Ha vasárnap, akkor pihenés, ha pihenés, akkor Üvegszendvics., ráadásul ezentúl (és visszamenőleg is!) idevágó linkekkel. 1980-nal folytatjuk. Megjelenik az A Forest kislemez és a Seventeen Seconds album. A Cure először jár New Yorkban, Ausztráliában és Új-Zélandon, és először lépnek fel a Top Of The Pops-ban. Matthieu kiválik a zenekarból: többek között azért, mert az új demók még sokkal gyászosabbak, mint a korábbi dalok...

---------------------------------------------------------------------------------------

Január 3-án Roberték házában kezdődtek el a 'Seventeen seconds' album felvételének a próbái. 13-tól 20-ig mind a 11 számot felvették a Morganban ,és február 4-e és 10-e között kikeverték őket. Mivel a számok nagy részét már játszották élőben, elég gyorsan befejezték a felvételeket.

Parry: “amikor utoljára a Morgan-ben dolgoztunk, nálam laktak, hogy olcsóbban jöjjünk ki, ezúttal azonban nem. Robert nem akarta, mert sértette őt, azt mondta, olyan érzés lett volna, mintha visszafelé haladna.”

“Az első nap a dobbal babráltam a stúdióban és Robert beleszólt a mikrofonba, hogy: «Ne fáraszd magad Bill, mi úgyis mást akarunk!» Nos, gondoltam, nyilvánvalóan a palinak saját elképzelése van és ráhagytam. Emlékszem azt feleltem: «Nem hiszem, hogy bejövök holnap!»- és ő azt válaszolta: «Nos, ha mégis, vérezni fogsz!» - amit úgy értett, hogy jobb ha meghátrálok. Rendben. Az utca túloldalán dolgoztam, néha benéztem egy kicsit, aztán eltűntem...”

Robert: “meg kellett kérnem Billt, hogy ne jöjjön be a stúdióba, mert megpróbálta producelni a lemezt, én pedig Hedges-szel akartam csinálni. Pontosan tudtam, hogy milyen hangzás kell a ‘Seventeen seconds’-hoz. Nick Drake inspirálását akartam, Bowie ‘Low’-jának a tiszta, kidolgozott hangzásával. Valamivel akusztikusabbnak képzeltem. Sok cselló zenét hallgattam és gondoltam, jó lenne a dob, a basszus és a gitár, egy hatalmas ürességgel köztük. Egy egészen különleges hangzást akartam.”

Hedges: “a zenei irányt kimondottan értékeltem – komor, hangulatos, a ‘Three imaginary boys-tól teljesen eltérő. Mindenkinek saját magából kellett valamit kihoznia.”

“Akkor még nem voltunk tudatában annak, hogy rengeteget kísérleteztünk a szokatlan felvételi technikák használatával, nem foglalkoztunk az eladhatóságával, vagy   potenciális népszerűségével sem. Követtem Robert utasításait, aki egy meghatározott hangzást akart. Elsősorban azonban azt csináltuk, amit szerettünk és a lemez döntővé vált a karrierem számára, mivel sok zenésznek tetszett, s azután soha többé senki sem tartott engem egy pop producernek.”

Matthieu:  “Simon-nal izgatottak voltunk, mert először dolgoztunk egy stúdióban. Robert és Lol izgatottak voltak, mert valami újat csináltak. Különös módon, valójában egyikünk hangulata sem egyezett meg a lemez hangzásával, ami inkább szomorú.”

Robert: “mivel a szövegeket már előre megírtam, azok nem sokat változtak, maguk a felvételek azonban egészen spontánok voltak.”

Simon: “én csak akkor szálltam ki a 9-től 5-ig taposómalomból, így minden boldoggá tett... fennmaradni hajnali 3-ig... inni...”

Hedges: “ha megpróbálok visszaemlékezni rá, mindössze egy bulit látok.

Lol: “pontosan tudtuk, hogy mit fogunk csinálni, még akkor is ha Robert a stúdióban átírta a szöveget. Legtöbbször ott is aludtunk. Egy egykori templom volt, furcsa tetővel.”

“Villanyoltás után, miután lefeküdtünk, különös zajokat lehetett hallani. Ijesztőket...valaki szerint szellemek voltak ott.”

Parry: “áthívtak, hogy hallgassam meg az 'a forest'-tet és nagyszerű volt–legkellemesebb meglepetéseim egyike. Az egész album gazdaságosan lett feltéve. Egész nap dolgoztak, hajnali négykor lefeküdtek, a fasz takarító bejött délelőtt tíz körül és zsémbelődve felébresztette őket. Elég fiatalok voltak ahhoz, hogy ezt elviseljék és ez misztikus hangulatot teremtett, ami megfelelő volt a felvételek készítéséhez.”

