért voltam ott.”

A turné Ausztráliában folytatódott.

Robert: “rengeteg problémánk volt, különösen Ausztráliában, ahol a '17 seconds'-hoz és a 'fire in cairo'-hoz hasonló számok hallgatásához szoktak hozzá. Egy lágyabb, poposabb műsorra számítottak, s amikor a ‘The Holy Hour’-ral és az ‘All Cats Are Grey’-jel, hét perc atmoszférával indítottunk, valaki mindig akadt, aki meg akarta törni a hangulatot, ami nagyon bosszantott minket. Amit mi csináltunk az teljesen különbözött attól, amit más zenekarok játszottak abban az időben, ott a Specials-hoz hasonló együttesek arattak elsöprő sikert.”

A világ végéről a turné Kanadában folytatódott, ahol – ha az még lehetséges – tovább romlott.  Bárokban és cowboy klubokban léptek fel. Az augusztus 27-ei fellépés, az edmontoni ‘Riviera rock room’-ban tipikus volt.

Robert: “minden alkalommal, amikor befejeztünk egy számot, valaki megkérdezte, hogy nem tudunk-e valami gyorsabbat vagy, Chuck Berry számokat kértek. Soha nem hittük volna, hogy élve megússzuk.”

Az együttes szeptemberben tért haza. Robert kölcsönvette Lol dobfelszerelését, és ritmusírással kísérletezett, amit kazettára vett fel. A 'The Figurehead' és a 'Cold' alapvető struktúrája így született meg és erre a mintára a következő album könyörtelenül áramló üteme.

Szeptember 30-a és október 17-e között a Cure ismét úton volt. Franciaországban turnéztak, ahol a ‘Three imaginary boys' megjelenése óta a zenekar egyre népszerűbbé vált. Ennek ellenére, a közönség ugyanolyan rosszul reagált a 'Faith' komor támadására, mint a ausztrálok.

Simon: “a közönség bosszantó volt, feldühítettek minket és közéjük ugrottunk. Nevetséges lett volna, ha csak egyikünk csinálja, úgyhogy csak akkor mentünk, ha mindannyian mentünk. Mikor láttam, hogy Robert leteszi a gitárját, tudtam, hogy eljött a pillanat...közéjük ugrottunk, elrendeztük a dolgokat aztán visszamentünk a színpadra. Le se szartuk utána ,ha hamisan játszottunk.”

Robert: “azoknak a fellépéseknek a nagy részére nem emlékszem. Akkor kezdtem abba a mágikus állapotba kerülni ami a ‘Pornography’-hoz vezetett. Ideje lett volna, hogy pihenjek, túl sok volt mindenből, megszakítás nélkül. Képtelen voltam a cselekedeteimet irányítani. Le voltunk kötve egy elég nagy koncertkörútra. A Pink Floyd erősítőjével, film berendezéssel, sok világítással és kevés fizetéssel, úgyhogy szinte majdnem minden este játszanunk kellett. Ez volt Bill stratégiája...”

Garry Biddles, Simon egyik haverja – a buli kedvéért – elkezdett az együttessel utazni a ‘Faith’-turnén. Lol vagy Simon szobájában aludt a földön. Mire a turné Franciaországba ért, már a kiegészítő hangszereken játszott..

Október közepén jelent meg a ‘Charlotte Sometimes/Splintered In Her Head’ kislemez.

Robert:“ a Polydornál ismét mindenki azt mondta, hogy fenn lesz a slágerlista első tíz helyének egyikén és ismét tévedtek. Örültem neki, mert akkor már valami keményebbre készültem.”

Amerikában megjelent a ‘17 seconds’ és a ‘Faith’, az A & M kiadó gondozásában, dupla nagylemezként, ‘Happily ever after’ címmel.

November 21-én jelent meg az NME-ben, az a "Cure for fun" című cikk, amiben Paul Morley magára vállalta, hogy Robert Smith-szel azonosuljon és leírja a gondolatait, végig kalandozzon a gondolatok áradatán hedonizmusról, teljes érzéki átélésről, vagy túlterhelésről, mint a megvilágosodáshoz vezető útról. Smith/Morley így fejezte be: “sohasem támadtunk, senkit sem bántottunk. Az embereknek lehetőségükben állt elfogadni vagy elutasítani minket, de mindig is egy elvont szinten. Ennél messzebb is mehettünk volna. Azt fogjuk tenni az elkövetkezendő időszakban.”

November 25-től december 3-áig a zenekar Angliában játszott. A koncertsorozatot a Hammersmith Palais-i előadás zárta és tetőzte be.

Robert: “az előzenekarok ezen a turnén az'And also the trees' és az '1313' – Lydia Lunch és Steve Severin – voltak. Rendszerint a mi hoteljainkba jöttek, hogy megspórolják szállásköltségeiket, Severin gyakran a szobám padlóján aludt. Rengeteget beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást. Amit Lydiával csinált az nem tetszett, kegyetlen volt...”

“December 3-a után, az új számokhoz írt elgondolásaimmal, lementem a Windmill nevű stúdióba, ami valahol Surrey-ben volt. Később Lol is lejött és csinált néhány dobfelvételt, majd Simon is megjelent. Szerintem Simon-nal túl sok balhénk volt egymással. Mérges volt, mert azt hitte, hogy le fogok lépni Severinnel, ezért nem volt ott a stúdióban állandóan. Emlékszem havazott, nagyon hideg volt és úgy döntöttem, hogy tarthatnánk még egy karácsonyi bulit.”

“ A demok nagy részét hat nap alatt befejeztük és nagyon jók lettek, sokkal durvábbak, mint amit azelőtt csináltunk. Utána szünetet tartottam, átmentem Severinhez és pár napig csak csavarogtunk, hallucináltunk Londonban. Severin képtelen volt elhinni amiket csináltam, ezért le nem vette rólam a szemét. Abban az időszakban írtam meg a 'Pornography' szövegének a nagy részét, aztán visszatértem a stúdióba és befejeztem néhány dolgot.”

Simon:“ a kapcsolatunk szinte teljesen megszakadt. Robert állandóan a klubokat járta és jól összevesztünk, mert paráztam egy kicsit amiatt, hogy lelép Severinnel. Mindig is büszke voltam a bizalmas barátságunkra és azt akartam, hogy úgy maradjon ahogy volt.”

“ Nem tudom pontosan, hogy miben tévedtem a barátsága elnyerésében vagy elvesztésében. Visszatekintve ma már látom, hogy nem próbáltam meg megérteni őt.”

Robert:“ az utolsó napon Matty nézett le a stúdióba és négyen elmentünk egy bulira. Kellemes este volt és jó alkalom arra, hogy kibéküljünk. Nem tudom, hogy miért csináltam azokat a dolgokat, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy azt kellett tennem. Nem akartam többé normális lenni, nem akartam magam biztonságban érezni."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.