Robert: “február 4-én volt Lol születésnapja, ezért Simon-nal és Matty-vel elmentünk ajándékot venni neki. Disznólábakat, rózsaszínű hálóinget, a Zipper magazin egy példányát és egy toll-boát vettünk neki, mert az akkori szalagoperátor bukott rá. Ráadtuk Lol-ra ezeket a ruhákat és a srác teljesen elvesztette a fejét, szerelmes lett.”

Matthieu azalatt a Piano Concerto-ját vette fel és Severin is megjelent, hogy megszakítsa a munkát.

Március 18-án a Cure Crawley-ban, a Lakeside-ban játszott és ráadásnak a 'Cult hero'-t adták elő, Porl közreműködésével. Öt nappal később a Passions előzenekaraként, a Cult hero együttes adta első, és utolsó igazi fellépését. Miután egy napot próbáltak Robert házában, az együttes – ami a Cure-ból, Frank Bellből, két iskolás lány énekesből és durva mennyiségű alkoholból állt – egy 1973-as 'Top 10' alapján összeállított műsort adott elő.

Ezzel egy időben Robert háttér vokált énekelt az Associates lemezén. 3-án és 4-én pedig a Rainbow színházban, a Stranglers tagjaként gitározott. Az együttes énekesét, Hugh Cornwell-t letartóztatták és börtönbe csukták anyag miatt, és egy sztárokból álló zenekart állítottak össze a tiltakozó fellépésre.

Április 5-én jelent meg az ‘A Forest/Another Journey By Train’ és ugyanezen a napon ismertette az angol zenei sajtó.  A ‘b’-oldal Robert szerint “egy szándékos húzás volt, önmaguknak a korábbi Cure hangzástól való elhatárolásának egy módja.”

A NME-ben Julie Burchill azzal vádolta őket, hogy: “megkísérlik életszerűvé tenni a kesergést, több értelemmel mint ahogy ember valaha is tette...ráadásul dallam nélkül.”

Robert elmondta Soundsnak, hogy az ‘A Forest’ alapjául egy gyermekkori élmény szolgált, de a "Stand and deliver" fanzin-nak bevallotta, hogy: “én találtam ki a történetet a gyerekkori élményekről, mert érdekesebben hangzik a napi sajtónak. Csak egy erdőről van benne szó...”

Visszatekintve elmondta, hogy: “jó húzás volt kislemezként megjelentetni, mert jó utóhatásai voltak. Nem a rádióközvetítés reményében adtuk ki, mégis minden addigi Cure-kislemeznél többet játszották. Szerintem Bill akkor ismerte el, hogy eljutottam arra a pontra, ahol már pontosan tudtam, hogy milyen hangzást akarok a Cure-nak, és  az azután ismét a mi kezünkbe került.”

Április 10-én utazott a Cure első alkalommal Amerikába.

Robert: “kult státuszban voltunk ott, de csak New Yorkban, Philadelphiában, Washingtonban és Bostonban játszottunk. Három estét adtunk –15-16-17-a Hurray-ban, New Yorkban és mindegyiken tömve volt.”

Simon: “filléres költségvetéssel dolgoztunk, de nagyon jól mulattunk. Sörkonzervek helyett ‘Southern Comfort ‘volt a színpad mögött.”

Robert: “egy vakációra emlékeztetett. Még akkor sem hittük el azt, hogy mindazt, amit csináltunk, valaha is újra megtehetjük, ezért kb. hajnali ötkor mentünk aludni, s nyolckor már fenn voltunk, hogy lássuk New York-ot.”

Visszatérve Robert elmondta a Record Mirrornak, hogy hogyan jelentette Amerika “azoknak az embereknek meg nem szűnő támadását, akik mind ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és mind kezet akarnak fogni az emberrel...egyszerűen belekeverik az embert az egész rock’n’roll balhéba, amitől olyan erősen próbáltuk távol tartani magunkat” míg a' Sounds' Phil Sutcliff-je – aki elkísérte a zenekart New Yorkba – leírta a “valaki hívjon nekem egy orvost” című cikkében, hogy hogyan tett meg Robert minden tőle telhetőt, hogy elkerülje azt, hogy lefotózzák Debby Harry-vel.

Robert: “Bostonban volt a 21. születésnapom, s a fellépés után Billt és négyünket elvittek egy agynak a művészeti rendezvényére, aki egy videót készített rólunk. Be voltunk tépve. Egy tv-re, egy amatőr videó gyűjteményre emlékszem, s arra, hogy unatkoztunk és ragaszkodtunk ahhoz, hogy a pali vigyen vissza minket a hotelunkhoz, úgyhogy mindannyian – ő, a barátnője és mi négyen – beszálltunk a bogárjába.”

“Egy picit túlzsúfolt volt, úgyhogy kiszálltam és a motorháztetőre ültem, kb. hajnali öt lehetett, ezért gondoltam, hogy megkockáztatjuk. Aztán Bill elhatározta, hogy vezet és gondolkodás nélkül rossz irányba hajtott a körforgalomban. Mikor rájött, természetesen csak hajtott tovább körbe, eszelősen nevetve, majd hisztérikussá válva, defektet kapott, keresztül csúszott az úton, én pedig lerepültem a motorháztetőről.”

“Megpróbáltam kicserélni a kereket – nem tudom, hogy miért én csináltam – de nem értettem, hogy a dísztárcsa miért nem akart visszamenni a helyére, ezért elkezdtem rugdosni, s csak néhány másodperc múlva, amikor a fájdalom belehasított az agyamba, akkor értettem meg, hogy miért nem ment vissza a helyére, azért mert a hüvelykujjam beszorult alá. Péppé zúztam.”

“Utána még aznap éjszaka New Yorkba hajtottunk ,a ’de Cape Code’-ban kötöttünk ki, mert Bill eltévesztett egy kanyart. Végül is az utolsó pillanatban odaértünk a repülőtérre és elcsíptük a gépet a 24-i 'Top of the pops'-ra.”

Simon: “mire odaértünk, halál fáradtak voltunk, az egész időt a bárban töltöttük, hogy elkerüljük a többi együttest.”

Robert: “gyűlöltem  'Top of the pops'-ot, mert az volt az az időszakom, amikor elleneztem minden ahhoz hasonlót, pop ellenes voltam. Nem akartam, hogy a Cure egy pop együttes legyen, mégis meg voltam győződve, hogy szerepelhetnénk a 'Top of the pops'-on, mert tudtam, ha mi nem csinálnánk meg, valaki más megtenné, s az emberek nagy részének teljesen mindegy, hogy mi játszunk vagy nem.”

“Simon-nak és Matthieu-nak más volt a hozzáállása, jobban benne voltak, és alig várták, hogy csinálhassák. Mikor megérkeztünk, olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, de Simon egészen csalódott volt, mert azt hitte, hogy olyan lesz ,mintha egy előkelő disco-ban játszanánk.”

“Rosszkedvűnek és érdektelennek tűntünk, azok is voltunk. Nagyon szenvedtem, mert minden vér az ujjamba gyűlt...”

Lol: “a telcsiben mindössze Robert hatalmas kötését lehetett látni, amint le-fel mozgott a gitárja nyakán. Hisztérikus volt.”

A lehangoló bemutatkozásuknak köszönhetően, a kislemez azonnal lezuhant a listáról.

Április 26-án ismertette a ’Seventeen seconds’-ot a sajtó. Chris Westwood a Record Mirror-ban tette fel a kérdést: “miért zárkózik el a Cure? Miért nem jönnek elő játszani? Ez egy zárkózott, zaklatott Cure akik hideg, sötét üres szobákban ülnek órákat lesve.”

A ‘Three imaginary boys’-hoz hasonlóan, az album borítója szándékosan homályos. A borító hátoldalán az együttes tagjainak négy fotója a felismerhetetlenségig el van homályosítva, mert Robert szerint “világosan megmutatni magunkat, túl nyilvánvalóvá tette volna a dolgokat. Számunkra a lemez mindig is fontosabb volt a megjelenésünknél, mert mi különbség van a között ha elegánsak vagy lerobbantak vagyunk.”

“Annak idején még ismeretlenek voltunk, ezért nem kellett magunkat bemutatni valami sajátos módon és amikor a ‘Seventeen seconds’-ot készítettük ,nem akartam hogy híressé váljunk. Koncerteken – például – mi még mindig elvegyülhettünk a közönség között és megnézhettük a többi zenekart, mert senki sem tudta, hogy kik vagyunk.”

“Mivel a ‘Three imaginary boys’ borítójába semmi beleszólásom nem volt, ezúttal ragaszkodtam ahhoz, hogy lássam a borítótervet, mert ez egy olyan album volt, amibe sokat beleadtam magamból és az ezt megelőző lemezeknél sokkal jelentősebb volt. Akkor ez a borító bizarrnak számított, Bill-lel együtt mindenki túl merésznek tartotta... Egy túl elvont együttes látszatát keltette.”

“De ha a ‘Seventeen seconds’ nem lett volna ilyen, akkor minden másképpen alakult volna utána. A legjelentősebb lemezünk, amit valaha is csináltunk, legalább három évre meghatározta a közönség rólunk alkotott képét."

“A dalok szomorúnak... vagy dühösnek tűntek. 20 évesen készítettem, amikor mindannyian ráébredtünk arra, hogy nem vagyunk fiatalok többé! Azt sem akartam azonban, hogy bárki is azt gondolja, hogy melankolikus maradok egész életemre. Tisztában voltam azzal, hogy nem sokáig csinálhatunk ilyen zenét, mert az emberek hamar belefáradnak, leghamarabb én magam.”

Noha Paul Morley-nak igazán tetszett a ‘17 seconds‘ és egy interjút is kért a zenekartól, a sajtó egésze nem lelkesedett túlságosan a Cure-ért és ez az érzés kölcsönös volt.

Robert: “mivel különbözött a ‘Three imaginary boys’-tól, igazán soha nem tudták elhinni, hogy ez ugyanaz az együttes volt. Az első album sok kritikájával egyetértettem, de nem tudtam elviselni, ha valaki rosszat mondott a '17 seconds'-ról mert annyira jó lemez volt.”

Simon közölte a Sounds International-lel, hogy: “a célunk egy hangulat megteremtése volt az albumon. Nem a hangulatok sorozatának, hanem egy hangulat különböző megnyilvánulásainak” s, Robert részletesen leírta az NME-nek azt a lelkiállapotot, ami a lemez alkotásához vezetett: “egy teljesen összesűrűsödött esemény volt, azoknak a bennem lakozó érzelmeknek a kitörése, amik el voltak fojtva többnyire azáltal, hogy egy zenekarban játszottam. Ez egy igazán különleges szituáció, de úgy veszem észre, hogy a turnézás és az ahhoz hasonló dolgok zárkózottá tesznek. Megkeményedek és magamba fordulok, kerülöm az embereket. Nem vagyok egy természetesen extrovertált személyiség, néha azonban teljesen visszahúzódottá válok és ez irritálja az embereket. Azt hiszik direkt csinálom. Van amikor nincs kedvem másokkal beszélni, ami lényegtelen, azt azonban nem szeretem ha azt mondják, hogy:«Oh, ne, már megint nincs barátságos hangulatban!» és egyszerűen csak így történt, mindazok a dolgok, amiket addig magamba tartottam, előjöttek belőlem egy nagy rohamba és az azt követő két hétben minden egyes nap arról a kimondott incidensről gondolkodtam. Egyik nap úgy ébredtem föl, hogy ölni tudtam volna, másnap még felkelni sem volt kedvem. Borzasztó volt.”

“Elhagytam magam, hogy dalokat írhassak. Nem harcoltam ellene, noha a mindennapi életben kontrollálni kellett volna azokat az érzéseket. De jó, hogy így történt. Annak idején zárkózott voltam és nem volt kedvem többé dalokat írni, képtelen lettem volna rá és ennek valójában az volt az oka, hogy egy együttesben voltam, az, hogy dalokat játszottam. Amiatt hagytam abba a dalok írását.”

A Record Mirror-nak még elmondta: “semmi értelme megpróbálni intellektualizálni erről, mert ez egy őszinte érzelem a lemezen. Nem állásfoglalás volt, egyszerűen csak ilyen lett és én előre tisztában voltam azzal, hogy a legtöbb ismertetés figyelmen kívül fogja hagyni az érzelmeket és csak azokra az okokra fog koncentrálni, amik miatt a lemez ilyen lett. A Cure-nak éppen az a lényege, hogy mostanáig teljesen kiszámíthatatlanok voltunk és nem haladtunk egyenesen egy irányba, az, hogy a következő lemez anyaga valószínűleg teljesen más lesz.”

Majd így folytatta: “a sajtó véleménye ellenére a Cure-ban nincs hierarchia. Ha az asztalon egy ital van, mindannyian harcolunk érte.” Míg Matthieu a következő nyilatkozatot adta Phil Sutclliffe-nek a Sounds-ban: “Robert önzőnek tűnhet, neki van a legtöbb beleszólása a dolgokba, de ez így jó, mert véleményem szerint ő a legalkalmasabb erre.” Simon egyetért ezzel: “néha elcsodálkozom, hogy miért nem idegroncs még... Nem hiszem, hogy nálunk vannak jobb zenekarok vagy barátok. A barátnőink féltékenyek, mert ha négy napot nem vagyunk együtt, hiányzunk egymásnak. A másik három olyan, mintha a testvérem lenne."

Matthieu: “a jó öreg Lol, ő a legnagyszerűbb. Megverjük, felhúzzuk, gyanúsítjuk, de ő megérti. Tudja, hogy valahol le kell vezetni a feszültségünket és ő a céltábla.”

Robert elmondta még, hogy: “ha nem lennék szerelmes, akkor ideális életforma lenne egy együttesben lenni, de számomra ez egyre bonyolultabbá válik, egészen skizofrénné. Ahhoz, hogy egyáltalán funkcionálni tudjak, teljesen el kell különíteni a szerelmi életemet a Cure-tól, máskülönben perspektívát veszítenék és belekeverednék a rock’n’roll szindrómába. Az úton elfojtom az érzelmeimet. Ezért nem kedvelem a társaságot. Kábultan mozgok. Van azonban egy felelősségem, mert tudom, ha én leállok, a Cure áll le. Minek egyáltalán játszani? Minek egyáltalán bármit is csinálni? Mert túl kell tenni magunkat az ilyen negatívumokon.”

Április 25-én kezdett bele a Cure egy angliai turnéba, aminek része volt egy május 11-i fellépés a Rainbow színházban. A műsorban a Passions. az Au Pairs és a Fall voltak az elő- zenekarok.

A turné Európában folytatódott.

Robert: “a Cure történetét végigkísérték az olyan emberek, akik állítólag nekünk dolgoztak, de valójában ellenünk voltak és mindegyiket Bill vette fel...Sohasem tudtam, hogy honnan kerültek elő. Laurie Mazzeo volt egy ilyen, walesi elvarázsolt karakter, az a fajta pali, aki azt hitte, hogy az idő valami olyasmi, amit fűszeres polcon tart az ember. Ő volt a turné menedzserünk ,és az első hotelban, ahol vele aludtunk, kopogtak az ajtónkon: « legyetek lent a recepciónál 15 percen belül.» Úgyhogy lementünk és azt vettük észre, hogy Laurie suttogni kezdett: «tegyétek a csomagjaitokat a buszba fiúk. Menjetek, üljetek be, én majd elintézem a számlát!» Szóval kimentünk beültünk és éppen beszélgettünk amikor Laurie feltépte a hotelajtót, s több emberrel a nyomában futott felénk az utcán :« indítsátok be a motort! Hajts! Hajts!» kiabálta és bevetette magát a tolóajtón amint eltéptünk.”

“Nem fizette ki a számlát és azt mondta: «nos srácok megspóroltunk egy kis stexet, he?» És mi azt feleltük: «de Laurie, mi odaadtuk az útleveleinket a portán.» Mikor bejelentkeztünk egy közeli város hoteljába – magától értetődően – a rendőrség 15 percen belül megérkezett.”

“Vele kapcsolatban minden bizarr volt. Megérkezünk egy helyszínre és azt mondjuk neki: «Laurie, a felszerelések nincsenek itt» mire ő azt mondja: «egy barátságos francia étterembe foglaltattam helyeket a műsor utánra.»

«De Laurie» mondjuk mi «nincsenek itt a hangszereink. Se az erősítő, se semmi» s ő azt válaszolja «ne aggódjatok amiatt ,elő fognak kerülni, s a dolgok maguktól megoldódnak, aztán ha leadtuk a műsort, elmegyünk, eszünk egy jót.» Az egész turné az éttermek láncolata körül forgott. Csakis az együttesen belüli jó humornak köszönhetően éltük túl.”

Május 25-én az együttest letartóztatták.

Robert: “elég sokat jártunk Hollandiába, így ismertünk ott néhány embert, s rendszerint Rotterdamba, a ‘Heavy club’-ba mentünk, ami valójában csak egy éjszakai ivóhely volt. Egyik este Lol lekopott a telefonfülkébe, és nem találta a lámpa kapcsolóját. Azt állítja, hogy egy rendkívül kicsi vécének nézte, s amikor egy nő rátalált a fülkében, a gatyája lent volt a bokájánál, úgyhogy kidobtak minket. Azután még mi négyen és a világosítónk, Mac, kihajtottunk a mikrobusszal a tengerpartra, úszni egyet. Ez kb. reggel 6:30-kor történt. A többiek elaludtak, de mi Mac-kel bementünk. Az igaz, hogy volt egy «úszni tilos» tábla, de azt behajítottuk a tengerbe. Szerencsétlenségünkre egy idős hölgy kinézett az ablakán, és sértette amit látott, s kihívta a rendőrséget.”

“Teljesen szürreális volt. Egészen el voltam kábulva, a tengerből jöttünk kifelé, amikor a homokbucka tetején megjelent egy rendőrségi busz, két rendőrautó és négy felfegyverzett rendőr pisztollyal a kezükben, kiabáltak nekünk. Nos, mi arra gondoltunk, hogy: «ez nem lehet igaz!» Összeszedtük a ruháinkat s azon nyomban behajítottak a busz hátuljába, mondván, hogy le vagyunk tartóztatva közbotrány okozásáért.”

“Egyikünknél sem volt elég pénz, kiürítettük a zsebeinkből az aprót és azt mondtuk: « vegyétek el amit akartok, osszátok el egymás között. Csak engedjetek el, mi pedig visszamegyünk a hotelba és lefekszünk. Sokkal egyszerűbb lesz így.»”

“Macnek dührohama volt, tulajdonképpen én fogtam le. Azt kiabálta, hogy: « hívjátok az Angol Nagykövetséget!» és én meg azt mondtam: «Mac, senkit sem hívunk és ha tovább üvöltesz, lelőnek minket.» Elvettek néhány kazettát, átkutatták mindenünket és elengedtek minket. Rosszabbul is végződhetett volna.”

Május 31-én Herfordban, Németországban volt Simon születésnapja.

Robert: “azoknak a helyeknek az egyike volt, ahol angol katonai bázis van, s ahol az angol együttesek mindig kikötnek, a melósokat szórakoztatni. Azok voltak a legrosszabb koncertek, amiket adnunk kellett. Rendszerint angol zászlókkal jelentek meg, ami miatt kínosan éreztem magam, a színpadról látni lehetett, amint az emberek izgalomba jöttek a futball indulókon és más faszságokon a számok között. Mindenféle csapatokkal kerültünk összetűzésekbe és olykor borotvaélen táncoltunk. Tisztában voltunk azzal, hogy egyszer csúnyán megjárhatjuk, mert nem volt gorillánk, ugyanakkor azonban egy bűnözővel sem akartunk együtt lenni, mert elrontotta volna a szórakozásunkat...”

Simon: “játszottuk a 'Three' című dalunkat, amit minden este improvizáltunk, s Robert elhatározta, hogy a 'Happy birthday'-t énekli nekem felette, jól sikerült. Matthieu azonban teljesen kiakadt aznap este. Túl sok sör fröccsent rá, s mivel az idegzete többnyire eléggé gyenge volt, fogta a szintetizátort és a közönség közé vágta.”

“Később Roberttel a hotelszobám fürdőszoba padlóján kötöttünk ki, egy üveg Scotch-csal. Ott is ébredtünk fel – jó este volt.”

Június 5-én a Cure-nak a Lyon Egyetemen kellett volna fellépnie.

Lol: “eltévedtünk és valahol a hegyekben, a hóban találtuk magunkat. Rendszeresen meg kellett állnunk, hogy feltöltsük a hűtőrácsot. Mire Lyonba értünk, már éjfél volt, ezért leállítottuk a buszt – benne mindennel – s taxival mentünk az egyetemre. A szervezőknek 800 embert kellett hazaküldeniük, s eleinte nem akarták megengedni, hogy ott aludjunk, ahogy az meg volt beszélve. Matthieu bekattant emiatt.”

Robert: “egy szobában voltam vele és kiment, gyökerestül tépett ki egy fát amivel Simon és Lol ajtaját próbálta meg feltörni, mert tüzet akart a cigarettájához. Lol és Simon halálra voltak rémülve, azt hitték, hogy megölt engem. Matthieu végül is visszajött és lefeküdt. Vérrel és fadarabokkal borítva ébredt fel...”

Lol: “másnap diszkréten távoztunk, de a buszt nem találtuk sehol. A rendőrség elvontatta, s a telep zárva volt, így vonattal kellett a belgiumi fellépésre mennünk. Ugyanazt a ruhát hordtuk az elkövetkezendő tíz napban, s minden hangszerünket kölcsön kaptuk. Az egyik bulin a szintetizátor – amit valaki kölcsön adott Matthieu-nak – elkezdte a saját memória szekvenciáit játszani, ezért a dobok közé hajította. Senki sem jött közel hozzánk, olyan büdösek voltunk.”

Június 14-én a Cure visszatért Franciaországba, hogy egy fesztiválon lépjen fel az UFO-val. a Clash-sel és Kevin Coynen-nal. A helyszínen történt zavargások miatt, a rendőrség könnygázzal árasztotta el a tömeget, s a Roxy Music – a főműsorszám – megtagadta a fellépést.

18-án, 19-én és 20-án Skóciában játszottak, július 1-én pedig, több szabadtéri fesztiválon vettek részt Hollandiában, ahol az együttes egyre népszerűbbé kezdett válni. A NME Paul Morley-ja ezidőtájt találkozott a zenekarral, s Robert-ről azt mondta: “állandóan az életuntság és a feldúltság közötti keskeny határon mozog és ez az egyensúly enyhén, fondorlatosan elbűvölővé teszi. Nem egy hatásvadászó álremete, aki örökösen élénk látomásokat színlel. Sohasem egészen biztos abban, amit mond. Sohasem bízik meg teljesen az őt körülvevőkben. Komolyan veszi magát? «Komolyan veszem magam, de egy bizonyos ponton túl, az ember komikussá válik.»”

A cikk – 'Borok és pózok napjai '– későbbi részében Robert kijelentette, hogy: “mióta az eszemet tudom, leírom a dolgokat. Elsősorban azért, mert néha nagyon dühös vagyok.

Rendkívül erőszakos a természetem, de nem fizikailag, mert nem hiszem, hogy bárki máson is levezethetném a saját feszültségemet és depressziómat. Nem hisztizek vagy rendezek jeleneteket, ahelyett, hogy összetörném a berendezést, inkább levezetem valahogy máshogy. Leírom a dolgokat. A  kommunikálás fogalmát azonban még nem sikerült elválasztanom a prédikálástól, ami bizonyos értelemben egy gyengeség. Aggódom amiatt, hogy a szövegeim nem fogják érdekelni az embereket, mert nagyrészt rólam szólnak, arról, ahogy érzek, s nem a világ helyzetéről, megoldásokról. A magam részéről hiszek abban amit csinálok, de azt, hogy a nevem vajon bekerül-e a történelembe, azt teljesen kétségesnek tartom, ezért nem is izgatom magam miatta. Ha még minden más mellett még ez miatt is aggódnék, akkor a kelleténél hamarabb bekattannék.”

Július 24-én indult el a Cure első ausztráliai turnéjára. Az első állomás Új-Zéland volt, ahol 29-én és 30-án Aucklandban, a 'Mainstreet Kabaré'-ban játszottak.

Robert: “a turné rendkívül sikeres volt, de alapjában véve a színpadon nem volt kielégítő. A koncertek nem voltak annyira jók, mint azok, amiket Európában adtunk a nyáron. Túl sokat játszottunk és kezdtünk teljesen kimerülni , és nekem is kezdett elegem lenni a dalok előadásából, mert emlékeznem kellett arra, hogy miért írtam minden egyes számot, újra átélnem és boldogtalannak lennem. A fellépések után azonban mi voltunk a legrészegesebb, legvidámabb együttes, akivel bárki is megismerkedhetett. Ez mindig meglepte az embereket.”

A következő állomás Ausztrália volt.

Simon: “apró klubok parányi színpadain játszottunk. Ha Robert elmozdult, a gitárja vállon ütött. Ha én elmozdultam, az én basszusom ütődött neki. A helyek annyira tömve voltak, hogy az orrunk előtt hánytak... ájultak el emberek... olyan meleg volt, hogy csurom vizesen hagytuk el a színpadot, még akkor is ha csak póló volt rajtunk. Mintha a zuhanyzóból jöttünk volna ki.”

“Rengeteg ilyen koncertet adtunk, mert a szervezők nem számítottak arra, hogy ennyire fogunk futni, holott valójában megtömtük a klubokat. Óriási volt, folyamatosan adták hozzá az újabb bulikat, s reggelente kimentünk az óceán partra, úsztunk, beástuk Lolt a homokba, szaladgáltunk... ”

Robert: “eredetileg 7 vagy 8 fellépést kellett volna adnunk, de a végén 24 lett belőle. Elég kemény volt, alig volt szabadnapunk, talán csak két vagy három.”

Parry: “óriási volt. Nehéz az ausztrálokon túltenni, de mi rekordot döntöttünk mindenhol. A 'Bondi Lifesaver’s' körülbelül olyan nagy mint Marquee, plusz egy nyitott rész és 2200-an voltak bent. Életveszélyes volt. Darabokra szedtük Ausztráliát.”

Közvetlenül a turné befejezése után – már Angliába visszatérve – Matthieu bejelentette, hogy kiválik az együttesből.

Robert: “Matthieu kezdett teljesen megváltozni. egészen mogorvává, halálosan fáradttá vált és panaszkodott, hogy nem tudott vegetáriánus kaját szerezni – minden apróság idegesítette. Valójában nem mi voltunk az oka ennek, hanem az életformánk.”

“Rendszerint Lol-on töltötte ki a bosszúját, sokszor megverte, és mindig őt találta meg, mert úgy érezte, hogy velem ezt nem tehette meg."

Simon: “a végén eljutottunk arra a pontra, hogy se mi nem beszéltünk vele, se ő velünk. Egyedül járt el, megivott egy üveg vodkát vagy valamit és ahelyett, hogy a piálás feldobta volna, még zárkózottabbá tette, egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól.”

Robert: “Simon-nal és Lol-lal a parton fociztunk, ő pedig a szobájában maradt. Fellépések előtt elment valahova, nem volt az öltözőben, s utána ismét eltűnt egyedül. Az első szabadnapunkon meghívtak minket egy jacht utazásra, és az volt az első alkalom, hogy komolyan beszéltünk. Azon a hajón, néhány óra leforgása alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Matthieu többé nem tartozott közénk.”

“Demokráciaként indultunk, de én voltam az, aki a legtöbbször döntött. A demokrácia azt jelentette, hogy mindenki ugyanannyi pénzt kapott és mindenkinek azonos joga volt a dalokhoz, de semmi többet. Azért akartam így, hogy elkerüljem annak a lehetőségét hogy valaki más az együttesből egy szar számot írjon és azt nekem el kelljen fogadnom. Tehát demokrácia volt , azonban általánosan elfogadott volt, hogy én döntöttem a hangzásról. Matthieu csalódott volt ez miatt, szeretett volna jobban beleszólni.”

“A színpadon olyan dolgokat próbált játszani, amiket ki nem állhattam, hasznavehetetlen dolgokat, mint például az ‘a forest’ elején egy akkordot próbált játszani, egy egyszerű hang helyett. Mikor megkérdeztem, hogy miért tette ezt, azt felelte, hogy azért, mert jónak tartotta, mi értelme volt így vitatkozni? Mire befejeztük a turnét Perth-ben, addigra mi hárman eldöntöttük, hogy Matthieu nem volt az együttesbe való többé. Hosszan és behatóan elgondolkodtunk ezen és beláttuk, hogy ez elviselhetetlen volt így. Ez nem hasonlított Michael esetéhez, aki nem látta előre azt, ami jött. Matthieu tudta. Beszélgettünk arról, hogy mit fogunk legközelebb csinálni. Én az 'at night'-hoz hasonló dalokra akartam koncentrálni, míg ő a 'play for today'-hez hasonló, poposabb számokat akart játszani.”

Matthieu: “kezdett elegem lenni abból az irányból, amin a zenekar haladt, egyáltalán nem az én zenei stílusom volt. Emellett furcsán viselkedtek velem, gyerekesen. Robert nem szólt hozzám. Lol sem. Elegem lett... meglátszott amikor játszottunk, és az előadások után az emberek odajöttek hozzám és kérdéseket tettek fel a dalokkal kapcsolatban, és én nem tudtam válaszolni. Rendszerint megkérdezték, hogy szeretem-e a Joy Division-t, s ők pontosan az a fajta együttes voltak, akiket ki nem állhattam. Rájöttem, hogy az együttes az öngyilkos, komor zene felé haladt... olyan dolog felé, ami engem egyáltalán nem érdekelt.”

“A zene és Robert hozzáállása felőrölt engem és Simon kényelmetlenül érezte magát, bűntudata volt, anélkül, hogy tudta volna, hogy miért.”

Simon: “ha az ember minden nap úton van, a legjelentéktelenebb dolog is idegesítő lehet – különösen, ha az ember abban a korban van. Mindannyian 20 körül voltunk és nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy 24 órából 24-et együtt legyünk. Ha egyikünknek rossz volt a kedve, az kihatott a másikra, különösen rám. Mindig is azt hittem, hogy az én hibám volt.”

Lol: “Matthieu horkolt. Annak idején nem engedhettük meg magunknak, hogy külön szobánk legyen és ez végzetes volt. Én voltam az egyetlen aki együtt lehetett Matthieu-val, mert mély alvó vagyok. A többieket az őrületbe kergette.”

Matthieu: “mikor hazaéretem, felhívtam Robertet, megmondtam neki, hogy kiszállok. Tudtam, hogy ő sohasem hívna fel, egyrészt azért, mert félt, másrészt azért, mert fáradt volt.”

Robert: “azt hittem nehéz lesz, de Matthieu elég jól fogta fel. Nem neheztelt rám, és én se rá, így egyszerű volt. Felhívott és vége lett. Hihetetlen megkönnyebbülés volt.”

Szeptember 9-én a Cure – ismét trióként – megkezdte a próbákat a következő albumhoz.

Parry: “attól fogva egyre intenzívebbé vált, súlyos volt, se te, se én, senki sem kerülhetett a háromszögön belülre, és Robert annyira keményen, eldurvult lélekkel, vérfertőző módon játszott, amennyire valaha is láttam. Senki, de senki sem azonosulhatott azzal, amit csináltak.”

“Kezdtem megunni. Többé már nem is érdekelt. Elváltak az útjaink.”

Szeptember 27-e és 29-e között a zenekar megpróbált demo-felvételeket készíteni a Morgan-ben, eredménytelenül.

Robert: “a 'Primary'-t és az 'All Cats Are Grey'-t próbáltuk meg, de lassúak, nehézkesek voltak, és teljesen reménytelenül hangzottak. Egy temetésre emlékeztető hangzást akartunk, de csak fárasztóak lettek.

Októberben ismét Európában turnéztak, 27 fellépést adtak Skandináviában, a Benelux országokban, Franciaországban és Németországban. Jóformán minden előadásra elkeltek a jegyek, s a '17 seconds' Hollandiában és Belgiumban felkerült a slágerlisták első 10 helyének egyikére.

Novemberben Angliában folytatták a turnét, ezúttal minden este más előzenekarral – akiket az együttes által  a helyi reménységektől kért és kapott kazetták százaiból választottak ki. A zenekar az előadásokon dolgozott az új dalokon, és Gary Glitter:' Do You Wanna Touch'-a volt a ráadás. A dzsekijüket ismét ellopták a Bradford Egyetemen. A 'grinding halt'-tot felhasználták a 'Time square' című film zenéjéhez és Simon elmondta a Soundsnak, hogy: “ha nem hülyéskednénk, már régen bekattantunk volna, és ha hármunk közül egy is kiszáll, akkor a Cure nem létezik többé.”

A hat hónapos, 13 országot felölelő turné, november 18-án fejeződött be a Cardiff Egyetemen.

December 18-án tartotta meg a Cure az első karácsonyi buliját a Notre Dame Hall-ban, egy zártkörű rendezvényen, ahol az Associates, a Scars, a Tarzan 5, a Cure és a Banshees mind megjelentek és fel is léptek. A zene folyamatosan szólt este héttől másnap reggelig, s mindenki, aki megjelent, egy jelvényt kapott.

Simon: “iszonyú hangerővel játszott mindenki, sokat kiabáltunk és piáltunk.”

Robert: “és mit gondoltok, ki volt a terem felügyeletével megbízott személy? Doktor Weaver, aki egy francia ifjúsági kulturális eszmecsere központnak használta. Mindezt teljesen véletlenül és nagyon ravaszul.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.